Japán jelenleg láthatóan a szakácsok számára a vágyak földje. Az, hogy a Noma 2014/2015 telén vendégszerepelt Tokióban, alighanem nem keveseket ösztönzött utazásra. Pedig az ország minden, csak nem könnyen beutazható, ha nem a szokásos ösvényekről van szó, hanem a gasztronómia, az élelmiszer-termelés és a piacok kulisszái mögötti betekintésről. Helyi japán nyelvű kapcsolatokra van szükség, vagy legalább egy luxusszálloda concierge-ére – ami egyébként valóban oka annak, hogy nem egy szakács többet költ szállásra Japánban a megszokottnál. Az A la Carte rögzítette Milena Broger (fenti fotó), Igor Kuznetsov, Lukas Mraz és Max Natmessnig japán élményeit.
Milena Broger
Weiss, Bregenz
Egy Kaiseki-szakácskönyvvel kezdődött minden. A történetek, amelyeket ott minden recepthez elmeséltek, megfogták Milena Brogert – hiszen a fiatal vorarlbergi lány számára mindig fontos volt: ki főzi az ételt, miért, és milyen személyes történet áll mögötte? Broger 2015-ben és 2016-ban pár hónapra Japánba ment, hogy egy ramen-bárban főzzön, később ehhez jött még egy soba-étterem. „Egyszer csak beprogramozódtam, hogy értettem a számokat és tudtam kasszírozni. De ha most megkérdezik tőlem, mi az 1200 jen japánul – fogalmam sincs.” A ramen-bár főnöke főleg egy dolgot adott át neki: hogy az evő személynek a lehető legközelebb kell kerülnie a főzőhöz. „Mindig azt mondta: ,A vendégek a színpad a szakács számára, és a szakács a színpad a vendégek számára.‘ És ez pontosan az én világom.”
Saját étterme, a Weiss tervezésekor, amelyet tavasszal nyit meg Bregenzben partnerével, a dán Erik Pedersen-nel (aki a koppenhágai Geist-ben és a Kadeau-ban főzött), valamint a bregenzerwaldi Theresa Feurstein-nel, Broger számára egy dolog volt alapvető: az építészeti nyitottság, amely elősegíti a vendégek és a szakácsok közötti szoros kapcsolatot. „Belevágtunk egy betekintő ablakot a konyhába, egy ételátadó sajnos a szellőztetés miatt nem volt engedélyezve. És ez az ablak előtt van egy pult, egy food-bár.” Más asztalok mellett. Egy központi tálalószigetet is terveztek a hideg ételekhez.
Szintén Japánból ragadt a Weiss-re az adagok mérete: „Az előétel, főétel és desszert kategóriák megszűnnek. Csak két méret lesz, egy ,snack‘, egy ,étel‘ – és csak két különböző ár” – mondja Broger. És néhány ételt is Japán inspirál majd: például a stracciatella barna vajjal, gyökeres tormával és káposztaszárakkal – „utalás a selyemtofura, amelyet Japánban gyakran esznek wasabival és gyömbérrel; a stracciatella lágysága a torma csípősségével.” Vagy a, bocsánat, „Zeagorô Nockô” desszert (a Zeagorô a sajtgyártás mellékterméke) szilvaraguval és fehér miso-fagylalttal.
Max Natmessnig
Rote Wand Chef’s Table, Lech am Arlberg

Ami két hetes japán tartózkodása után Max Natmessnig agyába égett: Ne merészelj késve érkezni egy étterembe. „Ez abszolút tilos, a tisztelet kérdése. Tehát néha már egy órával előbb ott voltunk, és csak sétáltunk egyet a háztömb körül. Amikor kiakasztják a nyitva táblát, azonnal be kell menni.” Aki késik, lemondhat egy további foglalásról. „Soha többé nem kap ott helyet.” A pontosság a munkája során sem lényegtelen, végül is a Chef’s Table-nél egy régi iskolaépületben minden vendég számára egyszerre főznek a pultnál. A pult melletti helyekről van szó sok olyan apró étteremben is, amelyet Max Natmessnig Tokióban és Hokkaido szigetén felkeresett. Helyek, amelyeket csak japán bennfentesek közvetítésével lehetett lefoglalni. „Szerencsére ismerem egy sushi-nagymester lányát.” Az első csúcspont egy háromcsillagos sushi-étterem volt. „Őrület, milyen halakkal bánnak ott és milyen tisztelettel.” Egy japán elkészítési mód már régebb óta a programjában szerepel: „Mi készítjük a saját dashi-nkat, pisztráng-katsuobushival, amelyben retket és más zöldségeket, valamint halat párolunk. Ez mindennek egészen más ízmélységet ad.”
A halpehelyhez hegyi pisztrángot sóznak be, füstölnek, szárítanak és gyalulnak. És amit „elképesztően durvának és viccesnek” talált: Ahogy a teljes személyzet búcsúzott a háromcsillagos nyolc vendégétől: „Kint álltak az utcán, amikor kijöttünk, és meghajoltak. Amíg már nem láttunk minket.”
Igor Kuznetsov
Noble Savage, Bécs

