A-La-Carte

Mindennek a közepén (2005/02)

Ez egy történet az állandóságról. Megismertetem Önöket Umberto Cappellarival, egy bergámói ügyvéddel, akit Olaszország utolsó királyáról és egy bécsi út széléről neveztem el. A figura köré száz jó év fonódik.


Mindennek a közepén

Szöveg: Werner Meisinger Fotók: rendelkezésre bocsátva
A Kapellenwegről nem kell többet tudnia, mint amennyit itt megtud. Tulajdonképpen ugyanolyan jelentéktelen, mint a többi kis utca sokasága, amelyek a város szélén húzódó laza kertes településeken vezetnek keresztül. Éppen ez az út azonban hasznos számunkra, hiszen egy csendes nyárba vezet minket, amilyenre szükségünk lehet ehhez a történethez.
Abban az időben, amelyről itt szó van, még mezők és kertek között vezetett lefelé egy lusta vízhez, tündérrózsákkal és naphalakkal. Azokon a napokon, amelyeket nyári napoknak akarunk elkönyvelni, már délelőtt vibrált a levegő a hőségtől az aszfaltozott út és az aranybúza fölött, és csillogó, remegő fátyollal vonta be a part menti nyárfákat és füzeket. El tudja képzelni, milyen szívélyesen ciripeltek és cirregtek a tücskök a száraz réteken, olyan hevesen és kitartóan, mintha a következő órában már nem lennének többé menyasszonyok, csak néha meg-megállva ebben a kollektív hangkitörési hisztériában. Ezekben a pillanatokban az igazi csend különös erővel érvényesült. Zúgó, ropogó, ciripelő csend honolt ezen az ártéri, sztyeppei és kerti tájon, és sűrű meleg, amelyet egy gyenge légáramlat csak alig észrevehetően mozgatott és rétegezett. A csillogó nyárfalombokból álló katedráliségi tető alatt az ilyen napokon minden sietség olyan távoli volt, mint a Hold.
A Kapellenweg ma már nem ér el az ártéri területekig. Az évek során a víz visszahúzódott. A növekvő partszakaszokat kisimították és kopaszra marták egyfajta rendszeretet jegyében, amely az építőiparnak tetszik. A legcsomósabb faemlékművek – bizonyos természetvédelem azért mégiscsak létezik ebben az országban! – még mindig állnak ezen az egyébként agyonütött területen.
Akinek ma még kedve támad érezni valamit a vízparti, nyárfák alatti nyugodt életből, annak tovább kell vándorolnia. A simára mart malomvízen túl a Schilloch, a Kaiserwasser vagy a Fasangarten felé, ahol a lábunkat legalább még beledughatjuk a meleg hordalékhomokba. Egy ilyen kirándulás kedvező bevezetés lenne egy Oglio menti utazáshoz, mert ott pontosan ilyen a helyzet.
Megkérdezheti, hol található az Oglio. Nem lehet mindenki kegyelmi földrajztudós, és mindenki másnak a tájon, amelyen az Oglio folyik, legfeljebb a Pó folyó ismert. Tehát az Oglio kényelmesen átfolyik Lombardián, ami megvilágítja a Kapellenweg használatát az utolsó maradványban. Ugyanis az, amelyik elvezetett minket egy rezgőnyáras, ártéri és tündérrózsás környezetbe, mint amilyen az Oglio mentén van, a másik végén a Langobardenstraßéba torkollik.
Lombardia, amely a nevét a longobárdokról kapta, egyszerre gazdag és szegény. Találhatók benne villámkék hegyi tavak és feketebarna lápok. Pazarul kialakított díszkastélyok és néma falusi falvak, pompás terekkel rendelkező városok – Brescia, Mantova, Cremona... – és nyomorúságos falvak. Meglehetősen jól élnek Lombardiában, de ismerik az alföld nehézségeit is. Zöldséget és gabonát termesztenek itt a láthatárig és tovább. Nem jó üzlet azoknak a lombardoknak, akik görnyedt háttal művelik azt a földet, amely másé.
Amikor Olaszország utolsó királya megszületett, tudjuk: 1904-ben, már minden változásban volt az Oglio mentén. Az alsó folyás partjait kiegyenesítették, így a víz gyorsabban folyt. Kevesebb tőzeget vágtak, helyette több földművelést folytattak. Ez mind összezavarta a vizet. Mellékágakból holtágak, holtágakból nedves rétek lettek. Ez csak keveseket érdekelt, de érintette a halászokat, akik az Oglio vízi vadonjában pontyot, sügért és sok angolnát fogtak. Még meg tudtak élni a halászatból.
