A-La-Carte

Versengés és más ízlés dolgok (2018/2)

Kulináris kakaskodásokról, trendekről, amikkel tartani kell (muszáj?), és arról a kérdésről, kik is valójában ezeknek a versenyeknek az igazi nyertesei. Állítólag az éhség a legjobb szakács. De én még ebben sem hiszek. Mert: A legjobb szakács nem létezik. Vannak viszont mindenféle lehetséges és lehetetlen platformok, amelyek el akarják hitetni velünk,…


Kulináris kakaskodásokról, trendekről, amikkel tartani kell (muszáj?), és arról a kérdésről, kik is valójában ezeknek a versenyeknek az igazi nyertesei.

Állítólag az éhség a legjobb szakács. De én még ebben sem hiszek. Mert: A legjobb szakács nem létezik. Vannak viszont mindenféle lehetséges és lehetetlen platformok, amelyek el akarják hitetni velünk, ki vagy mi a legjobb. Ha három napig éheztem, akkor sem fogom a grízes tésztát lenyűgözőnek találni. Hálás leszek, hogy jóllaktam. Ha olyan országban élek, ahol nem biztos, hogy egyáltalán van mit ennem a túléléshez, elég mindegy lesz nekem, hogy a zöldségek vagy a rizskása kifinomultan vannak-e fűszerezve. De ha mindenből bőség van, akkor jól lehet vitatkozni. Ez messze túlmutat a konyha témáján. Bár: Magával a versengéssel nincs semmi baj. Rendben van, ha jobbak akarunk lenni. Milyen unalmas lenne, ha valaki azt hinné, nem kell már semmit tanulnia. Jó, ha lehetőségünk van élvezni az árnyalatokat.

A fiatal szakácsoknak ezért világot kell látniuk. Mindegy, hogy az örökös falusi vendéglőből származnak-e, vagy azért tanulták ki a szakmát, mert a barátjuk is szakács akart lenni, és valamilyen képzettségre szükség van. Micsoda lehetőség máshol a konyhában állni, más ízeket, más technikákat megismerni. Meglehet, hogy az ember közben azt is megtanulja, hogyan ne csinálja. Vagy hogyan védje meg magát, ha valami balul sül el. Nem árt a további életben. Mellesleg a lányoknak sem, vagy nekik aztán végképp nem.

Nem, nem fogom elárulni annak a vendéglősnek a nevét, aki megakadályozta, hogy a lánya a szakácsképző elvégzése után Spanyolországba menjen. Mert egyrészt ez olyan veszélyes, főleg egy fiatal nőnek, másrészt szüksége van rá a konyhán, különben is nekik van a legjobb vendéglőjük széles e környéken. Az étlapja úgy néz ki, mint egy nyolcvanas évekbeli évkönyv. Rántott hús és Cordon bleu, hozzá fokhagymakrémleves és vadragu és, és … csak a Hawaii toast hiányzik. Bár az sosem volt, már a saját bevallása szerint is a legjobb környékbeli vendéglős apja sem engedett meg semmiféle egzotikumot. Nem is kell, a retrónak is van valami bája. Hogy fél-e a versenytől? Nem. De disznóság, ahogy az önkormányzat támogatja ezt az új éttermet. Meg a turisztikai egyesület. Csak mert megsértődtek, hogy nem vett részt ezekben a modern közösségi akciókban. Tanácsadót akartak hozzá küldeni, majdnem úgy, mint a tévében, ahol ezek a kivagyi szakácssznobok megmondhatják a tapasztalt vendéglősöknek, mi a dörgés. Na ne már!

