Szöveg: Thomas Maurer · Fotók: Ingo Pertramer
Már régen lehetett, hogy Mario Bernatovic első alkalommal – sok közül – egy kulináris kirándulásra hívott horvátországi szülőhazájába.
Ugyanannyiszor mondtam igent az évek során, alkalmi találkozásaink alkalmával, éppoly spontán, mint lelkesen, és most, nem egészen két évtizedes késéssel, végre eljött az ideje.
Amikor megbeszélés szerint hajnali fél hatkor megérkezem Mario lakcímére, a mobiltelefonja ébresztőfunkciójának rejtélyes meghibásodása alkalmat ad arra, hogy megismerjem útitársaimat. Markus Zapfelen, Mario jelenlegi munkahelyén, az előkelő és laza Kussmaul am Spittelbergen dolgozó sous-chefén kívül, Ernst Prischl is megjelent, aki nyugdíjas hentes és a tőzsdei Porcus egykori üzemeltetője. Valamint Michael Stefanonvski, akinek a Kussmaul számára kell fényképeket készítenie. A hangulat egy kicsit a síszezon kezdetére emlékeztet, amikor mindenki az akut kialvatlanság és az örömteli izgalom keverékével várja, hogy a buszsofőr végre kinyissa az ajtókat. Igaz, a síszezonbusz előtt lényegesen kevesebbet dohányoztak, és a magukkal hozott borosládák, valamint a házi készítésű diópálinka is arra utal, hogy ez a kirándulás hangulatilag valószínűleg a „síszezon sí és tanár nélkül” mottó jegyében fog telni. Amikor végül, hosszú végtagjait álmosan lóbálva, maga Mario is csatlakozik hozzánk, a telefonja elleni homályos vádaskodások közepette, már csak alig több mint hat órányi autóút választ el minket a dalmát Pag szigetétől, annak juhaitól, sajtjaitól és bárányaitól.
Ez utóbbiak a fő okai annak, hogy utazásunk februárban kell, hogy megtörténjen. Ugyanis akkor van a bárányszezon.
Pag egy meglehetősen vad sziget. A méltán hírhedt dalmát bóra újra és újra jeges, akár 250 km/h-s széllökésekkel söpör végig a meglehetősen lapos terepen, és egyes területeken csak csupasz kősivatagot hagy maga után. De a lenyűgözően archaikus kőfalakkal tagolt juhlegelőkön sem uralkodik éppen buja gazdagság. Az állatok csirke méretű kőtömbök között botladoznak, és a közöttük növő gyógynövényekből táplálkoznak, amelyekből itt azonban akár 800 különböző fajta is virágzik. Ez, valamint a bóra által hozott és nagyvonalúan a földeken szétszórt tengeri só teszi a híres Pagi sajt tejét ízében rendkívülivé, és – hasonlóan a normandiai és bretagne-i összehasonlíthatatlanul híresebb sós bárányokhoz – természetes módon fűszerezi az étkezésre szánt állatok húsát is.
Mivel lekéstük a kompot, a szárazföld felőli hídon keresztül közelítjük meg a szigetet a különösen kopár oldaláról. Itt útitársunk, Mario, rövid megállót rendel el, ami mindenkinek lehetőséget ad arra, hogy értékelje az ég, a tenger és a sivatag ősvilági kombinációját. A bátraknak lehetőségük nyílik elvégezni dolgukat a meredek tengerpart felett, ami az erősen szárazföld felé fújó szél miatt nemcsak önmagában trükkös, de bizonytalan pózban is kell elvégezni. Mivel azonban mi egy tiszta fiúiskolai sítúra vagyunk, ezt a kihívást természetesen elfogadják.
Nem sokkal később találkozunk Ingo Pertramerrel, e cikk már előző este megérkezett fotósával, és konvojban haladunk Novalja városa felé, ahol Mario barátja, Tomislav Vidas már vár minket.
Itt az idősebb fiúk kirándulásának jellemzői harmonikusan ötvöződnek a dalmát vendégszeretet jellemzőivel: mielőtt bármi más történne, egyszer dohányoznak, isznak egy pohár szilvapálinkát, és kötelességtudóan nevetnek néhány piszkos viccen, amit Mario szinkronban lefordít.
Személyes hangulatom alábbhagy, amikor egy tipikusan sófoltos fényezésű kombi áll meg a ház előtt, és egy nagy, kopasz, vidám férfi elkezdi kipakolni a rakfelületen fekvő bárányokat úgy, hogy egyszerűen, mint a bevásárlókosarakat, az összekötözött lábaiknál fogva felemeli, és pár méterrel arrébb egy betonfelületen viszonylag óvatosan leteszi őket. A bárányok nagyon kicsik, nagyon jámborak és, ahogy az a természetük, nagyon aranyosak.
