A-La-Carte

Könnyek szöknek a szemembe (2010/1)

„– és egy ételt tükröznek.” Dirk Stermann szatirikus szabadon értelmezi étvágyát DJ Ötzi népzenei slágere alapján. Furcsa. De élvezetes: „Falom. Mert elképesztően szeretem az ételt.”


Könnyek szöknek a szemembe

Szöveg: Ro Raftl Fotók: Peter M. Mayr
Üdvözöljük! A Youtube-nak új slágere van. A „Frisch gekocht” (Frissen főzve) szokatlan megközelítése. A felhasználók nem tudják megunni: Grissemann előszeretettel pancsol a kezével. A pürében, a savanyú káposztában, a céklában. Stermann a májasért veti be magát, a májas kenyérért, a májas puncsért. Grissemann felülmúlja őt: öt liter vért csapoltat le magából, hogy saját véres hurkát készítsen. Laktató. Kocsmai viccekkel fűszerezve – szőkékről, külföldiekről vagy a nagypapáról, aki mindig azt mondta, régen négy mozgatható végtagom volt és egy merev, most meg négy merev van és egy mozgatható. Hahaha! Borzasztó viccesek ők, Stermann & Grissemann Andi és Alex kultikus paródiái.
Andreas Wojta, az igazi Frisch-szakács az ORF-től, elég magabiztos ahhoz, hogy kevésbé érezze magát kifigurázva, mint inkább hízelegve neki: „A kettő már majdnem olyan jól csinálja, mint mi.” Televízió és élet. Szatíra és komolyság.
A tiroli Christoph Grissemann elzárkózik az „étel-történettől”. Kellemetlen neki, hogy egy gasztronómiai magazin címlapján jelenjen meg, üzeni. Az főzőműsorok agyára mennek. Nem is szeret főzni és enni sem. „Sok gyorsétterem. Macies” – jegyzi meg ehhez elválaszthatatlan társa minden nyilvános színpadon, a duisburgi Dirk Stermann: „Christoph azt is nagyon egészségesnek találja, ha sokat dohányzik.” Ő más, teszi hozzá a már bécsiesedett német olyan nyugodtan és lazán, ahogy a politikai állásfoglalásokat előadja: „Szeretek enni, sokat és mindent. Falni! Amit általában úgy értékelnek, hogy az ember nem nagy élvezője az ételeknek. De én élvezettel falok, mert annyira elképesztően szeretem az ételt, hogy el kell falnom. Szeretem azt is, ha sok minden van a számban. Az egész számat kitölti. A legkülönbözőbb állagokkal és ízekkel.”
Slussz! A fürdőszoba méretű japán étteremben, a Kuishimbóban, a Linken Wienzeilén demonstrálja, mire gondol. Egy Nobeyaki Udonnál, egy gőzölgő, illatos, tiszta levesnél, amelyben hínár, tojás, csirkehús, halpaszta és vastag tészták úszkálnak olyan esztétikusan, mint egy akváriumban. A vastag tészták lecsúsznak a pálcikáról és a kanálról, és amint elkapod őket, levesfröccsöket szórnak a blúzokra, ingekre, nyakkendőkre. Csak lendülettel lehet őket a szájba juttatni, gyorsan leharapni, és a maradékot visszacsúsztatni a tálba. „Japánban a tésztát nagyon hangosan eszik” – magyarázza a gyorsétkező már megint üres szájjal. „És ha látod ezeket a tésztákat, tudod, hogy ezt nagyon hangosan kellene enni.” Az Unadon – rizs grillezett angolnával, amit Tex Rubinowitz rajzoló annyira szeret – természetesen könnyebben lapátolható: „De ha ősszel kezded a levessel, akkor az egész télen nem leszel beteg” – okítja Stermann. Nézőponttól függően bölcsen vagy atyaian. Mindenesetre értelmesen, nyugodtan, megfontoltan. Természetesen már ezer éve házas, felesége, Christine a Szövetségi Környezetvédelmi Hivatalnál dolgozik. Kár, mert bár messziről úgy néz ki, mint egy medve, akiről nem tudni, mikor csap oda a mancsával, közelebbről vizsgálva egy veje-álom képét mutatja.
A Kuishimbóban (legfeljebb) tíz ember tud enni, állva vagy bárszékeken görnyedve, de a körülmények miatt megszentelt hely: a kabarettista a Naschmarkt másik oldalán lakik (tehát az ötödik kerületben), és 17 éves lánya, Hannah dobolni tanul a japán étterem melletti hangstúdióban, amely „olyan eredetien főz, mint Tokióban. Ezt mondja mindenki, aki már járt ott, én sajnos csak Vietnámban, és mehetünk volna ahhoz a vietnámihoz is, aki úgy főz, ahogy Vietnámban esznek, de ott csak tegnap voltam, és szeretem, ha mindig más az íze.” – Mindenesetre nyáron a lányával sétált be a hangstúdióba, megsérült a lábán, és „teljesen vérző lábujjal berongyolt a Kuishimbóba a Numata családhoz”. Bekötözték, megvendégelték, elszórakoztatták: A japán gazdaság épp padlón volt, amire Mr. N. New Yorkba, Mrs. N. Bécsbe akart kivándorolni: Ő zene-, különösen jazzrajongó, Wolfgang Muthspiel gitáros és Aleksey Igudesman hegedűművész a törzsvendégeik. Mert Mrs. N., mint látható, érvényesült.
