Kezdetben nem volt hidrogén
Werner Meisinger szövege Fotók: Manfred Klimek, rendelkezésre bocsátva
Sötétség borult a Földre, és azt is tudjuk, miért. Az égbolt tele volt rántott hússal, sertésbordával és kétszeresen töltött sonkás szendvicsekkel, bennük ananászszeletekkel és kompótcseresznyével a tetejükön, és számtalan fondütálból és olajsütőből szálltak a gőzök a sztratoszféra irányába, ahol természetesen elég tejszerűen megrekedtek. Egy napsugár sem jutott át többé, hogy megvilágítsa anyaföldünket. Égbolt-homályosítás üstökösbecsapódás módjára, időszámításunk előtt 65 millió évvel.
A dinoszauruszokat ezúttal már nem érdekelte. A rántott hússal borított égbolt az embereket sem szomorította el. Mivel nem volt messzemenőbb perspektívájuk, az embereknek nem hiányzott semmi. A paraszti csemege az paraszti csemege volt, és nagynak kellett lennie. Egy „Huber gazda díszsertéséből készült potpourri”-ra és szuflírozott savanyú káposztára még gondolni sem lehetett. Olyan sötét volt akkoriban.
Ebben az időszakban, amelyet a fogyasztási kedv és a poszttraumatikus takarékosság, a világ iránti érdeklődés és az idegenektől való félelem furcsa, ellentmondásos életszemlélete jellemzett, a „Tantris” nem megszületett, hanem elhelyezték. Nem létezett olyan miliő, amelyből természetes módon kialakulhatott volna. A táplálkozási lehetőségek kozmoszában nem lebegett olyan kulináris fantáziákból származó por, amelyből sűrűsödhetett volna. Egyetlen látnok szakács sem akart a „Tantris”-sal műhelyt vagy színpadot teremteni magának. A „Tantris” alkotója mérnök és vállalkozó volt, ugyanakkor gondolattöbblettel és igényes étvággyal rendelkezett.
Az új étterem már készen volt a gondolatban és a tervekben (a prioritási lista elején: elegendő parkolóhely), mielőtt a személyzeti kérdésekkel foglalkoztak volna. Első osztályú szakácsot kerestek, ami az akkori Németországban izgalmas projektnek számított. Fritz Eichbauer, a vállalkozó, megvitatta az esetet kora legokosabb embereivel, és Amerikába utazott, hogy elcsípje a jó hírű, de akkor még ismeretlen Eckart Witzigmannt, aki a nagy vízen túl készült elmenekülni.
Az, hogy Witzigmannal nem egy szakácsot, hanem – a szárnyas oroszlánokhoz, orrszarvúkhoz és bikákhoz képest, amelyek betonba öntve már ott gubbasztottak a „Tantris” előtt – egy negyedik mesebeli lényt fogott ki, csak a jövőben derült ki. Pár évvel később igazolódott be, amikor végre fogékonyakká váltak arra a varázslatra, amelyet Witzigmann terjesztett, a létesítményben és azon túl, valamint urbi et orbi. Világosság lett, nemcsak a „Tantris”-ban.
Witzigmannal dicsőséges történet kezdődött. Vele München a nagy konyha világfővárosává fejlődött. Witzigmannal és a „Tantris”-sal egy olyan folyamat indult el, amely Ausztriában is a legnagyobb hatással volt a kulináris kultúra megújítására. Witzigmannál gyakorlatilag mindenki megfordult. Azok, akik túl fiatalok ahhoz, hogy Witzigmannál lettek volna, mindenképpen megfordultak a „Tantris”-ban. Ott Witzigmann után sem kispályások főztek, hanem a Michelin-csillag világbajnokai, Heinz Winkler és Hans Haas.
December 2-án lesz 35 éve, hogy a „Tantris” először nyitotta meg kapuit, ebben az esetben ez azt jelenti, hogy a forgóajtót elindították. Ebben a laza összefüggésben a múlt év végén egy művészettörténetileg értékes általános restaurálás zárult le. A fal- és mennyezeti kárpitok régi pompájukban ragyognak, a gömblámpák és a műanyag alkatrészek úgy csillognak, mint első napjukon. Stilisztikailag szinte semmin sem változtattak a tiszta hetvenes évekbeli környezetben, és ez így is van rendjén a műemlékvédelem felé vezető biztos úton.
