A-La-Carte

Császári konyhakódex (2009/3)

Robert Palfrader szereti a húst, még akkor is, ha felesége kitűnően főz vegetáriánus ételeket. A borjúmájasnak gyógyító hatást tulajdonít, testileg és lelkileg egyaránt. A tésztaételek viszont mindig alulmaradnak a borral szemben.


Császári küchen-kódex

Szöveg: Ro Raftl Fotók: Peter M. Mayr
Újra mi vagyunk a császár. A negyedik évadban. Mi döntünk. A kulináris dolgokban is. Ezért lakunk a „Gasthaus Wild”-ban. Kérünk egy késői reggelit a zöldövezetes kerthelyiségbe, nem éppen fennkölten, ingben és cargo-nadrágban, de mégis olyan törvényeket hirdetünk ki, amelyeket „Palfrader-kódex”-ként lehetne rögzíteni. „Seyffenstein” Rudi Roubinek, a rendrakó kéz, nincs itt, szóval önkényesen rendezkedünk. Az I. paragrafus így hangozhatna: „A cseh sör az egyetlen igazi. Utána jön az osztrák. A bajort teljesen túlértékeltnek tartom.” A „Wild” cseh „Kozel”-t tart. Ez is egy ok, amiért Robert Palfrader a bécsi Radetzkyplatzon él. A Kozel sörrel azonban fegyelmezetten megvárja az éjfél utáni időt.
Alapjában véve „egy pohár tej és egy sós stangli a kedvence”, jelenti ki a „szórakoztató iparos” – egy kifejezés, amit egy német kabarétól lopott, mert „képzés nélkül” nem nevezné magát színésznek. Emellett nemcsak az arcát adja a közönségtalálkozókhoz, amelyeket egyébként imád. Koncepciókat fejleszt, forgatókönyveket ír, rendez, a Volkstheaterben debütált hentes Oskarként Horváth Mesélek a bécsi erdőről című művében, Florian Scheubával turnézza az országot a „Männer fürs Grobe” kabaréprogrammal. „Egyszerűen rohadt nagy mákom van”, mondja a vendéglátós múlttal rendelkező férfi, kivesz egy stanglit a kosárból, és megidézi a Palfrader-kódex II. paragrafusát: „A borjúmájasnak (Radatz-féle) gyógyító hatást tulajdonítok, ha testileg vagy lelkileg rosszul érzem magam.” Ami távolról összeköti Marlene Dietrichhel. Ezt egy 1945-ös „akut vágyakozó levél” igazolja, amelyet a német filmsztár írt élete barátjának, Erich Maria Remarque írónak: „Talán májas szendvicsekre van szükségem, a szomorúak vigaszára – és lelki májas szendvicsekre.”
Az egykori apostoli felség, I. Ferenc József almásrétes és Demel-édességek iránti ízlését a tévécsászár semmiképpen sem osztja: „A desszert mindig alulmarad a borral szemben”, rögzíti Palfrader a III. paragrafusban. Kicsit dacosan, mert már régóta idegesíti, hogy a külső megítélésben mindenhol és mindenekelőtt I. Robert Heinrichnek tekintik. Még inkognitóban is autogramokat kérnek tőle kedvenc éttermében.
Hogy hova fog ez vezetni, ha a császári mozifilm megvalósul, el sem tudni képzelni. Ezért decemberben végleg befejezi a tévés audienciákat: „Most vagyok 40 éves. Ennek még változnia kell. Még egy kicsit nőni szeretnék.” Tavasszal Palfrader „játszhatja” a körhintást Ferenc Molnár Liliomjában a Volkstheaterben. Az öröm érte legalább akkora, mint a munka iránti tisztelete. A „félelem” szót nem szereti. „Nagyon ambiciózus embernek” tartja magát, aki megpróbál „inkább jó, mint rossz” lenni.