Amikor Antonio (az első) Santini halász megszerezte a szerény házat Runate sul Oglio-ban, az már nem a folyó mellett, hanem egy kis tó mellett feküdt. Itt vette kezdetét az egyik leghitelesebb kulinarikus családtörténet.
Umberto Cappellari ügyvédnek a tanulékony megfigyelő és egy fénylő fejlődés koronatanújának szép szerepét osztjuk. Végigkísérheti a történetet azoktól a korai időktől, amikor Teresa Santini, a nevezett Antonio felesége, egyszerű halételeivel és néhány más fogással gondoskodott a szerény trattoria helyi ismertségéről. Cappellarit hagyjuk tanúja lenni a ház felvirágzásának további három generáció gondoskodása alatt egészen addig a sugárzó májusi délutánig, amikor örömmel – de ezen a helyen semmiképpen sem meglepve – élvezte pontosan azt a harcsás rizottót, amelyre a világ a rizs és a harcsa feltalálása óta vágyakozott; több mint 100 millió év, ha a fejlődéstörténetileg fiatalabb harcsát vesszük a számítás alapjául.
A nyugdíjas ügyvéd, már kilencvenen túl, ezt a délutánt a nyári fénnyel az udvaron, a csillogó nyárfalombokkal és a tücsökciripeléssel a legjobb étvággyal élte meg. A rizottót a rendkívüli minőség tudata ellenére a legnagyobb természetességgel fogadta, akárcsak a csigákat könnyű fűszeres tavaszi alaplében. Annak bizonyosságában, hogy az ember nem marad le semmiről, ha nem rohan minden után. Beszélgetőpartnere ezen a kora nyári napon a fénnyel és a bizonyos nyári csenddel még tanulnia kellett ezt.
Feltételezzük, hogy a mi bergamói ügyvédünk a gazdasági csoda és a turizmus nyomán az alpesi tavaknál lévő érdekesebb ingatlanok üzletében jutott jólétre. Tekintélyes villák parkokkal és öblökkel cseréltek gazdát igen jelentős összegekért. Cappellari a szerződési szövegnél ragyogó szolgálatot tett, amiért honoráriumban aranyat ért; a bergamói és luzerni bankárok (ott is fektetett be, a diszkréció és a valuta teljesen más megbízhatósága miatt) hamarosan kiválasztott udvariassággal közeledtek az ügyvédhez. A luxus iránti igénye és hűvös intellektusának állandó ösztönzése miatt Cappellari nagyon elégedett volt a fejlődéssel, csak az érzékelő berendezésének magasabb hőmérsékleten működő osztályai sem a irigylésre méltó bankszámlaegyenleg, sem a jogi kezelés pontossága által nem tapasztaltak semmilyen ingerlést. Sorvadással fenyegettek, mondhatnánk: Cappellarinak hiányzott az életéből a szép. Keresett egy egyensúlyt a vaslogikától és hajszálpontos tervezési munkától meghatározott napi munka mellett. Megpróbálta logikátlan nőkkel, és kudarcot vallott. A hiányolt lelki épülést a jó ízek hozzávetőleges világával való odaadó foglalkozásban találta meg.
A Santini-család tavernáját Cappellari még a szép nők idejében fedezte fel, akikkel alkalmanként pillangós réteken és folyópartokon érezte magát. Santini vendéglője – inkább egy kunyhó, néhány kőből és sok durva fából elhamarkodottan a tó mellé állítva – vidéki tartalmasságot ígért neki, mint vonzó kontrasztot a mellette lévő filigrán selyemkendőhöz. „Vino e Pesce”-nek nevezte Antonio Santini a helyiséget. Ha fiatal jogtudósunk csak egy kicsivel előrébb tartott volna a kulináris tudományok tanulmányozásában, már ebben az elnevezésben felismerhette volna a Santini-család érzékét a kulináris szükségletek iránt ezen a tücsökciripeléstől és békakuruttyolástól hangos helyen: a romantikus érzések sűrítéséhez mindenekelőtt bor, aztán majd meglátjuk a halakat.

