Mi vagyunk vajon annak az erőnek a részei, amely mindig a jót akarja, és mindig a rosszat cselekszi?
Szöveg: Florian Scheuba & Thomas Maurer
E kolumna írása közben kissé nyugtalanul érezzük magunkat. Valahogy most nem igazán bízunk saját magunkban. És önökben, tisztelt olvasóink, sem.
Végül is a magazin, amelyet éppen kezében tart, az étkezés és italfogyasztás terén magas követelményeket támaszt. Minőségieket, de következetesen ökológiaiakat is. És itt talán már el is van temetve egy eb.
Nemrégiben ugyanis a Die Presse sokkolt minket az alábbi tudományos leleplezéssel: „Miért tehet minket gonosszá a bio – aki bio-t vásárol, gyorsan jobban érzi magát. Ezzel viszont nő a veszélye annak, hogy másutt rosszabbul cselekszünk – figyelmeztetnek a közgazdászok.”
Első pillanatban bár megkönnyebbültünk, hogy ezt a figyelmeztetést csupán közgazdászok és nem igazi tudósok fogalmazták meg, az alábbiak mégis elgondolkodtattak minket. Végül is a cikkben említett, bio-szupermarketek előtti nehéz ál-terepjárók dominanciája egybevág saját megfigyeléseinkkel. És azzal a megállapítással is, miszerint „Nem mindig az egészséges bolygó iránti nemes vágy az oka az ökológiai termékek utáni nyúlásnak. Sokkal inkább döntő az a magas státusz, amelyet a zöld termékek kölcsönöznek vásárlóiknak, fedezték fel a kutatók” – valószínűleg lehet valami, még ha ezért a nem éppen újszerű felismerésért nem is feltétlenül kellett volna a kutatókat fontosabb dolgoktól elvonni.
Természetesen ez a státusznövekedés a szociális vonatkozási kerettől függően erősen változó. Becses kollégánk, Robert Palfrader például nemrég kihallgathatta, hogyan mutatták be Waldvierteli másodlagos lakhelyét nemcsak látványosságként („És itt lakik a császár.”), hanem egy brutális szociológiai kritikának is alávetették: „És a kertben biztosan mindene bio, a seggfejnek.”
De hagyjuk ezt. Kétségtelen, hogy a presztízsre és társadalmi státuszra való törekvés, kombinálva azzal a meggyőződéssel, hogy a legjobb – vagyis a legdrágább – éppen elég jó egy olyan kivételes teljesítményt nyújtó embernek, mint amilyen ő maga, hajlamosít az etikailag határesetnek számító viselkedésre. De mi van akkor, ha a világon jót tenni akaró nagyvonalú szándék is automatikusan eldurvuláshoz és erkölcsi gyengeséghez vezet?
Milyen következtetéseket kellene akkor levonni? Kell-e az embernek, ha esküdtként hívják be a bíróságra, előtte egy különösen etikátlan, ketreces tojásból, hormonokkal kezelt sonkából és szuperbenzinből összeállított reggelit elfogyasztania, hogy később erkölcsösen tudjon cselekedni?
Vajon a FPÖ meghódítja majd a zöld-alternatív „bobo” kerületeket, mert az ottani irányadó vegánok legalább a szavazófülkében valami igazán mocskosat akarnak megengedni maguknak? Kell-e attól tartanunk, hogy a pénztárgép-kötelezettség keretében minden vendéglátósra kényszerített tiszta lelkiismeret adózási kérdésekben szükségszerűen oda vezet, hogy cserébe az állati tetem-feldolgozó kukából származó leletekkel kezdenek el főzni?
És vajon a jótékonysági adománygyűjtő vacsorák a jövőben, hogy a rossz lelkiismeretből generált lehető legmagasabb adományokat besöpörjék, olyan ételeket szolgálnak majd fel, mint a „babadelfin-ragu” vagy „színes válogatás a kihalófélben lévő állatfajokból”?
Meglátjuk.
Amennyiben ez a világmagyarázati megközelítés érvényesül, talán a közelmúlt történelmének néhány rejtélye is átláthatóbbá válik. Talán Gróf Mensdorff-Pouilly gyűlöletes üzleti tevékenysége abból táplálkozik, hogy a strucctenyésztés, amellyel korábban foglalkozott, egy ökológiai állatparadicsom volt, és ezért a felhalmozott karmikus jó pontjait egyszerűen valahol máshol kellett elherdálnia. És a Schüssel-korszak töretlenül hangos jogi visszhangja csak logikus következménye lenne névadója ismert puritán életvitelének.
A mi nyugtalan érzésünk mindenesetre még mindig megvan. A szomszédban, a konyhában, egy rekesz biózöldség és egy Waldvierteli ökoponty várja kulináris végső sorsát. Ehhez már ki is bontottunk egy üveg biodinamikus fehérburgundit. Hogy milyen bestialitásokra leszünk képesek ezen gátlástalan étkezés után, azt el sem merjük képzelni.