A-La-Carte

Az Umami-manufaktúrában (2022/2)

Hal és szója, sütőtök és kesudió áll itt egy küldetés szolgálatában. A
közös cél: az ételben lévő bizonyos plusz lüktetés.


Az Ausztriában felnőtt középkorú embert nemcsak a globálisan megszokott változások és átalakulások sújtják – klímaváltozás, Bubble Tea, woke-kultúra, robotizáció, K-pop, TikTok –, hanem ráadásul egy radikális kulináris kultúraváltással is meg kell küzdenie. Egy olyan gasztrofilozófiai klímában felnőve, amelynek központi tétele így szólt: „Mindent, amit panírozva is el lehet készíteni, azt bizony panírozva kell elkészíteni”, most egy radikálisan átalakuló evési szférában kell eligazodnia, amelynek a maximája egyre inkább az: „Mindent, amit fermentálni lehet, azt azonnal fermentálni kell.”

Természetesen a fermentált élelmiszerek a hagyományosan szocializált osztrák étkezők számára sem voltak ismeretlenek. Csak éppen nem így hívták őket. De a jelenlegi fermentációs hullám "kapudrogjaként" sem a rántott csirkéhez tálalt puszta-saláta, sem a húsos zsemlében lévő uborka nem igazán jött szóba.

És természetesen ezt a fejlődést semmiképpen sem kell sajnálni.
Vagy legalábbis nagyon el kellett barikádoznia magát az illetőnek egy úgymond értékkonzervatív világképben ahhoz, hogy abból a tényből, hogy – például – a panírozott húskenyér éppen alulmarad a – például – kimchivel szemben, valami olyasmit olvasson ki, mint a nyugati világ alkonya.

És egy olyan jelenségben, mint a halszósz lassú, de következetes visszatérése, még akár – ha valaki nagyon akarná – egyfajta reneszánsz jellegű visszatekintést is ki lehetne olvasni az ókor klasszikus kultúrájára.

A halszósz, amit a rómaiak Garum, későbbi években Liquamen néven ismertek, a Római Birodalom mindenütt jelenlévő univerzális fűszere volt. Ami azt jelenti, hogy Vindobona, Lentia és Bilachinium lakói ugyanolyan magától értetődően csöpögtették az anyagot a levesükbe, ahogyan bécsi, linzi és villachi leszármazottaik egészen a közelmúltig a Maggi univerzális fűszert.

És nemcsak a levesbe: még a középkorban is alig volt olyan recept, amely ne igényelte volna a Liquament, még az édességek is kaptak így egy különleges csavart; később azonban olyan okokból, amelyekről a gasztrotörténészek még nem alkottak egységes véleményt, ez a kulináris mindenes fegyver nálunk hamarabb kihalt, mint az őstulok. Igaz, a Garumnál – ellentétben a Maggival – nyilvánvalóan széles választék létezett különböző minőségekben; a legjobb szószok tekintélyes, méregdrága luxustermékek voltak, minőségi alapanyagokból.

Nem minden az, aminek látszik. A szerző itt nem ad a szakácsnak jó tippeket, és az sem kolbász a szó szoros értelmében (lent).

