A-La-Carte

Kakastaréjok (2007/5)

Foglalkozás egy periférikus baromfirésszel


Kakastaréjok

több mint három hét és négy óra hat rendkívül aktuális, csekély jelentőségű kérdés megválaszolása, valamint egy olyan recept kitalálása céljából, amelyre senkinek nincs szüksége.
Szöveg: Werner Meisinger Fotók: Werner Meisinger
1. kérdés: Van-e észszerű oka annak, hogy minőségi papírt tarajokról szóló értekezésekkel nyomtassunk tele?
Erre a kérdésre a miszticizmus, a gazdaságtan, az anyagtudomány és a kulináris megatrend-kutatás területéről vett érvekkel pozitív választ adhatunk.
Alexandre Dumas tanít és tudósít minket, aki nemcsak testőrökről, hanem kulinárisan nemes állatokról is írt*: „A kakas bizonyára a leghiúbb, legéberebb és legbátrabb madár mind közül. Hiúságban semmivel sem marad el a pávától... Ami a bátorságot illeti, Levaillant az emlékirataiban arról számol be, hogy az ő kakasa volt az egyetlen az állatok közül, amelyet nem zökkentett ki az oroszlán közeledő ordítása.”
A hiúságra okot ad, a büszkeségre pedig alapot szolgáltat a kakasnak a taraja, az első osztályú férfiasság szimbóluma, és ezért a bátorság és erő különösen lenyűgöző jele. Ez a kakas bátorságának és erejének csodálatos átruházásában reménykedve minden kishitűt, aki az oroszlán közeledő ordítását hallva életbiztosítási összegekre gondol, ahelyett, hogy várakozással telve a szögesdróton élezné a csőrét, arra sarkall, hogy megegye a kakasszerű védekezőképesség jelét, a tarajt, éppúgy, ahogy megeszik az erős orrszarvú szarvát, a bika heréit, és nagyon valószínűleg a bonobók világrekorder péniszét is.
A kakas taraja azonban nemcsak a hamisítatlan, kasztrálatlan, gender-streaming által fel nem hígított férfiasság ritka jeleként értékes, hanem táplálkozás-élettani érdemekkel és kulináris vonzerővel is bír.
Az érdemeket illetően mérlegre tesszük, és a legszebb daraboknál bizony plusz-mínusz 80 grammot is regisztrálhatunk – ilyesmit a gazdaságosan gondolkodó szakács nem dob el, ha valahogyan fogyaszthatóvá tehető.
És ami a kulináris vonzerőt illeti: ma valami különösen fontos dologról beszélünk, mégpedig egy önálló textúráról, amely – legfeljebb dekonstruált anyagok kontextusában – hozzájárulhat egy kulináris tervezet konzisztenciális feszültségének dramatizálásához, és önmagában, a nehéz meghatározhatósága révén fokozhatja annak zavarba ejtő mértékét.
Ez jól jön nekünk egy olyan időszakban, amikor az érdemes kreációkkal szembeni elvárások egy kicsit intellektuálisabbak, mint a tisztelt alapító atyák idejében. A jó Karl E. Eschlböck például az ínyenc szakújságírás apróságait még olyan egyszerű dologgal is a poézis orgazmusába tudta kergetni, mint egy „szinte nyers SZABADTARTÁSÚ csirkemell”. De ma? Ma a csirkemellekkel – bármilyen halmazállapotban legyenek is – még a Praline ínyencrovatába sem kerülsz be. A tarajoknak ezért ebben a makro-komplexitás megatrendje által meghatározott időben lényegesebb jelentőségük van a kreatív konyhában, mint valaha. Más anyagoknak, mint a tehéntőgynek vagy a juhméhlepénynek is meglenne az önálló textúrája és zavarba ejtő potenciálja, de abból indulhatunk ki, hogy a címzett könnyebben boldogul a tarajokkal.
2. kérdés: Ha a tarajok olyan fontosak – hogyan lehet velük fontossá tenni magunkat?