Mondhatjuk, hogy a „Tantris” korunk konyhájának kezdetén állt. Witzigmann Franciaországban képezte magát, és Paul Haeberlin az „Auberge de l’Ill”-ben döntően meghatározta. Természetesen franciásodott, és reprodukált, ahogy utána oly sok úgynevezett sztárszakács tette. A nagy tömeggel ellentétben hamar megtalálta saját, régióhoz kötődő vonalát, amint azt csak kevés más igazi mesternek sikerült. Witzigmann volt az első popsztár a német nyelvterület szakácsai között, és szembetűnően mutatott egy utat, hogyan válthat valaki szakácsként a homályos névtelenségből a sztárság meleg fényébe, és hogyan járulhat hozzá Európa kulináris kultúrájának fejlődéséhez.
Ha belelapozunk a „25 Jahre Tantris” (25 év Tantris) című dokumentációba, szembeötlő a francia hatás a korai években. A konyha különlegességeként „báránytálat provence-i módra, fiatal friss zöldségekkel” vagy „maxim’s módra készült paprikás csirkét” hirdettek. Ez nem volt kevesebb, mint merész! A báránynak még az egzotikum íze volt, a zöldség gyanús volt az alacsony tápértéke miatt, a csirke grillező nyárs nélkül szinte elképzelhetetlen volt, a Maxim’s pedig az átlag müncheni érzése szerint majdnem olyan messze volt, mint Pluto, az egykori bolygó.
A „Tantris” indulása ennek megfelelően visszafogott volt. Csak miután a sovány üzletmenet évei után néhány alapvető üzenet megszilárdult a keresők és szeretők (a hittérítés 2. fázisában főként vadászok és költségelszámolási számlatulajdonosok) tudatában, sűrűsödött a vendégek érdeklődése. Ezt ma szívesen olvassák, mert hízeleg a műveltségünknek: a felvilágosodás éveiben sok vendéget rá kellett vezetni arra a felismerésre, hogy a bor potenciálisan kedvezőbb kísérője az ételnek, mint a sör és/vagy a kóla. A szakácsnak sem volt szabad megijednie, ha a borjúmirigyét túl puha húsként küldték vissza. Ha akkoriban valaki tudta, hogyan kell balesetmentesen pörgetni egy poharat, ő volt a főnök. A korrepetálás kiválóan sikerült, és a „Tantris”-szal Németország felkerült az ínyencek térképére.
Elég a visszaemlékezésekből. Witzigmann ma a Feinschmecker magazinban főz és tanácsadóként működik, amiből mi csak közvetve
tudunk lakmározni. Winkler Aschauban rezideál, amiről itt már beszámoltak (A la Carte, 1/2006. szám). A „Tantris”-t kulinárisan 15 éve Hans Haas határozza meg. Ő kezeli a nagy örökséget, ahogy az alábbiakban olvasható, nagyon jól. Ha részletesebb akarok lenni, be tudok számolni egy három menüs szeánszról. Az én kis tisztelgésem egy kerek ötvenéves előtt (35 év „Tantris” plusz 15 év Haas a „Tantris”-ban; a ház marketing-zsenijének adómentesen dedikálva).
A térélmény szempontjából a „Tantris”-ban egy kicsit kedvezőtlen, ha kvékerszerűen józan állapotban van az ember, és olyan részleteket keres, amelyek leírása meghosszabbíthatná a szöveget. Az ember akkor méltatlanul bámészkodik körbe, és olyan sokféleséget lát, amelyet itt – mivel valamikor az ételekhez és italokhoz is el szeretnénk jutni, és nem akarjuk olcsó módon nyújtani a szöveget – nem kívánunk leírni. A színes díszek és a citromsárga orchideák, a változatos, de mindig ívelt lámpák, a szintek figyelemre méltó anatómiája, amelyekből furcsa dimenziójú oszlopok nőnek – minden részlet önmagában nem szolgáltat említésre méltó információt. Az egészről van szó, mint a csillagos égbolt szemlélésekor. A borkultúra ápolása során az előtte még túl józan és túl buzgó látogató viselkedése előnyösen alakul.
Recepciója a Klingelberger kései szüretelésűekkel, a kék szilváni kabinetekkel és a korai burgundiakkal emberibbé válik, mert ellenkezik a sapiens gastronomicus rendeltetésével, hogy éttermekben úgy nézelődjön, mint egy héja. Hogy a zoológiai összehasonlításnál maradjunk: úgy kell viselkednie, mint a tengeri tehénnek, amely a víz alatti mezőit robusztus könnyedséggel legeli, és közben (feltehetőleg, hiszen még nem kutatták ki pontosan) kevés gondolat bántja. Ilyen tengeri tehén állapotban a „Tantris” meredeksége és harsánysága, a fényvisszaverődések alatti színerő, a voluminózus formák és filigrán kiegészítők egy animáló benyomásszőnyeggé állnak össze, a kozmikus háttérsugárzáshoz hasonlóan, csak nem zajként, hanem optikailag, és kissé fiatalabban a keletkezési időt tekintve.