És ezzel el is érkeztünk Lukas Naglhoz. A Bootshausban, az ő ünnepelt, a traunkircheni Das Traunsee szállodában működő bázisán köztudottan csak akkor szolgálnak fel halat, ha az előtte az ablakok előtt elterülő vízben úszott. A traunsee-i halakat itt az ötletes Nagl úr nemcsak megfőzi, párolja, süti, pácolja vagy nyersen dolgozza fel, hanem – eltalálták! – fermentálja is, méghozzá a valószínűleg nemcsak legelegánsabb, hanem talán a legjobb halszósszá is, amit jelenleg nálunk be lehet szerezni. Hogy ez is méregdrága-e, az gyakran szemlélő kérdése. Egyrészt a 16,80 euró nem hangzik olyan beszerzésnek, amire külön spórolni kellene. Egyfelől. De ha másfelől a kapott 100 milliliter űrtartalmat összehasonlításképpen kivetítjük egy borosüveg tartalmára, akkor rájövünk, hogy már kapnánk érte egyet azok közül a borosüvegek közül, amelyeket az önkiszolgáló vinotékákban bölcsen elzárnak. Másfelől viszont egy üveg bort gyorsan ki lehet inni, míg valószínűleg még senki sem – még ha Nagl úr Traunsee-Garumja hosszan elegáns és finom illatú is – hörpölt fel mellékesen egy háromnegyed liter halszószt vasárnap este a tévénézés közben. A Traunsee-Garumot egyébként nem közvetlenül a Bootshaus konyhájában készítik, hanem egy közeli, jelenleg üresen álló éttermi konyhában, amely Lukas Nagl és két elhivatott fermentációs őrült együttműködésének központi bázisaként szolgál: a képzett élelmiszerbiológus Viktor Gruber és az eredetileg ötvösként és ipari formatervezőként dolgozó Christine Brameshuber magánéletileg egymásra, szakmailag pedig az ambiciózus fermentátumok készítésére találtak rá. A Luvi márkanevű termékcsalád alatt itt nemcsak Garum készül, hanem sokkal nagyobb mennyiségben csúcskategóriás shoyuk és misók, de sózott citrom és koji-rizs is. De erről később.

A minőséget darálják, méghozzá nemcsak fej és farok nélkül – a csontok meszetartalma a reakció során túl savanyúvá tenné a szószt –, hanem belső szervek nélkül is. „Spontán erjedés” itt – mivel némileg kontrollálhatatlan – nem kívánatos: „Ha peched van, az egész termelést kiöntheted, és az egyszerűen nem jó.” Ezért a folyamatot koji-gombával indítják, amely a többi termék miatt amúgy is a házban van.

Egy második, csak egy hónapja indított halszósz-adag már érezhetően határozottabban illatozik. De itt sem bűzlik semmi, inkább a kikötő vágyakozást keltő lehelete csapja meg az orrunkat.

A kontrollált folyamat ellenére az optimum keresése közben folyamatosan variálják az összetevőket és a fermentációs időt, amiről néhány különböző tesztváltozat kóstolása közben meg is győződhetünk. (A legjobb egyébként ananászra és kókuszra emlékeztet, és tiszta folyó illata van.)

Újabb adag indítása éppen nincs tervben, cserébe viszont a szójaszósz-alap készítésekor a saját határaimon belül hasznossá tehetem magam.

Sajtos nokedli, a megváltoztathatatlan hagyományos sajtkeverékkel készítve és az előírásoknak megfelelően sült hagymával tálalva, de mákos misóval, apróra vágott sózott citrommal és újhagymazölddel gazdagítva.

Ehhez először 32 kiló búzát lapátolnak tepsikre, majd ezeket a sütőben megpirítják, ami olyan illatot áraszt, amelyet – legalábbis számomra – akár szobaillatosítóként is el lehetne adni. Kész malátát itt nem használnak, mert a maláta édesebb lenne, ami – mivel a cukorbontás során tejsav keletkezik – végül savanyúbbá tenné a szószt.

Továbbá 32 kiló szójababot főznek meg; megfőzve körülbelül kétszer olyan nehezek.

A készre pirított búzát ezután még megdarálják, ami nemcsak a szoba illatát intenzívebbé teszi, hanem a megfelelő állapotba is hozza ahhoz, hogy összekeverjék a szójababbal, tepsikbe kenjék, és koji-gomba micéliummal szórják meg (aki utánozni akarja: Koji sojae világos szójaszószhoz, Koji oryzae sötéthez).

Mindez ezután a fermentációs kamrába kerül, ahol a keveréknek érzékelővel és számítógéppel felügyelt 30 fokon és 90%-os páratartalom mellett két napja van erjedni (aki utánozni akarja: sok sikert!), és közben intenzív csiperkegomba-illatot kifejleszteni.

Ezután mindent 22 kiló só hozzáadásával 125 liter vízben elkevernek, ami után tulajdonképpen már csak körülbelül három hónapot kell várni. Ami lehetőséget ad néhány termék, köztük néhány kísérlet megkóstolására.