Nem könnyű! Mielőtt az ember a tarajok kulináris ismeretével ékeskedhetne, előbb meg kell szereznie őket. Hazánk éttermeiben aligha találunk ilyet, mert már nincsenek hozzájuk illő szakácsok. Megfelelők lennének a mélyen frankofil beállítottságú vagy bizonyos olasz tartományokból származó szakácsok. Olyanok, akik még vérrel sűrítenek, borjúfület töltenek, és a léphez, valamint a tejeshez éppolyan bensőségesen kötődnek, mint a mai szakácsok a zselatinhoz. Franciaországban és Dél-Európában könnyebb tarajokhoz jutni, mégpedig az archaikus, földhözragadt konyhában és egyes világhírű ínyencségeket készítő mestereknél egyaránt; Ferran Adrià például tőkehalhoz kínál tarajt feketegyökérrel és fekete szarvasgombával.
Azok számára, akik a saját tűzhelyükön akarják főzni vagy sütni a tarajokat, nem könnyebb a helyzet. A piacokon hiába keresnénk, mert a mai csirkeárusok azt sem tudják, hogy a kakasoknak valaha volt-e egyáltalán tarajuk. A gazdaságból való közvetlen beszerzés a mennyiség hiánya miatt szintén nem fog sikerülni, mert csak a kifejlett és ivarérett kakas rendelkezik tarajjal, abból pedig egy egész tyúknépnek is elég egyetlen példány. Tehát a csúcsgasztronómiában lévő kapcsolatainkra vagyunk utalva, amelynek nemcsak a fix Rungis- vagy bármilyen expressz-futároktól származó tetszőleges filék középső részeit szabad kívánnia, hanem a mezőgazdaság melléktermékeit és a hagyományos konyha számára szükséges résanyagokat is.
Az ezen fejtegetések alapjául szolgáló projekt komoly megkezdése után már három héttel, hajnalhasadtakor egy stájerországi magaslaton átadták nekem a tarajokat, egy Bofrost hűtőtáskába csomagolva, Franciaország alföldjéről (vagy mondjuk Bresse-ből, mert ez a szárnyasokkal kapcsolatos összefüggésben mindig jól hangzik) ideszállítva. A beszerzés tehát sikerülhet. De mi történjen azután?
3. kérdés: Mi történik a tarajokkal a konyhában?
A kandúr felemelkedik az omlett-helyzetből az elülső mancsaira, csavart hátsóval átnyomja a hátát, majd úgy ül ott, mint a koppenhágai kikötő hableánya, csak szőrben és vaskosabban, mivel nyolc kilót nyom. Az orra hegye megemelkedik, a szakállfrizurája felborzolódik, a fülei előrebuknak. Mézszínű szemeivel keresi és megtalálja, amit éppen kivesznek a hűtőtáskából, és követi azt a vágódeszkáig. A kandúr előfeszített testtartásban marad, amíg az olló behatol a vákuumcsomagolásba, és (ha macska az illető) lehet valamit érezni. A kandúr vizsgálódva szívja be a levegőt arisztokratikusan formázott szaglószervével, de mindjárt csapkod a füleivel, mint egy alpaka a nyári legelőn, összerogy az elülső lábaiban, a szőrös száját az elülső mancsaira ejti, és további események iránti érdeklődés nélkül energiatakarékos üzemmódban terül el a konyhaasztalon. A kandúr higgadt természetű, és a kulináris ügyeket is gazdaságosan intézi. Csirkemell vagy vadkacsamell, marhahús vagy borjúlapocka, máj, darált hús, drága halak már érdekelhették volna. Tarajok: nem.
A macska válogatósabb az elfogadható tízóraik kiválasztásánál. Amint szagot kapott, fontoskodva üget oda, felugrik a rozsdamentes felületre, felálló farokkal három nyolcast tesz meg a vágódeszka körül, és óvatosan, gyanakvó körbepillantással vezeti a szaglószervét a vizsgálandó tárgyak felett. Ha ott például tonhal vagy nem túl zsíros lazac lenne, hegyes karommal egy szeletet le akarna emelni, és a biliárdasztal alá vinné (amit jól meg tudunk akadályozni, ha gyorsan az elfogadott anyag megfelelő adagját macskabarát darabokra vágjuk és porcelánon tálaljuk). A tarajok esetében a macska ráncolja az orrát, negyed tízre állítja a füleit, behúzza a nyakát, elvégzi a levade-ot egy félfordulattal, és sietősen távozik, mert az olyan dolgokkal, mint a taraj, nem pazarolja az idejét.