„Igudesman” – meséli Stermann elragadtatva –, „szeret Ázsiában fellépni és szereti a kis polipokat: Még élnek, egy pálcikával átszúrják a fejüket, szójaszószba és szezámmagba mártják, és aztán nagyon gyorsan le kell nyelni. Különben a csápjaikkal a szájpadláshoz tapadnak, és megfulladhatsz.” Van benne valami pornográf, valami egzisztenciális: Falj vagy halj meg. De nála ez már egy kicsit messzire menne: „Nem tetszene, ha meg kellene küzdenem az ételemmel.” Japánba viszont, mondja, el kell mennie. Mielőtt 21 évesen Bécsbe jött volna színháztudományt tanulni, Düsseldorf egyik külvárosában lakott, ahol volt Németország legnagyobb japán kereskedelmi központja és egy óriási szálloda egy japán étteremmel: „Természetesen nagyon drága volt, ezért nem mentünk gyakran. De mindig mindene nagyon jól nézett ki. És már gyerekként hallottam, hogy a misoleves olyan egészséges: ha megbetegszel, misolevest kell enned.” Fagylaltot kapott a gyógyuláshoz – a mandulaműtét után: „Az első étel, amire emlékszem, az a fagylalt.” Jó emlék. Hogy a vér, a kolbász és a füstölt hús gyerekkori szagát nagybátyja tanyáján jónak találta-e, a 44 éves férfi a mai napig nem tudja: „Mindenesetre intenzív volt. Apám olyan jól érzi magát vidéken, a tehénszar számára a legnagyobb dolog.” Nem úgy hangzik, mintha a fia osztaná ezt a hajlamot, az unokát viszont eléggé lenyűgözte: „Amikor elmentünk egy tanya mellett, Hannah mindig sürgetett: ,Menjünk be gyorsan, és küldjünk a nagypapának egy lepényt.”
Amit Dirk gigantikusnak talált, az a Rajna-vidéki kávéasztal volt Hein nagybácsinál, aki ráadásul alsónémetül beszélt: „A legjobb és legfinomabb dolog, amit enni lehet” – imádkozza Stermann rétegről rétegre: „Édes fehérkenyér, rajta tanyasi vaj, rajta egy szelet holland sajt, rajta lekvár (inkább zselészerű) vagy répaszirup (egy mézédes szirup), és rajta egy szelet pumpernickel. Álomszerű – az egész sós-édes, laktató-erős.” A kedvenc étele. Amelyért még a magát elvileg ételutálónak valló Grissemant is sikerült lelkesítenie: A korábbi Kelet-Németországban, ahová a rendszerváltás után mentek, a ház fia azonban sikítani kezdett, amikor meglátta az osztrák bácsikákat sajtot enni lekvárral reggelire: „Nézd anya! Nézd!”
Bécsben Stermannnak nem kell messzire mennie ahhoz, hogy teljesítse az elvárásait: 1. az ételnek mindig más ízűnek kell lennie, és 2. jól kell kinéznie: A „Inder” a Naschmarkt közepén nemcsak Thomas Glavinic írónak számít kapacitásnak, a „Dr. Falafel” nemcsak Diana Damrau szopránénekesnőnek. A kabarettista ugyanúgy szívesen látogatja őket, mint a „Bacco” „csodálatosan főző kövér toszkán borimportőrét” a Margaretenstraßén, vagy a „Die goldene Glocke”-t, ahol jó osztrák ételek vannak. Ha! És az „ON”-t, a kínait, ahol Stermann azt állítja, hogy a város legjobb máját ette. Amit természetesen otthon is megfőz: „Borjú- vagy csirkemájat, erősen
pirítani, egy kis chili, koriander, bors, só.” Olyan egyszerű, olyan finom. „Ha egy étel jól ízlik, könnyek szöknek a szemembe.” Most szívat engem? Kabarettistáknál ezt sosem lehet tudni pontosan. De Stermann megnyugtat, és még rátesz egy lapáttal: „Amikor először ettem drága étteremben, a Taubenkobelben, volt egy leves, aminek minden oldalon más íze volt – akkor könnyek folytak végig az arcomon, mert annyira gyönyörűnek találtam.”
Borok tekintetében nem akkora ínyenc: „Néhányan egyáltalán nem isznak evés közben. Én sokkal szebbnek találom, ha evés közben