Az egyébként alapvetően regionális alapanyagokra épülő termelésből kilóg a kesudió-misó. Indoklás: „Sajnos finom; és legalább bio és fairtrade.” És a „sajnos finom” megjegyzéshez csak csatlakozni lehet. A diós kesudió-édes íz még határozottan érezhető, a misó szinte nugátos ízű, de emellett megfelelő sóssággal és természetesen umamival is rendelkezik. A szója- és rizsmisók malátás aromákkal pontoznak, a kakaóbab-alapú kísérleti misó pedig szinte dühödt ízintenzitással: tiszta kakaó, édesítetlenül és sóperemmel, mintha csak arra teremtették volna, hogy az újításra vágyó cukrászokat új utakra indítsa.

Közvetlen összehasonlításban a tökmagmisó szinte megszokottnak tűnik: tökmag és misó íze van, és ezért természetesen jó.

Minél tovább hagyjuk egyébként érni a misót – Viktor Gruber a folyamatot szemléletesen „Maillard-reakciónak lassítva” nevezi –, annál inkább háttérbe szorulnak a speciális aromák, pl. a kesudióé vagy a tökmagé, egy intenzívebb umami-hang javára, ezért fontos a terméket a megfelelő egyensúly elérésének pillanatában levákuumozni.

Ez vonatkozik egy másik termékre is, a tökmag-shoyura, amelyet úgy készítenek, mint a szójaszószt, de nem így hívják, mert, ahogy Viktor Gruber szemléletesen magyarázza: „Nehéz azt mondani, hogy ’tökmagszójaszósz’, ha nincs benne szója.”

Egyáltalán, mint mellékesen kiderül, a közel 60%-os fehérjetartalmú tökmag-sajtolási maradvány egyfajta élelmiszer-bajnok; a szója körülbelül 40%-os, más szántóföldi növények körülbelül 20%-osak. Hogy ezt a nyersanyagot rendszerint a szántóföldön szórják ki vagy legfeljebb takarmányként használják, az a Luvi-embereket érezhetően a további felhasználási lehetőségeken való fokozott gondolkodásra ösztönzi.

De először maradjunk a már meglévő választék kulináris felhasználási lehetőségeinél, és mivel a kóstolás többet ér a tanulásnál, Lukas Nagl készségesen beleegyezett, hogy a Bootshaus konyháját egy zárva tartási napon harckészültségbe helyezi.

Természetesen magától értetődik, hogy mindig élvezet nézni a szakmájuk mestereit munka közben; a séf asztala (Chef’s Table) koncepció sikerét sem lehet kizárólag a megnövekedett fontosság érzésével magyarázni, amely abból az élményből fakad, hogy az ahhoz az előkelő kisebbséghez tartozunk, amely egy éttermi konyhában nem dolgozik, hanem ünnepel. Mivel a Bootshaus konyhájában nincs ilyen asztal, az étteremben étkezünk, de a nyitott konyhai koncepció lehetővé teszi a munkafolyamatok valós időben való követését.

Kenyérrel és vajjal kezdünk, következetesen a vajat világos misóval keverték ki. A házi kenyér pirított misóval van dúsítva, mivel a nedves változatú kísérleteknél a tészta nem kelt meg. Az eredmény egy vajas kenyér, ami olyan, mint egy vajas kenyér, csak valahogy több.

Továbbá bebizonyosodik, hogy még az olyan rusztikus klasszikusok is, mint a krumplikrém (Erdäpfelkas), egy csipet misóval jelentősen nyernek, és a szakszerűen elkészített vegán „zsír” (a kesudió-misót majonézhez hasonlóan olajjal felverni, sót és fokhagymát adni hozzá, végül paprikával megszórni) képes arra, hogy semmilyen zsíros kenyér iránti vágyat ne hagyjon kielégítetlenül. A mellé tálalt som-„olívabogyók” (sós lében borssal fermentált gyümölcsök) természetesen nem olívabogyó ízűek, de mégis olyanok, hogy az ember elgondolkodik, miért nincs ez gyakrabban.

Következik egy spenótsaláta árpamisóval, árpakojival, birsecettel és chilimézzel, amelyben a fermentátumok mély hangjai finom alapot szolgáltatnak a friss zöldek világos tónusának.

Egy traunsee-i hal első megjelenése azonnal lélegzetelállító: kockára vágott pisztrángfilé, szárított koji-val, sóval, cukorral szárazon pácolva, gyömbérrel, újhagymazölddel, ecetes paradicsommal és korianderzölddel tálalva.