A teljes körű erősítéshez mindig megmarad a „Wild”, a borjús borjúmirigy-pörkölttel, a harcsával és a durbinccal, „amelyet itt kiváló módon tudnak elkészíteni”, a krumplipürével. „A paszternákpüréből mindig egy extra adagot tesznek elém. Mert a fő látványosság a személyzet. Évek óta nincs váltás. Ahogy a vendéglős bánik az embereivel. A családias légkör. A gyerekek és kutyák iránti megértés!”
A kiscsaládi boldogsághoz a fogadó azonban túl messze van a törzsvendég harmadik kerületi lakásától, „ahhoz, hogy a rövid lábaimmal kényelmesen gyalog odamehessek. Különben a feleségem szerint ideküldetném a postámat.” Marie-Anne – pontosan: 20 éve a menyasszonya – „szenzációsan főz olaszul és ázsiaian.
Az alapanyagok kiválasztásához is aprólékosan áll hozzá.” A császári élettől ő és a 9, illetve 2 éves gyerekek – akiket a lapok csak „a fiúként” és „a lányként” emlegetnek – teljesen távol tartják magukat. A waldvierteli konyha berendezésénél viszont neki „nulla” beleszólása volt: „De gyönyörű – bár meg kellett szoknom a gáztűzhelyet. Ellene voltam, és teljesen megtérült. Spontánabbnak kell lenni.” Mert a IV. paragrafus: „A húst mindig én készítem el.”
Okoskodik: „Otthon nagyon kevés húst eszünk, és ha igen, akkor egy nagyon különleges darabot. A Schneeberg-marhánál mindenkinek lóg a nyelve. Nemcsak az számít, hogyan élt az állat, hanem az is, hogyan vágták le. Ezenkívül érnie, lógnia kell.” Palfrader kedvenc receptje, a „Schneeberg-marha antipasti-hegyekkel” a kabaré-szakácskönyvből, a „Zum Lachen in die Küche”-ből egyből az internetre került. Szóval csak annyit: az antipasti-hegyeknél, amelyeket apróra vágva, paradicsompürével és frissen reszelt parmezánnal szaftos pogácsákká formál és a sütőben ropogósra süt, az articsókaszívek majdnem a legfontosabb hozzávalók. A húst már reggel kiveszi a hűtőből, az antipasti leszűrt olívaolajába teszi, majd vajban süt ki. V. paragrafus: „Mindig vajban!”
Tavaly nyáron a nézettségi császár egy kis szünetet tartott, 100 kilométerrel az északi sarkkör alatt, hogy meglátogassa barátait, akik egy hétfős településen élnek. Palfrader áradozik az órákon át tartó naplementékről: „És ha megfordulsz, ott a telihold. A folyóknál olyan csend van, hogy hallod, ahogy az ereidben lüktet a vér.” Kimentek a tóra, sügért fogtak és dobták a grillre. Rénszarvast ettek, melegen és hidegen füstölve, medvét, jávorszarvast és rengeteg lazacot, olyan állaggal, hogy majdnem nyersen ízlik. Hidegen füstölve, hogyan is kell ezt pontosan, a Felség elfelejtette (Seyffenstein!!!): „Tűz, ajtó becsuk, hagyni a fát elparázslani, amíg erősen füstöl. Kérem, inkább keressék a Google-on!” Amikor Robertnek egyszer a tévében egy ökröt kellett feldarabolnia, utána egy nagybácsitól megkapta a dorgálást, hogy nem ért a húshoz.
A vicc pörög a széleskörű, dél-tiroli gyökerű Palfrader-klánban, amely egymás között ladinul beszél. Önálló nyelv, különböző dialektusokkal. A Palfraderek neve pontosan „Peraforada” – lyuk a kőben. Robertnek van síelő a családjában, Manfred Moelgg, aki jól megy a világkupa-cirkuszban, és egy szentje, Josef Freinadametz, szerzetes és kínai misszionárius, de a vendéglősök vannak többségben: a nagyapja szállodatulajdonos volt St. Vigil in Ennebergben, ladinul „Al Plan”. Később megvette a „Mariandl” szállodát Spitz an der Donau-ban, még később a 4 csillagos reggelizőpanziót, az „Astra”-t a bécsi Alserstraßén. Egy nagybácsi, akit szintén Robert Palfradernek hívnak, éttermi és bankettigazgató volt a Hotel Sacherben, ezt a pozíciót mindig így foglalta össze: „Én egy szék vagyok, aki várja az asztalhoz való előléptetést.”