A problémás macska – az az alacsonyabb, gömbölyded, szemtelen fajta – kulinárisan nem érdeklődik semmi más iránt, csak a macskakonzerv és néha egy gumigyűrű iránt. A konyhaajtóban ülve marad, félrebillenti a fejét, és úgy néz ki, mint egy borjú. De eltávozik, amint a tarajok főni kezdenek, mert az olfaktorikusan nem illik a stílusához.
A másik kettő a bundájában szintén távozik, pedig a konyhaablak olyan szélesre van nyitva, mint az augusztusi legforróbb éjszakákon. Én is szívesen elmentem volna, de valakinek meg kellett főznie a tarajokat.
4. kérdés: A tarajok elkészítése zavartalan öröm?
Sajnos nem. Először a levegő, a főzővíz, majd hamarosan a szakács kedélyállapota is elborul, mert attól kell tartania, hogy a folyamat nem vezet delikát végeredményre.
A tarajok főzésekor meglehetősen lenyűgöző szag alakulhat ki, mégpedig akkor is, ha a tarajok optimálisan frissek, 24 órán át folyó vízben áztatták, és odaadóan megtisztították őket, azaz minden tollszártól és mindentől, ami egyébként tisztátalanul főhetne, megszabadították.
A tarajfőzés közbeni taraj-kipárolgás mértéke nehezen jósolható meg. Áztatott és hűtött állapotban a tarajok meglehetősen ártalmatlanul bűzölögnek. A forralással ez megváltozhat, de nem feltétlenül. Hallottam már olyat, hogy tarajfőzéskor szinte semmilyen szag nem keletkezett. Másrészt hitelt érdemlő jelentéseim vannak egy igazi mestertől (olyan, aki korántsem tartozik a kényeskedők közé, mert pacalt és hasonlókat úgy ráz ki az ujjából, mint senki más), aki többször megpróbált egy kulináris motettát komponálni tarajjal, de a taraj-puhára-főzés prelúdiumánál tovább nem jutott; az – ahogy ő fogalmazott – „cucc” minden alkalommal olyan büdös volt neki, hogy azonnal konyhai veszélyes hulladékként dobta ki. Tehát eléggé súlyos dolog lehetett.
Az én tarajaim is a fent említett fajtából valók voltak, és több szempontból is látványosan viselkedtek. Betettem őket egy fazék vízbe, babérlevéllel, szemes borssal és még mindenféle ártalmatlan aprósággal, mint 1 szem szegfűszeg és 2 szem kardamom, majd lassan felforraltam. A korábban szürkéből ibolyaszínbe hajló lebenyek ezután olyan vegyes színre váltottak, amilyet gyermekfestékkészletekből ismerhetünk, egy enyhe, undorító sárlavina-barna beütéssel. A hőhatás fokozódásával szagilag is egyre erősebbek lettek. Fojtogató gőz, egy ősrégi katonai takaróra emlékeztető aromával a csirkeól felett, szállt ki a fazékból, és hosszú ideig törhetetlen intenzitással, mint a Sanghaj feletti szmog, megült a konyhámban. Hihetetlenül sok jóindulattal a kipárolgás kapcsán ősi paraszti tyúklevélre is lehetett gondolni, ami körülbelül fél óra múlva a levegő csodálatos megtisztulásáig tartotta bennem a lelket.
Mindazonáltal a víz zavaros maradt, és a reményem a szörnyűségek senkiföldjére tett expedíció szerencsés befejezésére csekély volt. A tarajok ugyanis nemcsak a színüket és a kipárolgásuk intenzitását változtatták meg hátrányukra, hanem az állagukat is. Míg nyers állapotban még kocsonyásak voltak a csúcsukon és mérsékelten szilárdak a tövüknél, a forrásban lévő vízben töltött néhány másodperc után úgy megkeményedtek, mint az anyósom kedélye, ha valaki ferdén néz a kutyájára. A villanyomásra a tarajok gyémántkemény ellenállással reagáltak, a tűzdelőtű szúrását elszántan hárították. Ez szerencsére öt negyedóra múlva elmúlt, akkorra ugyanis puhák lettek.