És miközben még a fantasztikus halminőségen merengünk, már érkezik is az asztalra a bizonyíték, hogy a tofu sem kell, hogy helyettesítő termék legyen: ezt itt tökmagalapból készítették, és tökmagmisóval, tökmagolajjal, kapucinusvirág-kaprival, füstölt angolnával és gyömbérolajjal egyesül egy füstös-diós-enyhén savanykás összművészeti alkotássá.
Nem kevésbé purista és tökéletes a következő fogás: rövid ideig bükkfán füstölt pisztráng sóval és világos szójaszósszal, egy abszolút elragadó mártásban, redukált tejsavóból, világos misóból és kaporolajból.

Ha az eddigi ételek inkább arra irányultak, hogy a megszokott alapanyagoknak fermentátumok segítségével szokatlan pluszaromákat adjanak, most a fő összetevőt illetően egzotikusabbá válik a dolog: Tempeh. Ehhez az eredetileg Indonéziából származó élelmiszerhez az eredeti recept szerint szójababot, néha más babot is, Rhizopus-gomba kultúrák hozzáadásával vágásra alkalmas masszává fermentálnak. Lukas Nagl fenyőmaggal végezte el ugyanezt az eljárást, kolbászformába hozta, a szeleteket olívaolajban kisütötte, salottahagymával, aprított korianderzöld-szárakkal és lime-mal fűszerezte, az egészet egy kesudió-misóból, mogyoróvajból és juharszirupból készült szószra helyezte, és egy kis szárított fenyőrügyet szórt rá. Meglepő módon az étel nemcsak finom, hanem különös módon ismerős is, amit az államilag elismert mesterfotós Ingo Pertramer kicsit lazán, de lényegét tekintve nem tévesen a „Best of csirkés szendvics” kifejezéssel foglal össze.

Következik még egy 24 óráig árpamisóban pácolt tokhal és egy csirkehúslevesben főtt retek hónapos retek kimchivel és barna misóvajjal, aminek az a természetes következménye, hogy az evők közül senki sem tud már azt mondani, hogy „jóllaktam”.

Egy olyan ember, mint Lukas Nagl, természetesen provokációnak veszi az ilyesmit, ezért most mégis érkezik különlegességként egy, a jólakáshoz kifejezetten alkalmas fogás, és természetesen az is elfogy. Ez pedig – kérem a hagyománytisztelő keringési problémákkal küzdő vorarlbergieket, hogy ugorják át a következő bekezdést – sajtos nokedli, amelyet a megváltoztathatatlan hagyományos sajtkeverékkel készítenek, és az előírásoknak megfelelően sült hagymával tálalnak, de mákos misóval, apróra vágott sózott citrommal és újhagymazölddel gazdagítva. És – kérem a hagyománytisztelő vorarlbergieket, akik a figyelmeztetésem ellenére tovább olvasták, sürgősen a bocsánatukat – egy osztállyal jobb, mint az eredeti.
Miután ezt a fogást is vasfegyelemmel legyőztük, a záró sült ananász Zotter-fagylalttal és fermentált
kakaóbab-törettel már nem is jelent kihívást.

Köszönöm szépen, Nagl úr, nemcsak ünnep, de inspiráció is volt számomra. Azóta nagyon szívesen játszom a Luvi-választékommal. Például a mákos misós császármorzsa olyan ötletnek bizonyult, amely még a gyerekeimet is meggyőzte. Tésztafőzéskor is újra meg újra engedek a kísértésnek – remélem, ezt a cikket sosem fordítják le olaszra –, hogy a szósz sűrítéséhez használt tésztafőző víz utolsó cseppjeit egy kis misóval keverjem el. És egy csepp Traunsee-Garum amúgy is szinte minden fűszeres ételt olyan megbízhatóan dob fel, hogy az embernek fékeznie kell magát, nehogy valamikor mindenhol ez legyen. De kinek mondom ezt. —

Bootshaus
Hotel Das Traunsee Klosterplatz 4
4801 Traunkirchen
www.dastraunsee.at
www.luvifermente.eu

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!