A vendéglős-genealógusoknak sok dolguk lenne a „császár” családfájával: hiszen a Palfraderekhez természetesen csatlakozik az anyai ág is – egy nagyanyával, akinek kocsmája volt Kagranban, és az anyával, aki ugyanott egy virslis bódét, valójában egy gyorsétkezdét vezet kerthelyiséggel. Ott nincs hotdog, csak bécsi dolgok. VI. paragrafus: „Ha az ember egyszer megeszi anya sajtos krinolinját, abban a percben szakít a vegetáriánus élettel!” Hogy egy testvér és egy nővér sajtos krinolinokat melegítenek Brunn am Gebirgében, már meg sem említjük. Csak azt, hogy Robert apja nyugdíjazásáig a Radatz cég üzemvezetője volt. Frau Radatz ugyanis a sógornője volt. Még pár unokatestvért kellene felsorolni. Egy Robert Palfradert (már megint!) például, aki valószínűleg a Dolomitok legjobb menedékházát üzemelteti St. Vigilben. Beszéljünk a másik unokatestvérről, az asztalosról is. A mi Robert P.-nk is szívesen lett volna az: „Imádom a fával dolgozni. Már az illata is. Ha nem tudnék kézműves munkát végezni, megőrülnék. Ez földel. Nyáron Waldviertelben köveztem először.”
Az apja azt szerette volna, ha továbbtanul. Robert végigszenvedte a kalksburgi fiúszemináriumot – bár nem sokáig. 30 lánnyal vigasztalódott egy „gombócakadémián”. A családi „a nagypapának van szállodája” utasítással a fejében pár évet lehúzott a vendéglátásban. Elvégezte az életerős tanulmányokat emberismerőként és vendégpszichiáterként. A „Mariott” szállodában és az „Exit”-ben, a legendás „Vörös Heinzi” egyik (már nem létező) intézményében Hernalsban: „Gyilkosan jól kerestem, mindenki ott volt. Punkok, szerencsejátékosok, sznobok és milliomosok, jobboldali radikálisok, baloldali radikálisok. Éjfél után a vécé felé vezető úton húsz centi mélyen gázoltál keresztül az összes folyadékon, amit az emberi test kiválaszthat. Éjszakánként kétszer jött a rendőrség. A nagyképűek ötezer schillinget toltak át a pulton két pohár pezsgőért és azt mondták: »Jó lesz így.« A poháralátétekkel (diszkréten) csapkodtuk a svábbogarakat a bárban. Jó, hogy átéltem, az volt a totális vihar és vágy.”
Utána jött egy nyálas 5 csillagos szálloda Badenben, aztán a saját kávézó. És egy hangtechnikai stúdió, a hivatás felismerésében: „Oda akarok menni, ahol a kamerák vannak.” Palfrader november 11-én született. A farsang kezdete. Az ilyen ember a színpadra született, de ezt a családnak előbb el kell hinnie. A kávézója, a „Torberg” a bécsi Strozzigasséban hozta el neki ezt. A (mindkettőjük számára sorsdöntő) találkozás David Schalkóval. Neki elfogyott a cigarettája. Röviden: kitalálták a Zap című tévéműsort, „két 20-as éveiben járó serdülő elmebeteg termékét”. Egy szerencsés eset: „Tanulhattunk, hogyan kell tévét csinálni, és még fizettek is érte.” Palfrader gyorsan tanult – Mi vagyunk a császár, az egyenruha, a kitüntetések, a kihallgatási ceremónia, a monarchikus dolog elvarázsolja egész Ausztriát. Az orra viszont elég nagy ahhoz, hogy a legjobb lehetőségeket kiszagolja.
Hirdetés Alexander Wrabetznek: Egy főzős-evős-ivós show Palfraderrel az egekbe repíthetné az ORF nézettségét! Robert nevet: „Rudi Roubinek már tizenkét éve javasolta ezt, de én a zsidó bölcsességhez tartom magam: Ha meg akarod nevettetni Istent, mesélj neki a terveidről.”
Jelenleg az érdekli, hogy „a nehézfiú” szerepében Florian Scheuba profival két új műfajban is kipróbálja magát. A kabarében és az enológiában. Hogy profitáljon Scheuba „hihetetlen szaktudásából”, és abból is, hogy a csúcsborászok, akik értékelik Florian munkáját, az előadás után egy üveg borral jelentkeznek. Ez új paragrafusokat eredményez Palfrader kódexében: „A vörösbort hamarabb megbocsátom, mint a fehéret. Annak nagyon-nagyon jónak kell lennie.” Ritkán iszik fehéret, de akkor hűtetlenül. Mert: „Szeretném az utolsó árnyalatokat is érezni benne.”
Ahol Florian Scheuba iszik, ott Thomas Maurer és Rupert Henning sincs messze. Robert csodálja őket a borismeretükért, a finom ízlésükért, hogy még sosem látta őket részegen, és hogy úgy tudnak enni, mint az aratógépek.” Sóhajt: „Én mindig a kövér vagyok, pedig sokszor már az első fogás után feladom.”
Az egyik vacsora alkalmával Rupi Henning szelíden mosolygott: „Még annyit kell tanulnod!” „Na ja, egy kis hedonista hozzáállásuk azért van”, ismeri el a kevésbé képzett. „De én is inkább gyakran megyek jókat enni, minthogy vegyek egy drága autót.”