„Nem szeretem magam semmire sem kötelezni.” A Noble Savage éttermében, amelyet 2019 végén nyitott Bécs belvárosában, Igor Kuznetsov valóban a saját ura. És még ha mindent nyitva is akar hagyni – Japánnak itt azért fontos szerepe van. Már régóta belebolondult ebbe az országba: gyerekkora óta Moszkvában. „A japán instant tésztaleves volt életem első külföldi étele.” Kuznetsov, aki tizennyolc évesen érkezett Bécsbe, vezette a Karma Rament a Rechte Wienzeile-n. Egy Japánból importált gépen készítette ott a ramen-tésztát. Több hosszabb japán tartózkodása alatt tapasztalatokat szerzett a Michelin-csillagos L’Effervescence-ben, „de egy kis Washoku-étteremben is ,Salarymen‘ számára valahol az 5. emeleten”.
Japánból többek között olyan eszközöket hozott magával, mint kések és a láda alakú Konro-grill – szenvedély, amelyet sok szakáccsal oszt. Ezen például bárányszív-szeleteket grilleznek, amelyeket előtte rendkívül éles japán nyársakra tűztek fel. Ezenkívül vintage edényeket, amelyeket Kuznetsov ismerőse, Nancy Singleton Hachisu, a Japanese Farm Food szerzője révén vett egy idős embertől annak garázsában. Az edények nem porosodnak egy vitrinben, hanem a Noble Savage-ben kapnak szerepet: zeller-vichyssoise-nál sansho-borsolajjal vagy libagombócos raviolival erős dashi-ban.
Lukas Mraz
Mraz & Sohn, Bécs
A japán mandolin, amellyel már zellergumókat vágtak végtelen, hajszálvékony metéltté, vagy a Kakigori-jégkása-gép, amely à la minute borotvált libamájfagylaltot hagyott leereszkedni a Mraz & Sohn tányérjaira, csak két szuvenír, amelyet Lukas Mraz Japánból Bécsbe hozott. „És persze főzünk szójaszósszal, misóval és ilyesmikkel is, de az már érdektelen.” A fontosabb ajándékok számára immateriális természetűek: felismerések a japán főzési módról, az évszakok figyelembevételéről, az élelmiszerek kezeléséről.

„Szeretnék minden évszakban egyszer Japánban lenni” – mondja Mraz. „Egy Kaiseki-étteremben a tányérok alapján azonnal látni lehet, melyik évszak uralkodik éppen.” Ami azonban a legjobban lenyűgözi: „Ahogy Japánban az egész állattal bánnak, az messze felülmúlja azt, amit mi Nose-to-tail-nek nevezünk. Hagyományból és tiszteletből, de a nagyon magas élelmiszerárak miatt is. Minden résznek van valamilyen elkészítési módja, mindenféle halbelsőségnek is.” A halpiacon még a csontok vagy gerinc közötti húst is kikaparják és tatárként használják. „Az európai csillagos konyhákban gyakran kidobják a halcsontvázat, és a halakhoz saját szószokat készítenek csirkecsontvázból.” Ez a legapróbb részletekig menő hasznosítás egyértelműen valami olyan, amit Japánból vitt magával a Mraz & Sohn-ba. Példák: tönkölytempura harcsahasával, valamint halfejből és csontvázból készült leves, „mint egy marhahúsleves, égett hagymával”, harcsamájas gombóccal; vagy a süllő: a hátát konfitálva, hozzá egy alaplé a csontvázakból Umeboshi-val, második fogásként pedig Sarma, a süllő maradékával (pofa, állkapocs, gerinc közötti hús) töltve, rajta egy olaj tört Umeboshi-magokkal.
A Mraz & Sohn-nak már régóta van affinitása a rendkívüli edényekhez à la Japán. A sajátosságaikkal bíró darabokat külön készíttetik, és tudatosan hagyják érvényesülni: „Japánban nagyon keveset díszítenek, az edény az étel optikájának része.” A tisztán fehér, sima tányérokra ott egyáltalán nem adnak: „WC-ülőkének hívják őket.”