Volt idő, amikor, átitatva mindazzal, amit magam láttam, kóstoltam, főztem, megpróbáltam volna téríteni. Időközben ebben is tanultam Buchinger konyhafőnökömtől. Semmit sem ér. És: Szakmabeliként tanácsot adni másoknak, még a jóval nyitottabb kollégáknál is gyakran balul sül el. Ez biztosan összefügg (legalábbis az érzékelt) versengéssel és vetélkedéssel, de ugyanannyira az egóval is. Mit tudhat ő nekem mondani? Nem úgy nézne ki az ember a sok év kemény munka és tapasztalat után, mint egy tanonc? Némelyek hiún őrzik a konzervzöldségeiket. Mások ugyanazokat az unalmas fúziós kreációkat, amelyek egyaránt megtalálhatóak a falusi étteremben és a városi étkezdében (amiket aztán szívesen hívnak úgy, hogy AHA! vagy Nézd! vagy Heino főz!; mindenesetre felkiáltójellel). Tíz éve a pontok voltak modernek. A szakácsok hiúsága … biztos a szakácsnőké is, de ők egyrészt kisebbségben vannak, ha vezetői pozíciókról van szó, másrészt azért mégiscsak van szó egy bizonyos kakaskodásról. Ezt csodálatosan meg lehet figyelni a különböző főzőshow-kban. Világos, hogy a legtöbb megrendezett, a viszályok is, amiket a média körülöttük felmelegít: „A The Taste kulisszái mögött! Sztárszakácsok verekednek a backstage-ben!“ Jóságos ég! Frank Rosin és Roland Trettl. Az egyik állítólag megsértette a másikat, és volt egy kis dulakodás, szépen lefilmezve. Vajon segített a nézettségen?

Az RTL-es étteremtesztelő, Steffen Henssler viszont azzal tűnt fel, amikor egy kölni kocsmának azt ajánlotta, álljanak át ázsiai stílusra. Ez alaposan balul sült el, és a törzsvendégek is elpártoltak. „Másfajta segítségre számítottunk, például a reklámban vagy a marketingben. Ehelyett a konyhában próbált beavatkozni, ahol amúgy is erősek vagyunk“ – idézték az üzemeltetőt néhány hónappal később. Nem sokkal később Henssler ezt posztolta: „Vegan my ass“ (hogy ez pontosan mit jelent, abba bele sem akarok gondolni), és a Bildnek megint volt egy témája.

És mégis: Sokan úgy gondolják, azok a szakácsok vittek valamire, akik tévében szerepelnek. Ez igaz a kis Ausztriára is. „Mi van abban, ami bennem nincs?“ Kakasjátékok, második felvonás. Lehet, hogy az illetőnek egyszerűen csak több szerencséje volt. Vagy a megfelelő barátai. Vagy tömegek számára is emészthető humora. Bár az is lehet, nem is akkora szerencse a tévében főzni. Emlékszem az egyik ritka fellépésemre. Külön megfenettem a késeket. Mielőtt élesben ment volna, egy asszisztens odajött a díszlethez, és szebbeket hozott helyettük. Olyan tompákat, hogy azokkal jobb esetben csak főtt krumplit lehetett pépesíteni.

De a tévézés egyben reklám is, és mindegy, hogy pusztulnak-e a vendéglők vagy sem, az új „versenytársak“ elől nem lehet elmenekülni, és ez még azokat a szakácsokat is idegessé teszi, akiknek tudniuk kellene, hogy ők más ligában játszanak. Ez az én konyhafőnökömnél sincs másképp. Alighogy a tágabb környezetben kinyit egy új étterem, a salátának nemcsak ropogósnak, hanem tökéletesen tálaltnak kell lennie, ha fenn akarunk maradni. Hol vannak a virágok? A Galloway-steaknek egyszerűen jobbnak kell lennie. Bárki tud steaket sütni. Én olykor mormogom, hogy három volt pincér a nagyvendéglátásból talán mégsem konkurencia nekünk, ahogy egy menza sem a megfelelő étellel. Bár Buchinger maga is szívesen jár el az összes új és más étterembe. Nemcsak azért, hogy megnézze, hanem mert egyszerűen szeret úton lenni és kíváncsi. Kérés nélkül nem ad jó tanácsokat, és utólagos kritikát sem mond. Tudni kell olvasni a sorok között. „Azoknak tényleg jó a sörük“ talán mégis azt jelenti, hogy jobb lenne ott nem enni. És nem mindig akar repetát, ha a levesestányérja nagyon gyorsan kiürül. Nálunk, a Weinviertelben a körútjain szívvel-lélekkel kíséri a két fiú, négy lábuk van, és nemcsak szarvasgomba-keresésnél hasznosak. Egy marhahúslevest savanyú grízes nokedlivel pár másodperc alatt hatástalanítanak. A máj pedig a mesternek is ízlett.