Robert Palfrader szereti a húst, még akkor is, ha felesége kitűnően főz vegetáriánus ételeket. A borjúmájasnak gyógyító hatást tulajdonít, testileg és lelkileg egyaránt. A tésztaételek viszont mindig alulmaradnak a borral szemben.

Szöveg: Ro Raftl

Újra mi vagyunk a császár. A negyedik évadban. Mi döntünk. A kulináris dolgokban is. Ezért lakunk a „Gasthaus Wild”-ban. Kérünk egy késői reggelit a zöldövezetes kerthelyiségbe, nem éppen fennkölten, ingben és cargo-nadrágban, de mégis olyan törvényeket hirdetünk ki, amelyeket „Palfrader-kódex”-ként lehetne rögzíteni. „Seyffenstein” Rudi Roubinek, a rendrakó kéz, nincs itt, szóval önkényesen rendezkedünk. Az I. paragrafus így hangozhatna: „A cseh sör az egyetlen igazi. Utána jön az osztrák. A bajort teljesen túlértékeltnek tartom.” A „Wild” cseh „Kozel”-t tart. Ez is egy ok, amiért Robert Palfrader a bécsi Radetzkyplatzon él. A Kozel sörrel azonban fegyelmezetten megvárja az éjfél utáni időt.

Alapjában véve „egy pohár tej és egy sós stangli a kedvence”, jelenti ki a „szórakoztató iparos” – egy kifejezés, amit egy német kabarétól lopott, mert „képzés nélkül” nem nevezné magát színésznek. Emellett nemcsak az arcát adja a közönségtalálkozókhoz, amelyeket egyébként imád. Koncepciókat fejleszt, forgatókönyveket ír, rendez, a Volkstheaterben debütált hentes Oskarként Horváth Mesélek a bécsi erdőről című művében, Florian Scheubával turnézza az országot a „Männer fürs Grobe” kabaréprogrammal. „Egyszerűen rohadt nagy mákom van”, mondja a vendéglátós múlttal rendelkező férfi, kivesz egy stanglit a kosárból, és megidézi a Palfrader-kódex II. paragrafusát: „A borjúmájasnak (Radatz-féle) gyógyító hatást tulajdonítok, ha testileg vagy lelkileg rosszul érzem magam.” Ami távolról összeköti Marlene Dietrichhel. Ezt egy 1945-ös „akut vágyakozó levél” igazolja, amelyet a német filmsztár írt élete barátjának, Erich Maria Remarque írónak: „Talán májas szendvicsekre van szükségem, a szomorúak vigaszára – és lelki májas szendvicsekre.”

Az egykori apostoli felség, I. Ferenc József almásrétes és Demel-édességek iránti ízlését a tévécsászár semmiképpen sem osztja: „A desszert mindig alulmarad a borral szemben”, rögzíti Palfrader a III. paragrafusban. Kicsit dacosan, mert már régóta idegesíti, hogy a külső megítélésben mindenhol és mindenekelőtt I. Robert Heinrichnek tekintik. Még inkognitóban is autogramokat kérnek tőle kedvenc éttermében.