Umberto C. teli torokból élvezte a bort, másnap reggel a szarkák csattogására ébredt, a meleg hordalékhomokon elterülve, immár a filigrán selyemfelhő, valamint a Topolino nélkül, és higgadtan szemlélte az esetet. Teresa ízeltlábúin, amelyeket sült szardíniának vélt, és sok kávén C. új erőre kapott, és attól kezdve megesküdött rá, hogy egyedül a kávé és a sült szardínia harmóniája bizonyítja Isten létét; évtizedekkel később ezt a könnyűsúlyú ötletét a mi partravetettünknek egy José Saramago örökítette meg, és egy Alentejo-szöveg kiterjesztésére használta fel, amivel a világ idézetkincset – mivel Nobel-díjas lett – egy újabb férges ékszerrel gazdagíthatta.
Ezzel a felfedezéssel – Santini vendéglőjével, nem a sült hal és kávé bizonyítékkal – Umberto C. nagyon elégedett volt. Runate kellemes úti céllá vált számára. Hosszabb ideig ő maradt azonban a nagy valószínűséggel egyetlen, aki hosszabb távon a Santini-családhoz utazott, mert a borok minőségének és a szakácsnőnek a lapos Lombardia hagyományos konyhája iránti ügyességének híre a természet rendje szerint csak fokozatosan jutott el a legszűkebb régión kívüli közönséghez. A Runate-n átvezető út ugyanis semmi említésre méltót nem köt össze. Runate-nek nincs katedrálisa és nincsenek etruszk régészeti maradványai. Runate-nek nincsenek gyógyhatású forrásai, és senkinek sem volt része Runate-ben látomásban, megvilágosodásban vagy a halálból való feltámadásban, ezért az irodalom kezeletlenül hagyja Runate-t; a térképészek is szívesen eltekintenek a bejegyzéstől, ahogy azt szívesen teszik, ha egy település teljes virágkorában sem tud felmutatni 36-nál több lakót.
Ma Runate megtalálása egy kicsit könnyebb. Aki a Brescia és Verona közötti autópályáról eltalálja a megfelelő országutat, vagy a Mantova és Cremona közötti gyorsforgalmi úton a megfelelő körforgalomnál észak felé hajt, eljut Canetoba, Runate legközelebbi nagyobb településére. Ott a további út a környék világraszóló látványosságához, nevezetesen a Santini-család „dal Pescatore” étterméhez, jól ki van táblázva.
dal Pescatore-nak hívják 1960 óta, akkor már semmi köze sem volt a halászathoz. Az Oglio hasznos folyóból ritka vizes élőhelyekkel rendelkező természetvédelmi látványossággá változott, ahol a kapitális harcsák helyett csupán említésre méltó békák és szitakötők laknak. A kereskedelmi halászat már nem volt téma, a tó, amely mellett a Santini-család első kis háza állt, tócsává zsugorodott, az Oglio már egy kicsit távolabb folyt.
A Santini étterem története az 50-es évek elején jelentős súlyt nyert. Giovanni, Antonio fia, feleségül vette Brunát, és maradtak a bevált szabálynál, hogy a nő áll a tűzhely mellett, a férfi viszont a vendégeknél. Míg Teresa bizonyára ügyes és okos szakácsnőnek nevezhető, Bruna nagy szakács volt és az is maradt, mert a kulináris gondolatvilága több mint fél évszázadon keresztül változatlanul megőrizte érvényességét. 1952-ben, ezt a családban pontosan tudják, Bruna Santini úgy találta, hogy a tökkel töltött tortelli receptje úgy, ahogy volt, rendben volt, amiben azóta sem változtattak semmit. A Tortelli di Zucca, ez a könnyűsúlyú fogás a rombuszhal, homár és libamáj kompozíciókhoz képest, a dal Pescatore étterem vezető ételévé vált. A Tortelli di Zucca maradt a fő kulináris látványosság, egészen a Gault Millau négy szakács-sapkájának és a Michelin három csillagának egy évtizede után is. Az olyanok, mint a mi bergamói ügyvédünk, döntőek voltak ebben.
Umberto C. szakmailag sokat utazott, és az ügyfelek választásában kellemesen bővülő szabadsággal elsősorban azokat az eseteket választotta, amelyek a kulináris művészet metropolisaiba vezették. A 252.585-ös számmal a Tour d’Argent vérkacsa-jegyzékében már jóval Charlie Chaplin előtt szerepelt. Fernand Point majdnem még karcsúbb kezet nyújtott neki. Paul Bocuse pedig szinte félénken vette át a kommentárját (a kommentárokkal később már nem nagyon kívánták, és a félénkséget is hamar leküzdötte az ember).