A Klingelberger kései szüretelésű bor egy első amuse-gueule-höz érkezett pisztrángterrinből és tatárból tormazselével és burgonyaszirommal. Érthetnénk bajor nyitányként, de a „bajorságnak” van egy határozott felhangja, ami ebből a falatból teljesen hiányzott. Már korábban megengedtem magamnak, hogy a „ideális állag”-ról értekezzek egy sült libamáj példáján keresztül, és megjegyeztem, hogy csak a nagy érzékszervi képességgel és legalább ezer kiló libamájsütési tapasztalattal rendelkező mesterek képesek elérni, hogy az anyag homogénre legyen sütve és olvadóan puha legyen, de semmiképpen sem olvadt vagy ragacsos a közepén, vagy kérges a szélén. Ez az alaktartó pelyhesség iránti követelmény a zselére és a mousse-ra is vonatkozik. A „Tantris”-ban megtekinthető, hogyan kell lennie.
További lazító gyakorlat következett egy kíméletesen sült vörös márna filé formájában, sárga paradicsomon, különösebb kezelés nélkül. Ilyenre a paradicsom esetében azért nem volt szükség, mert Bajorországnak is van olyanja, mint a mi Dr. Stekovicsunk, aki természeténél fogva segíti világra a szívbemarkoló paradicsomokat. (Ökörszív paradicsomot is csinál, de azok később jöttek).
Az első rendes fogással Paula Bosch asszony szigorú felügyelete alá kerültem. Jelentős sommelier-ként tartják számon, és megismertetett velem döntően német borokat. Nem szószátyár módon, ahogy a bőbeszédű pincérekkel és kevés vendéggel rendelkező házakban nagyon szívesen csinálják, hanem gondoskodóan, egy rutinos dajka stílusában, ami bizonyos értelemben az is. A 99-es Moët pezsgő után a Klingelberger, ismertebb nevén Rizling felé terelt, amihez egy kétféle borjúfej-készítmény társult. Az egyik rész hajszálvékony ciabatta-lapba volt csomagolva és állagvesztés nélkül sütve, a másik vékony szeletekként tálalva, langyosítva, és puha paradicsomdarabokból, olívaolajból és bazsalikomból készült mélánzs-szal leöntve. Ez egy ízletesen kiegyensúlyozott édes-savanyú játék szaftja volt, tapadva az ajkakon és a szájpadláson, kongeniálisan kiegészítve a borjúfej lágyságát és mórbidségét. Természetesen lehet ellene vetni, hogy a paradicsom, a bazsalikom és az olívaolaj kombinációját már látták máshol, és egy ragyogó zöld bazsalikomolaj cseppenkénti adagolása sem lehet Hans Haas találmánya, ami viszont az íz minőségét semmilyen módon nem csökkenti.