rúgunk be. A színpadon kevésbé, mint régebben: „Egy üveg ketten. Chardonnay. Legalább arra figyelni kell, hogy
maradjunk azonos fajtánál!” Miért egyáltalán? „Már fontos, hogy hangulatba kerüljünk. Annak is van varázsa, hogy lehetőséget adsz magadnak arra, hogy elvessz a produkcióban.”
Stermann & Grissemann az év 100-150 napját tölti turnéval. Bár bizonytalan, hogy adódnak-e olyan kulináris csúcspontok, mint nemrég Düsseldorfban az a kelkáposztapüré mettwursttal. Amit Stermann azóta állandóan utánfőz: „Tegye bele egy kis póréhagymát, és a mettwurst helyett a Burenwurst is megteszi.” Biztosabb, hogy magánemberként azért is utazik, hogy egyen: Pastrami-szendvicsek Tel-Avivban, közben azon gondolkodik, „Mi a kóser?”, a jiddis-kanadai író, Mordecai Richler kérdésének furcsa kezelésére gondol, és Richler azon jelenetére, amelyben kanadai emigránsokkal Montreal csemegeüzletéből származó finomságokat importáltat Londonba. A szerző és szereplői, Duddy Kravitz, Jakob Hersch, Barney Panofsky miatt ment Stermann Montrealba, és örült, amikor egy Richler-portré három emelet magasságban függött egy könyvesbolt homlokzatán. Azt tervezi, hogy 20 év múlva ő is regényeket fog írni. Szeret recepteket olvasni regényekben. Például Adalbert Stifterét, és ahogy Kurt Palm kiszűrte azokat. „Szuper” szerinte az a frankofil amerikai különc, Anthony Bourdain étel- és miliőtörténete is, egy szakács, aki a profi konyhák brutalitásáról mesél, feketemunkával, szexszel és drogokkal. Valójában így mennek a dolgok, ebben egyetért Grissemannal, nem úgy, mint Jamie Oliver és a többi tévészakács, akik lazán, fehér sapka nélkül, kigombolt ingben és kibuggyanó mellkasszőrzettel állnak elő.
Egyfajta visszalökés, a kaszárnyahangú örökzöldjük, A német főzőműsor és a DVD-jük: Akarjátok-e a
totális szűrőt?: „Vissza akartuk tekerni a kereket, visszaadni a konyhának azt, ami a legbelül összetartja: a fegyelmet.
Minden menü egy háború” – jelentette ki Grissemann valamikor egy interjúban. A cimborák két éve járják az országot ezzel a műsorral. De Stermann még mindig vadul és kaotikusan főz (szemben a feleségével, aki pontosan teszi), amiért nála nem minden sikerül, „de nem hagyom magam eltántorítani”. És mit főz? „A piachoz közel lakunk, és imádjuk. Ott mindent meg tudunk venni és megfőzni. A mi utcánkban Chinatown van, de a kínai ételen már túlettük magunkat.” Legszívesebben (és mindig túl sokat) akkor vásárol, ha minden nagyon szépen néz ki és jól illatozik. A termelői piacon az ökörszív paradicsom standhoz megy, ahol az ember a kis fiával azt árulja, ami a kertjében nő: „Saláta vagy eper – a világ legjobb epre, de csak három hétig. Akkor már mondja is, most már nem, most már nem ízlik olyan jól.” (Stermann-kiegészítés: „Ha tévében vagy, mindenki barátságos veled.”)
Azt hiszi, hogy majdnem mindent meg lehet enni, hogy az összes táblázat hülyeség, hogy a kalóriák és az energiafogyasztás számolása szemét: „Mindenki más, mindenki másképp használja fel az energiát.” Stermann a német táplálkozástudós, Udo Pollmer követőjeként mutatkozik be, aki leszámol a diétaőrülettel és az irritálóan eltérő iskolákkal arról, mit kellene állítólag enni az egészség megőrzése érdekében: „Az emberek általában tudják, mi a jó nekik” – mondja Pollmer, mondja Stermann. Felvázolja tengereink horrorvízióját, tele műanyagmaradványokkal, így az állítólag olyan egészséges hal meddővé teheti a férfiakat. Mégis megvilágosodott az Okinawáról, a százévesek szigetéről szóló dokumentumfilmtől, ahol egy 103 éves nő munkát vállalt a szupermarketben. Mert? „Mert egész életében csak olyan dolgokat engedett a testéhez, amiket jónak talált – legyen szó zenéről, szexről vagy ételről.”

Könnyek szöknek a szemembe

– és egy ételt tükröznek.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!