Hogy hova fog ez vezetni, ha a császári mozifilm megvalósul, el sem tudni képzelni. Ezért decemberben végleg befejezi a tévés audienciákat: „Most vagyok 40 éves. Ennek még változnia kell. Még egy kicsit nőni szeretnék.” Tavasszal Palfrader „játszhatja” a körhintást Ferenc Molnár Liliomjában a Volkstheaterben. Az öröm érte legalább akkora, mint a munka iránti tisztelete. A „félelem” szót nem szereti. „Nagyon ambiciózus embernek” tartja magát, aki megpróbál „inkább jó, mint rossz” lenni.

A teljes körű erősítéshez mindig megmarad a „Wild”, a borjús borjúmirigy-pörkölttel, a harcsával és a durbinccal, „amelyet itt kiváló módon tudnak elkészíteni”, a krumplipürével. „A paszternákpüréből mindig egy extra adagot tesznek elém. Mert a fő látványosság a személyzet. Évek óta nincs váltás. Ahogy a vendéglős bánik az embereivel. A családias légkör. A gyerekek és kutyák iránti megértés!”

A kiscsaládi boldogsághoz a fogadó azonban túl messze van a törzsvendég harmadik kerületi lakásától, „ahhoz, hogy a rövid lábaimmal kényelmesen gyalog odamehessek. Különben a feleségem szerint ideküldetném a postámat.” Marie-Anne – pontosan: 20 éve a menyasszonya – „szenzációsan főz olaszul és ázsiaian.

Az alapanyagok kiválasztásához is aprólékosan áll hozzá.” A császári élettől ő és a 9, illetve 2 éves gyerekek – akiket a lapok csak „a fiúként” és „a lányként” emlegetnek – teljesen távol tartják magukat. A waldvierteli konyha berendezésénél viszont neki „nulla” beleszólása volt: „De gyönyörű – bár meg kellett szoknom a gáztűzhelyet. Ellene voltam, és teljesen megtérült. Spontánabbnak kell lenni.” Mert a IV. paragrafus: „A húst mindig én készítem el.”

Okoskodik: „Otthon nagyon kevés húst eszünk, és ha igen, akkor egy nagyon különleges darabot. A Schneeberg-marhánál mindenkinek lóg a nyelve. Nemcsak az számít, hogyan élt az állat, hanem az is, hogyan vágták le. Ezenkívül érnie, lógnia kell.” Palfrader kedvenc receptje, a „Schneeberg-marha antipasti-hegyekkel” a kabaré-szakácskönyvből, a „Zum Lachen in die Küche”-ből egyből az internetre került. Szóval csak annyit: az antipasti-hegyeknél, amelyeket apróra vágva, paradicsompürével és frissen reszelt parmezánnal szaftos pogácsákká formál és a sütőben ropogósra süt, az articsókaszívek majdnem a legfontosabb hozzávalók. A húst már reggel kiveszi a hűtőből, az antipasti leszűrt olívaolajába teszi, majd vajban süt ki. V. paragrafus: „Mindig vajban!”