Néha teljesen helyénvalónak találom, hogy olyan csúcs-expedíciókon, mint ez a „Tantris”-kirándulás, találjak valamit, ami nem annyira szuper. Ez emeli az önbizalmamat abban az értelemben, hogy nem kell rajongóként tekintenem magamra, hanem a kritikus riporter méltóságával nézhetek tükörbe. Magam előtt látom (a tányéron, nem a tükörben) a borjúfejet a ciabatta-leheletében, és arra gondolok: Minek a ciabatta, ha egyszer létezik a panír (ízes gourmet nyelven „a morzsaruha”)? Ilyen lekezelően hangolva, fenntartásokkal küldtem le a sült borjúfejből készült „hamis nyulat”, és még több másodpercig azon a véleményen maradtam, hogy a borjúfej nem így dukál. Csak a tévesen Klingelbergernek nevezett rizling utolsó cseppjeinél egyeztem meg abban az ítéletben, hogy a borjúfej így is a nagyobb ínyencségek közé tartozik, és kritikára készen a következő fogásnak szenteltem magam. Ezen esetleg lehetett volna kritizálni, hogy a lazac dióvajjal és póréhagyma-pürével a csemegeértékéhez képest egy kicsit kicsi volt. A pár ropogós morzsával díszített és szaftos természetes ízű pürére fektetett, nemcsak a magjában üveges, hanem sokkal inkább csupa üveges lazacról úgy gondoltam, nyugodtan elbírtam volna többet is, teljesen elfeledkezve arról, hogy egyes színvonalas gasztronómiai házakban még ápolják a fokozás szép szokását. Fokozás a többszörös tekintetben: ízintenzitás és hőmérséklet, az élvezeti cikkek szilárdsága, az ízek tartóssága, nem utolsósorban az erős borokhoz való alkalmazkodóképesség. Logikusan, a langyos puha lazac és nyugtató püréje után egy közepesen meleg, szilárd langusztafarok következett hűvös avokádón és vitális chili-koriander marinádon. Ehhez Bosch asszony egy szilvánit iktatott be, amelyet kéknek vagy vörösnek neveztek, de határozottan sárga volt. Egy gyanúsnak tűnő kerek, lapos palackban volt, és ezt a palackot Bosch asszony egy ezüst jégtartóba tette tíz perces pácolási időre. Akkor jó volt, a szilváni, és egészen testes, ahogy az a langusztához avokádóval és a spenótos, curry-s lepényhalhoz dukál. A lepényhal ugyanis következőnek jött, mégpedig magas fokú ízélménnyel. A spenóton lévő curryt ajánlani lehet, ha olyan, mint Haaséknál: egy enyhén habzó alaplevek lehelete, és így homeopatikusan alkalmazva.
Szívesen ajánlom azt is, hogy a libamájakat újra inkább főzzék. Ez az elkészítési mód egy kicsit kiment a divatból, mert a mai átlagos szakács hajlamos a termelése egyszerűsítésére. A konyhája felszerelését legszívesebben 1 darab ollóra (a vákuumcsomagolások felvágásához, amikben a sütésre kész filék vannak) és 1 darab serpenyőre (amiben mindent „bőrén” süt) csökkentené, és mindent csak sütne, mert ezt némi megszokás után mindenki félig-meddig meg tudja csinálni. Ez természetesen nem vonatkozik az olyan házakra, mint a „Tantris”, de már a gasztronómiai középosztályban is nyilvánvaló a tendencia. Párolt? Ritkaság. Posírozott? Ritkaság. Olajban vagy zsírban hirtelen sütött? Kihalt. Szóval itt posírozott libamáj. Legutóbb néhai Rudolf Kellnernél találkoztam vele az „Altwienerhof”-ban. Csak elvileg volt ugyanaz. Kellnernél – híres (ma már azt is mondhatjuk: hírhedt) Escoffier-menüinek keretében – egy monstrum libamáj-daganatot vonszoltak be a terembe, és hüvelykujjnyi vastag szeletekben osztották ki a vendégeknek (akiknek előtte egy egészben sült lepényhal-szörnyeteget kellett elpusztítaniuk).
A „Tantris”-ban modernebbek, mivel a szeletkék ugyan szintén ujjnyi vastagok, de mégis sokkal kisebbek; kap az ember kettőt is belőle, ha addig olyan ügyesen evett, mint én aznap este. Paula Bosch asszonynak a posírozott májhoz egy száraz Laumersheimer Mandelberg Riesling Spätlese jutott eszébe a pfalzi Knipser-Johannishoftól, ami abból a szempontból sokkal okosabb volt, mint a libamájhoz szokásos édes borok, hogy ez a máj a szilva révén, és a mézes-Banyuls-szósz ellenére is igencsak pikánsnak bizonyult.
Ezek után a hangulatos előjátékok után már a főfogásnál tartottunk, egy őzfilé gyűrűs tuskógombával és hegyes káposztával, valamint sok borókával, kísérőként egy korai burgundival Frankföldről. Ezt kommentár nélkül így lehet hagyni, ahogy
legtöbbször a főételek kevésbé kommentálhatók. Húsállag: puha & szaftos.
Szósz sűrűsége: nagy. Köret készültségi foka: tökéletes. Ízharmónia: bevált. A kulináris fantázia kimeríthetetlen tárházából származó újdonságokkal való találkozást a vendégnek a nagy házakban szívesen kínálják az előételekkel és halételekkel, a főétel
legtöbbször biztonságos pihenőhelyként van kialakítva, amelyen a vörösbort jól le lehet küldeni. Így volt ez azon az estén is.
Az este egy evolucionálisan sikerült krémes szelet-mutációval zárult, amelyet kakaós hippnek neveztek fehér csokoládés-amarettós mousse-szal, amihez cappuccino-fagylalt járt. Bosch asszony szívesen kínált volna édesbort, amitől azonban nagyon fegyelmezetten elzárkóztunk. Az éjszakai idő miatt, és ami még hátravolt.