Amikor kitört a médiabeli lárma az új ételekről és arról, hogy az ember számára mennyire nélkülözhetetlen a leginspiráltabb konyhai zsenik szenzációs kreációinak megkóstolása, Umberto beilleszkedett az ínyenc utazók karavánjába, és – az ember még nem tudta jobban – alapossággal végigpróbálta az összes úgynevezett csúcséttermet. A töltelékekkel és libamájjal sertéshálóba csomagolt filék egyformaságán és az örökösen színes intarziás munkákon, amelyeket terrineknek neveztek, a pincérek szentségtörő viselkedésén, akik a vendég gúnyolására a legkarcsúbb borokat is vastag kancsókba öntötték, okos ügyvédünk hamar emancipálódott. Attól kezdve kerülte az összes aranyművest, órást és festőművészt, akiket keserű sors sodort a tűzhely mellé, és kegyetlen tévedés az ínyenc-újságírásba. Kereste a terroirok által meghatározott konyhákat, kereste a szerénységet és az állandóságot, és örült a kulináris állandóknak. Például Alain Chapel és örököseinek békacomb-raguja, amely az évtizedek során minden zseniális húzástól érintetlen maradt – viril az alaplé erejétől, érzelmes a kis adag tárkonytól, erotikus a combok barokk állagától, amit az ember magában egyedül az asztalnál összeképzel.
A Santini-családnál Umberto C. otthonra lelt, és az is maradt a harmadik generációban is, amellyel Antonio (a második) és Nadia jött, de Bruna maradt. A körülmények időközben annyira megváltoztak, hogy a mobilitás örömével elterjedt a híre a Runate-i halászétteremnek, és a vendégek oldaláról jelentős pénz került a képbe. Milánóból nem nagy utazás az Oglio, Genovából vagy Firenzéből is belátható időn belül átszáguldhatott az ember a Lamborghini-jével a síkvidéken. Átépítésekben és bővítésekben a ház – észrevétlenül az adott időnek megfelelően, de hatásosan az évtizedek során – más és új alakot öltött, kívül a legjobban zöld észrevétlenségbe burkolva vadszőlő sűrű köpenyével, belül viszont ragyogóan megvilágítva az üzemeltetői odaadásától és a személyzet kiváló modorától.
Ennek megfelelően nőtt egy borospince is Piemont és Toszkána legnagyobb boraival és a világ további alapvető borrégióival, a Franciacorta-t, Lombardia legszebb borát, Antonio Santini sosem felejtette el.
A konyhában mindkét hölgy teljes kitartással ápolta a saját, és nem más konyháját. A régió erővonalait feltétel nélkül megőrizték, a kulináris írástudatlanság egy olyan síkvidéken, amelynek nem volt ínyenc története, nem volt teher számukra. A mindig újra irányuló kényszeres vágytól és a még több média-jelenlét iránti vágyaktól teljesen érintetlenek maradtak. Így a Tortelli di Zucca vagy az Agnoli in Brodo ma még mindig úgy készül, mint azokban az időkben, amikor a dal Pescatore – vagy pontosabban: a Vino e Pesce – esetében először és szenzációs módon terítők kerültek az asztalokra.
A pecorinós, ricottás tortellinél és
A parmezánnál a Santini-család egyfajta spontán döntéssel (az ötlettől a megvalósításig nem telt el három év) módosítás mellett dönthetett: most a pecorino egy kis részét tehéntejből készült friss sajtra cserélik, ami lágyabbá és könnyebbé teszi a tölteléket, az ízlésnek megfelelően; ez azonban csak tavasszal és nyáron, a téli félévben a 40 éve megszokott fűszeresebb változatot készítik.