Tavaly nyáron a nézettségi császár egy kis szünetet tartott, 100 kilométerrel az északi sarkkör alatt, hogy meglátogassa barátait, akik egy hétfős településen élnek. Palfrader áradozik az órákon át tartó naplementékről: „És ha megfordulsz, ott a telihold. A folyóknál olyan csend van, hogy hallod, ahogy az ereidben lüktet a vér.” Kimentek a tóra, sügért fogtak és dobták a grillre. Rénszarvast ettek, melegen és hidegen füstölve, medvét, jávorszarvast és rengeteg lazacot, olyan állaggal, hogy majdnem nyersen ízlik. Hidegen füstölve, hogyan is kell ezt pontosan, a Felség elfelejtette (Seyffenstein!!!): „Tűz, ajtó becsuk, hagyni a fát elparázslani, amíg erősen füstöl. Kérem, inkább keressék a Google-on!” Amikor Robertnek egyszer a tévében egy ökröt kellett feldarabolnia, utána egy nagybácsitól megkapta a dorgálást, hogy nem ért a húshoz.

A vicc pörög a széleskörű, dél-tiroli gyökerű Palfrader-klánban, amely egymás között ladinul beszél. Önálló nyelv, különböző dialektusokkal. A Palfraderek neve pontosan „Peraforada” – lyuk a kőben. Robertnek van síelő a családjában, Manfred Moelgg, aki jól megy a világkupa-cirkuszban, és egy szentje, Josef Freinadametz, szerzetes és kínai misszionárius, de a vendéglősök vannak többségben: a nagyapja szállodatulajdonos volt St. Vigil in Ennebergben, ladinul „Al Plan”. Később megvette a „Mariandl” szállodát Spitz an der Donau-ban, még később a 4 csillagos reggelizőpanziót, az „Astra”-t a bécsi Alserstraßén. Egy nagybácsi, akit szintén Robert Palfradernek hívnak, éttermi és bankettigazgató volt a Hotel Sacherben, ezt a pozíciót mindig így foglalta össze: „Én egy szék vagyok, aki várja az asztalhoz való előléptetést.”

A vendéglős-genealógusoknak sok dolguk lenne a „császár” családfájával: hiszen a Palfraderekhez természetesen csatlakozik az anyai ág is – egy nagyanyával, akinek kocsmája volt Kagranban, és az anyával, aki ugyanott egy virslis bódét, valójában egy gyorsétkezdét vezet kerthelyiséggel. Ott nincs hotdog, csak bécsi dolgok. VI. paragrafus: „Ha az ember egyszer megeszi anya sajtos krinolinját, abban a percben szakít a vegetáriánus élettel!” Hogy egy testvér és egy nővér sajtos krinolinokat melegítenek Brunn am Gebirgében, már meg sem említjük. Csak azt, hogy Robert apja nyugdíjazásáig a Radatz cég üzemvezetője volt. Frau Radatz ugyanis a sógornője volt. Még pár unokatestvért kellene felsorolni. Egy Robert Palfradert (már megint!) például, aki valószínűleg a Dolomitok legjobb menedékházát üzemelteti St. Vigilben. Beszéljünk a másik unokatestvérről, az asztalosról is. A mi Robert P.-nk is szívesen lett volna az: „Imádom a fával dolgozni. Már az illata is. Ha nem tudnék kézműves munkát végezni, megőrülnék. Ez földel. Nyáron Waldviertelben köveztem először.”