A „Tantris” konyhája egyébként Maxim’s-paprikaszósz-narancs színűre van csempézve, a padlótól a mennyezetig. Ez élénkítően hat, főleg arra, aki ilyesmihez nem szokott. A „Tantris” 14 szakácsa és Hans Haas már nem látják. Egy 120 utas űrhajó kormányállásában a figyelmük más kérdésekre irányul, mint a környezetük esztétikája. Például, hogyan tudnak egyszerre 50 ételt plusz egy kis ujjételeket a bárnak a pult fölött átpasszolni, és egy jó estén valamivel több, mint ezer tányért. A Hans Haas konyháját jellemző minden logika mellett az ételei mégis komplexek. A passznál jó 15 szaft, szósz és esszencia áll a tányérok végső elkészítéséhez, olyan feliratokkal, mint „Kéreg”, „Pernod”, „Füstölt” vagy színeikről felismerhetően, mint „Paradicsom” vagy „Fűszerolaj”. Itt mélyrehatóan is főznek, mivel egész állatok lógnak a hűtőházban, amivel az úgynevezett nemes részeken kívüli, igényes ételek is napirenden vannak. A lekvárokat és szaftokat saját maguk főzik és készítik, és bizonyos tartalékok mindig készen állnak azokra a vendégekre, akik különleges elképzelésekkel érkeznek a „Tantris”-ba, és meglehetősen keveset törődnek az étlap kínálatával. Egyszeri körkép a belsőségekből? Az úrnak borjúvesével, libamájjal háromféleképpen, tüdővel és egy darab galambmellel segíthetnek (ez utóbbi, mert színben annyira passzol). Disznóból? Mindig van valami befőzve.
Én ebből egy kis ebéd-erősítés keretében ettem, mégpedig malaclapocka, comb és karaj formájában. A karaj szuflírozva érkezett egy fűszeres habocskával, amelynek alapja nem sajt volt, hanem porított állapotú sertésbőrke. A lapocka omlós volt, mint a legfinomabb tányérhús (Tafelspitz), csak sokkal szaftosabb. A comb kérget kapott, ami önmagában is megalapozhatná a nagy konyha státuszát. (Ezen aktívan dolgoznak is, váltakozva a sütőben és a szalamander alatt, amíg olyan finoman repedezett és ropogós nem lesz, ahogy azt Bajorország valószínűleg legjobb vendéglőjében elképzelik.) A sertés Szentháromsága mellé volt két kis véres hurka-gombóc bőséges majoránnával és egy könnyű szaft bőséges petrezselyemmel, valamint bőséges hegyes káposztával. Pár dalken (lepény) áfonyaraguval és tejfölfagylalttal fél négy felé erősítette a jóllakottság érzését, főleg, hogy a sertés előtt a folyami rákok (Bajorországból, tehát nagy rákok) és a pisztráng Bajorországból (tehát pisztráng nem vékonyabb, mint hüvelykujjnyi filékkel) elnyerték a tetszésemet; a pisztráng párolt volt és egy nyári friss alma-zeller zöldséggel és bodzavirág-alaplével aromásan feltöltve, a rákok salátával és dinnye-marináddal ésszerűen kombinálva.
Egyébként a tüdő füstölt angolnával jó ötlet, ha valakinek, mint Hans Haasnak, prémium angolnája van Bajorországból – egészen finoman füstölt, szaftos és gyengéd szerkezetű; langyosra teszik, és a gombóc helyett egy vitális-savanykásra ízesített tüdőre helyezik.
Így falatoztam végig ezt az ebédet, örömtelien, de nem teljesen hibátlanul. Bosch asszony rámutatott. Nem arról volt szó, hogy visszautasítottam volna a pfalzi Rebholz-rizlinget, vagy kihagytam volna a teljes füves dél-afrikai sauvignont, vagy éppen a szép Crozes-Hermitage-ot tartottam volna méltatlannak a sertéshez – csak egy kicsit elmerengtem, és ezért lassú voltam. Ekkor Bosch asszony az asztalomhoz lépett, és egy új szót ajándékozott nekem, amiért szívből köszönöm. Egy jelzett időpontban még nem kiürült pohár láttán azt mondta: „Vagy én vagyok túl gyors, vagy önnél IVÁSI KÉSLEDELEM van.” De mivel Bosch asszony 15 év „Tantris” után ennek a kis univerzumnak a mozgásait, az összes epiziklussal együtt, úgy a magáévá tette, mint Kopernikusz a csillagok járását, sosem túl gyors, nagyon ritkán túl lassú, és a szaftjaival szinte mindig hajszálpontosan a helyszínen van. Ivási késledelemben voltam tehát, amit ezután el akartam kerülni.