Szebbek természetesen nem lettek, mint előtte. Valaki, aki a boldogult Rudolf Kellnernél ismerkedett meg a sertéscsülök, borjúláb és így a tarajok kezelésével is, Gerhard Fuchs, aki ma a Pössnitzberg összes kulinárisan értékes hegyén alkot, azt mondja nekem, hogy fehéren kell főzni őket, ami akkor sikerül, ha erősen ecetes alapot használunk. Az enyémek katasztrófa-barnára főttek, és súlyos gombás megbetegedésre emlékeztető szürkésfehér csíkokat mutattak. Fehéres-nyálkás volt egy lerakódás a főzőedény felső belső peremén is, amit szintén nem soroltam a jó jelek közé. Lecsurgattam, és a tarajokat jeges vízbe tettem, ami köztudottan segít megőrizni a friss színeket.
Az irodalom kilátásba helyezi, hogy főzés után a tarajok bőrét, mint a cékla héját, le lehet dörzsölni az ujjakkal. Ez azonban reménytelen. Ugyan egy kicsi lejön belőle, de a tarajaimnál a bőrről szó sem lehetett. A szemcsézettség eredetiben maradt meg. Végül is a gombásodást dörzsöléssel és késsel történő kaparással nagyjából el lehetett távolítani. Egy negyedórás utómunka után annyiban hagytam, és beleharaptam: a tesztelt taraj állaga a sertéscsülökbőr és a borjúszív közötti volt, nem zsíros, nem volt különös íze, nem volt dohos, lényegében csak az állaga volt. Amivel legalább egy olyan anyag keletkezett, amelyet – mint a csigát, pacalt vagy tüdőt – sok, ízfokozó mártás hozzáadásával nemesíteni lehetett.
5. kérdés: Mit lehet kezdeni az ily módon jóindulatúan megfőtt tarajokkal?
Klasszikus megoldás lenne a vörösboros mártással készült ragu, à la Coq au vin. Eljárhatnánk a piemonti Finanziera alapötlete szerint is, amihez azonban a tarajokon kívül kakasherére, velőre, csontvelőre és más finomságokra is szükség van, amelyek beszerzése a beszerzési bűnözésre való hajlandóságot feltételez.
Egy Salmi mártásos ragu, tehát vadbaromfi-aprólékból, belsőségekkel sűrítve, a tarajokkal is jól összeillene (így csinálja az említett Fuchs).
Természetesen vajban is párolhatnánk egészben, és rátehetnénk valamire, ami állagilag tarajért kiált, például rájaszárnyra.
Voltak félig-meddig szenzációs bio-sárgarépáim, mogyoróhagymám, és körülbelül 24 üveggel túl sok egy stájer fűszeres tramini borból, ami egészen más és új utakra terelt: a sárgarépát negyedelve, a mogyoróhagymát félbevágva, vagy ahogy a természet darabokra tördelte őket, sok vaj és még több tramini keverékében, az ablakpárkányon lévő fűszeres láda egész kései szüretelésű termésével együtt főzni, főzni, főzni, amíg a zöldség puha nem lesz. Fehér balzsamecettel élénkíteni, nem túl kevés fehér borssal gyorsítani, korianderrel illatosítani, és a csíkokra vágott tarajok belekeverésével befejezni.
Az, hogy miért nem tudtam a tarajokat egészben elsüllyeszteni a gyökérzöldségek között, könnyen megmagyarázható: az ember könnyen megijed egy 15 cm-es taraj láttán, én pedig olyan vendégeket vártam, akik közül némelyek ijedősek.
6. kérdés: Mi volt még azon az estén a tarajok mellett?
Sertéscsülökből és sertésfarkából készült kocsonya, sertéscsülkös táskák és hihetetlenül szép alpesi lazacok. De azokból mindenki már csak szemet, bőrt és uszonyvéget akart.
*Alexandre Dumas, Grand Dictionnaire de Cuisine, németül a Mandelbaumnál

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!