Az apja azt szerette volna, ha továbbtanul. Robert végigszenvedte a kalksburgi fiúszemináriumot – bár nem sokáig. 30 lánnyal vigasztalódott egy „gombócakadémián”. A családi „a nagypapának van szállodája” utasítással a fejében pár évet lehúzott a vendéglátásban. Elvégezte az életerős tanulmányokat emberismerőként és vendégpszichiáterként. A „Mariott” szállodában és az „Exit”-ben, a legendás „Vörös Heinzi” egyik (már nem létező) intézményében Hernalsban: „Gyilkosan jól kerestem, mindenki ott volt. Punkok, szerencsejátékosok, sznobok és milliomosok, jobboldali radikálisok, baloldali radikálisok. Éjfél után a vécé felé vezető úton húsz centi mélyen gázoltál keresztül az összes folyadékon, amit az emberi test kiválaszthat. Éjszakánként kétszer jött a rendőrség. A nagyképűek ötezer schillinget toltak át a pulton két pohár pezsgőért és azt mondták: »Jó lesz így.« A poháralátétekkel (diszkréten) csapkodtuk a svábbogarakat a bárban. Jó, hogy átéltem, az volt a totális vihar és vágy.”

Utána jött egy nyálas 5 csillagos szálloda Badenben, aztán a saját kávézó. És egy hangtechnikai stúdió, a hivatás felismerésében: „Oda akarok menni, ahol a kamerák vannak.” Palfrader november 11-én született. A farsang kezdete. Az ilyen ember a színpadra született, de ezt a családnak előbb el kell hinnie. A kávézója, a „Torberg” a bécsi Strozzigasséban hozta el neki ezt. A (mindkettőjük számára sorsdöntő) találkozás David Schalkóval. Neki elfogyott a cigarettája. Röviden: kitalálták a Zap című tévéműsort, „két 20-as éveiben járó serdülő elmebeteg termékét”. Egy szerencsés eset: „Tanulhattunk, hogyan kell tévét csinálni, és még fizettek is érte.” Palfrader gyorsan tanult – Mi vagyunk a császár, az egyenruha, a kitüntetések, a kihallgatási ceremónia, a monarchikus dolog elvarázsolja egész Ausztriát. Az orra viszont elég nagy ahhoz, hogy a legjobb lehetőségeket kiszagolja.

Hirdetés Alexander Wrabetznek: Egy főzős-evős-ivós show Palfraderrel az egekbe repíthetné az ORF nézettségét! Robert nevet: „Rudi Roubinek már tizenkét éve javasolta ezt, de én a zsidó bölcsességhez tartom magam: Ha meg akarod nevettetni Istent, mesélj neki a terveidről.”

Jelenleg az érdekli, hogy „a nehézfiú” szerepében Florian Scheuba profival két új műfajban is kipróbálja magát. A kabarében és az enológiában. Hogy profitáljon Scheuba „hihetetlen szaktudásából”, és abból is, hogy a csúcsborászok, akik értékelik Florian munkáját, az előadás után egy üveg borral jelentkeznek. Ez új paragrafusokat eredményez Palfrader kódexében: „A vörösbort hamarabb megbocsátom, mint a fehéret. Annak nagyon-nagyon jónak kell lennie.” Ritkán iszik fehéret, de akkor hűtetlenül. Mert: „Szeretném az utolsó árnyalatokat is érezni benne.”

Ahol Florian Scheuba iszik, ott Thomas Maurer és Rupert Henning sincs messze. Robert csodálja őket a borismeretükért, a finom ízlésükért, hogy még sosem látta őket részegen, és hogy úgy tudnak enni, mint az aratógépek.” Sóhajt: „Én mindig a kövér vagyok, pedig sokszor már az első fogás után feladom.”

Az egyik vacsora alkalmával Rupi Henning szelíden mosolygott: „Még annyit kell tanulnod!” „Na ja, egy kis hedonista hozzáállásuk azért van”, ismeri el a kevésbé képzett. „De én is inkább gyakran megyek jókat enni, minthogy vegyek egy drága autót.”

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!