Este alkalom nyílt a gyakorlásra. Rizling, Rizling, Fehérburgundi, Lerner, Lemberger, Syrah; Mosel-Saar-Ruwer, Rheingau, Baden, Dél-Tirol, Württemberg, Toledo. Mindegyik ivási késledelem nélkül. A döntően német „Tour de Vin”-hez Hans Haas kontrasztos ételkíséretet nyújtott, és a vacsorát egy kis marhatatárral indította vajpuha és szőke-barnára párolt nagy hagymakarikákkal. Ez nem volt kevésbé ínycsiklandó, mint az utána következő libamáj-mousse egy eszpresszóscsészében, valószínűleg szilvából készült finom-kesernyés zselével. És a retekkel dúsított tatár nem volt kevésbé szép látvány, mint a rákfarkak marinált articsókával és padlizsánnal. Hogy, Haas, hogyan visz ilyen ízt a padlizsánba? Olyan testes és sűrű és egy kicsit mustárízű és édes és savanykás egy ismeretlen ecettől vagy alaplétől, olyan utóízzel, mint, na ja, nem szabad elragadtatni magunkat, mint éppen a tökéletesen marinált padlizsán.
A kérdés tisztázatlan maradt, mert egy terelés érkezett szépia formájában, langyos tojássárgájával és Mignonette-szósszal. El lehet képzelni, hogyan ül egy nyálkás-puha tojássárgája egy szépia-tubus darabjában, és milyen íze van. Az ember akkor elképzeli, hogy még kellene hozzá valami finoman fűszeres, ami az ízlelőbimbókat animálja és egy kicsit felizgatja, mint egy leheletnyi fehér bors vagy egy finom pezsgőecet-spray. Ez a Mignonette-szósz, ami mogyoróhagymából, ecetből és fehér borsból készül, és Hans Haas módjára a legfinomabb fűszerszövetként olyan robusztus összetevőket is, mint a majdnem nyers tojás és a szépia, jól tolerálhatóvá tesz.
Ezután a langyos tonhalat is egészen kifogástalanul toleráltam kuszkusszal és rukkola-alaplével. „Mesteri” – áll a jegyzetfüzetemben ennél az ételnél. Mégpedig nagybetűkkel, mert már megint kritikus voltam, valamint Bosch asszonynál a legjobb kezekben (esetleg túl ambiciózus is a borral, aggódva az újabb ivási késledelem miatt). A „Mesteri” természetesen ostobaság. A „végiggondolt” jobb lett volna. Így, tisztelt közönség, kell ugyanis a tonhalat valójában elkészíteni: Nem balról és jobbról átsütni, úgyhogy a közepén üveges maradjon. Mert akkor minden, csak nem a közepe van átsütve, ami a tonhalat károsítja. Hans Haas a hőre érzékeny halat minden oldalával csak egy pillanatnál nem tovább teszi a forró serpenyőbe, majd egy 70 °C-ra előmelegített sütőbe tolja. A filé meleg lesz, miközben megőrzi optimális szaftosságát, megőrzi friss színét, és önmagában is csemege lenne. Természetesen lehet még a keskeny szélén metélőhagymában forgatni és vajas kuszkuszra fektetni citrom- és/vagy narancshéjjal, és egy leheletnyi marináddal ellátni, hogy még több örömet okozzon.
Ököruszály-ravioli szolgált aztán annak bizonyításául, hogy Nápoly Bajorország legdélibb városa (a ravioli elegáns füstölt szalonna-hangulatú jus-vel és ropogósra sült vargányával érkezett). Füstölt galambmell sült libamájjal és szarvasgombaszafttal szolgált aztán annak bizonyításául, hogy a „Tantris”-nak az ököruszályok, angolnák, sertések és pisztrángok szeretete mellett semmilyen luxus sem idegen. „Nagy” – áll nagybetűkkel a jegyzeteimben, amelyek utána már nem lettek jobbak.
Mascarpone-szuflé málnával és nektarinnal, és végül finom.
Miért van a „Tantris”-nak egy Michelin-csillaggal kevesebb? Nem eléggé olasz, mondja valaki, aki tudhatja. Mit mondjunk erre?