Kényes dolog a kritika. Szabad-e nekem, aki szintén állandóan a konyhában állok, arról beszélni, ha valahol máshol tényleg rosszat ettem? Vagy az gőgös dolog? Netán konkurencia-irigységnek számít? Jó barátokat figyelmeztetni kell. De olyanokat, akiket nem ismerek annyira? Tulajdonképpen hasonló a helyzet, mint a saját területemen, az irodalomban. Nem illik szidni a szakmabeli kollégákat. Nem kell senkinek elmesélnem, hogy X (nem, sosem fogjátok megtudni, kire gondolok!) krimijét botrányosan rossznak tartom, és a könyvét nyelvi katasztrófának. Inkább arról mesélek, ha egy könyv tényleg tetszik. Ugyanis tisztában vagyok vele, hogy nem csak néhány könyv (nevezetesen az enyémek) létezik a világon, hanem sok. Szerencsére. Mert én is szeretek olvasni. Pontosan úgy, ahogy szeretek enni.

Ezért szeretem a leginkább azokat a gasztronómiai kritikákat és útmutatókat, amelyek a pozitívumokról szólnak. Nem pedig arról, hogy „a spárga egy hangyányit nyersnek tűnt, és a szervírozott fűszerszósznál is a megfelelő színt kívántuk volna“. Hm. Más terület szakértőjeként legalább annyit ellenbevethetnék, hogy egy „kívánatosabb“ kifejezés helyénvalóbbnak tűnt volna.

És még ha fontos is a nyilvánosság és a versenyek is lehetnek egy lehetőség: ezek a különféle szakács-olimpiák és grill-világbajnokságok azért elég furcsák. Objektívek sosem lehetnek. A konyhai teljesítményt nem lehet századmásodpercekben mérni, mint egy lesiklóversenyen. Bár, talán az lenne a legigazságosabb: gyorsfőzőversenyek. Burger mindennel – kinek sikerül három perc alatt? Vagy a haute cuisine-nek: harminchárom órán át főtt kacsamellet szecsuáni aromákkal és citrusfélékkel. Ki nyer a kitartást igénylő teljesítmény után a finisben?

Világos, léteznek kivételes szakácsok. És az, hogy ki milyen elismerést kap, a szakmát többnyire amúgy is jobban érdekli, mint a vendégeket. Ki tudja például, hogy a mödlingi születésű Sebastian Frankot a Madrid Fusión gasztronómiai kongresszuson „Európa legjobb szakácsának“ választották 2018-ban? Mellesleg Berlinben található... A Horváth étterme mindenképpen megér egy látogatást. És amikor még Exilnek hívták, Sarah Wiener itt szerezte első konyhai tapasztalatait.

Nagyobb hírverést kap a „The World’s 50 Best Restaurants“-lista. 2016-ban a „Világ legjobb étterme“ a modenai Osteria Francescana volt. Tavaly a svájci szakács, Daniel Humm nyert háromcsillagos Eleven Madison Park éttermével New Yorkban. Amit külön ünnepeltek, mert az USA-ban (is) ez a rangsor különösen számít, és általában mindig az európaiak nyernek. Én mindenesetre gratulálok mindenkinek, aki az élvonalba került. Magas szinten főzni nemcsak tehetség és akarat és tudás és tanulás és taktika és marketing, hanem valójában egyfajta csúcssport is.

Mégis felteszem a kérdést, ki nyer valójában a mi őrült üzletünkben. Az, aki a leginkább elöl áll a nyilvánosság előtt? Az, aki a legtöbb evőeszközt, szakácssapkát, csillagot bezsebelte? Az, akinek az étterme évek óta teltházzal üzemel? Ezeknek a fénylő csillagoknak sokan óriási nyomással küzdenek. Nemcsak arról van szó, hogy újra és újra bizonyítani kell. A legkeményebb versenyben helytállni. A sok okostojás rosszindulatának kitéve lenni. Mindig újra a pénzügyi túlélésről is szó van. A pénzemberektől való függésről. Ez bizony a BIG cooking.

Lehet, hogy jobban jár az, aki egy megbecsült bennfentes tipp? Vagy aki még csak a felemelkedés útján van? Esetleg az az egy, aki egyszerűen azt teszi, amit akar? Vagy ők lehetnek azok, akik ilyen időkben nemcsak túlélik, de gasztronómiával igazán kaszálnak?

Valószínűleg itt is érvényes, hogy mindenki a saját módján kell, hogy boldog legyen. Nekem nem kell mindenhol ennem. És az biztos, hogy mindannyiunknak egy kicsit jobban menne, ha a versengést, a média-felhajtást és az irigységet otthon hagynánk, elmennénk közösen egy sörre vagy fröccsre, és csodálkoznánk rajta, ki akarja az oly szubjektív dolgot, mint az ízlés, állítólag teljesen objektíven mérni.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!