A látszólag hétköznapi dolgokban rejlő harmonikus tökéletességre törekedve a Santini-család megtalálta a saját, egyedi Tortelli di Zucca-változatát, amely olyan mélyreható ízű az mandulás-kesernyés tónus által támogatott édesség révén, és olyan hihetetlenül alkalmas a közös fogyasztásra felnőtt borral, mint amilyen gyakran Angelo Gaja Chardonnay-ja vagy – hogy származásilag a ház mellett maradjunk – egy ősrégi Franciacorta-Cuvée a Ca’ del Bosco-tól. Összetéveszthetetlenül különbözik a Santini-féle sütőtökös tortelli az összes többitől. A dal Pescatore-ban amaretti kerül a töltelékbe és a Mostardo di frutta (fehér dinnye héjából nyerve, mustáresszenciával készítve, és mellesleg fűszeres sajthoz is illik, mint szinte semmilyen más anyag ezen a világon) kis titka. Egy rendkívül önálló étel, és helyi patrióta a Santini-féle Tortelli di Zucca, mert amarettit és mostardót a Crema környéki régióban semmiképpen sem tesznek bele (helyette csokoládés piskótát), Aquanegrában sem, ahol még mentát is használnak.
De nem csak a tészta az, ami a Santini-konyhának összetéveszthetetlen körvonalakat ad. Archetipikus kaliberűek a rizottók is, feszes harapásúak és krémes állagúak, a komplex harmóniákkal teli igazi hangtestek, amelyekben egyik fűszernek sem jut nagyobb szerep, mint a teljes íz szerény segédletének, amely – ha még egyszer meg akarjuk említeni a harcsás rizottót – nem a harcsáé, hanem éppen ennek a nagy rizottónak az íze. A sáfrányos rizottónál articsókával nem más a helyzet.
Ugyanolyan szigorúak, mint az első fogások, a hal- és húsételek is. A szószos festészetek és toronyépítmények divatja, a mellé adott kistányérok és ráöntött levek, a zavaros fejszülemény-kreációk, amelyek máshogy néznek ki, mint amilyen az ízük – ez mind elkerülte a Santini családot, mint egy álmos esős nap. Legfeljebb az, hogy itt-ott megengednek maguknak néhány dekoráló szószfoltot, egyébként hal vagy hús, zöldség, szósz és semmi más nem kerül teljesen egyszerűen egymás mellé a tányérokra, mert ez megfelel a hagyománynak, és mert semmilyen más mód nem tenné ezeket az ételeket jobbá.
Ennek ellenére elég munka marad ebben a konyhában, ahol reggel hatkor felkapcsolják a lámpát. Mert naponta kétszer sütik a kenyeret és naponta kétszer készítik elő a tésztát. Naponta kétszer minden kis köretet a kandírozott narancshéjig frissen készítenek. Mert naponta kétszer egyszerűen frissen főznek, mert ez is megfelel a hagyománynak, és mert más módon a dal Pescatore konyhája Runate-ben nem lenne ugyanolyan minőségű.
Az idős Umberto tudta értékelni ezt az irányvonalat, és úgy érezte, mint évtizedek óta, jól ellátva és komolyan véve ebben a házban. Azt is tudta, hogy vendége Új-Fundlandról ezen a délutánon a legjobb kezekben van. A parmezánchips után egy egyszerű tányér sonkát és különféle szalámiféléket fogyasztottak a régióból, amit egy nyári rizottó követett édes borsóval, ízletes spárgával és a szezon első vargányagombájával. Olyan egyszerű ételeket csipegettek, mint tagliatelle paradicsommal és bazsalikommal, és tagliolini szárított tonhalkaviárral. Sült angolnát hoztak egy kis salátával és egy egészen zsíros kis darab Cinta Senesa malachúst. Umberto vendége bizonyos elégedettséggel, bár növekvő csodálkozással fogyasztotta. Alain Ducasse aranypalotájából érkezve és Ferran aroma-laboratóriumába, Gironába utazva nagyon csodálkozott, mekkora mértékű – az első gondolata tiszteletlen volt, a második nekifutásra a „szerénység” mellett döntött – a Michelin három csillaga alatt egyáltalán lehetséges.
Udvarias vendégként a csodálkozását magában tartotta, és csak távozáskor jegyezte meg, hogy ez egy igazán kedves ház, és barátságos emberek vezetik jól. Remek siker, holott „a semmi közepén” fekszik. Umberto még gondolatban a Senesa-malac távozásával volt elfoglalva.
„Ó, igen!” – mondta akkor tömören. De egyfajta sajnálkozás és bosszúság keverékével azt gondolta: É al centro di tutto.
„dal Pescatore” étterem,
Runate/Canneto sull’Oglio (Mantova mellett),
Tel.: +39/0376/72 30 01
www.dalpescatore.com

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!