Természetesen tisztában voltam azzal, hogy a bárányborda nem nő egyik napról a másikra az organikus húsüzlet pultjában. Általánosságban én híve vagyok annak az elméletnek, hogy aki húst eszik, annak nem szabad kerülnie az olyan kellemetlenebb aspektusokat, mint a darabolás és mindenekelőtt a vágás. És Mario előzetes beszélgetéseiből már tudtam is, hogy mivel Pag egy sajtjáról híres sziget, és a tej a bárányszezonban különösen zsíros és tápláló, a bárányokat kifejezetten korán vágják le, ami kulináris szempontból kétségkívül vonzó, de érzelmileg, ha az ember maga is ott van, legalábbis ambivalens.
Ezek itt, tudom meg, miközben egy újabb kombi érkezik, és egy újabb vidám férfi újabb bárányokat rak ki, alig háromhetesek. Egyébként Pagon a bárány csak negyvenötödik életnapjáig számít báránynak, utána már juhnak.
Épp amikor kezdem azon gondolkodni, miért éppen itt, a lakóövezet közepén pakolták ki a bárányokat, a vidám, kopasz férfi már el is kezdi élezni a kését, én pedig kezdem érteni, hogy az e ház és számos szomszédos ház előtt a betonba épített fém csőváz semmivel sem a ruhaszárításra szolgál, mint ahogy a tőke sem véletlenül lett ideállítva.
Ha hallottak is volna már Pagon az EU-konform vágóhídi előírásokról, ez a tudás semmiképpen sem öltött a mindennapokat meghatározó jelleget. Azonban nehéz a tömeges szállítást, a nagy vágóhidakat, a fertőtlenítő kapukat és az ipari darabolást itt igazán hiányolni.
Míg a vágási előkészületeket megteszik, természetesen sört hoznak és osztanak szét, dohányoznak és viccelődnek a szomszédokkal, akik dohányozva és sörözve érkeznek az erkélyekre, hogy szakértő pillantást vessenek az állatokra.
Ezek eközben zavarbaejtően nyugodtan fekszenek egymás mellett. Semmi sem utal viselkedésükben arra, hogy a helyzet vagy legalábbis az összekötözött lábaik furcsának vagy nyugtalanítónak tűnnének számukra.
A „jámbor, mint a bárány” (lammfromm) kifejezés legkésőbb abban a pillanatban jut az ember eszébe, amikor a kopasz férfi elnyomja a cigarettáját, felemel egy bárányt, a tőkére helyezi, bal kézzel rögzíti a fejét, jobb kézzel pedig nyugodtan egy vágással átszúrja a torkát. Az állat nem mutat sem félelmet, sem ellenállást, és nem is kapálózik, vagy csak akkor, amikor a kivéreztetés során az idegek hatására az izmok rángatózni kezdenek. A megmaradt állatok az eseményekre egyáltalán nem reagálnak, majd ugyanolyan nyugodtan, gyanútlanul és jámboran hagyják magukat levágni, mint az első.
Úgy tűnik, Nyugat-Virginiában, ahol Clarice Starling, „A bárányok hallgatnak” hősnője megtapasztalja a címadó gyermekkori traumáját azáltal, hogy a nagybátyja által vágásra vitt bárányok szívszorítóan bégetnek, a vágási folyamatot valahogy alapvetően másképp végzik, mint Dalmáciában. Itt a bárányokat nem kell későbbi hőstettekkel poszttraumásan hallgatásra bírni, itt eleve csendben vannak.
Igazán szép dolog persze mégsem az, ha az ember végignézi, ahogy rutinosan megölik őket.
Ezt követően az állatok megnyúzása során még egyszer megmutatkozik, hogy gyakorlat teszi a mestert. A hentes időközben második szerszámként egy olyan kést készített elő, amelynek a hegyén egy hegesztett golyó van, hogy ne sértse meg a hús feletti vékony izomszövetet. Lényegében azonban, miután a lábakat a térdnél levágta és a hasfalat felnyitotta, a puszta kezével dolgozik, mégpedig olyan módon, hogy a velünk lévő nyugdíjas hentes ugyanolyan odaadással figyeli, mint egy egykori profi futballista egy Messi-szólót.
Ahogy az ember lehúzza az állatokról a bundát, az egész nem tűnik lényegesen nehezebbnek, mint levenni a kertésznadrágot egy bárány méretű babáról. Hogy ez a benyomás természetesen csalóka, arról személyesen is meggyőződhetek. Bár egy-két közönséges káromkodáson kívül nem beszélek horvátul, mégis nagyon jól értem, hogy a hentes és az erkélyeken lévő szomszédok a sörösüvegek és cigaretták közötti rituális slukkok közepette ugyanolyan hangosan, mint kiválóan szórakoznak a próbálkozásaimon, legalábbis addig, amíg horvátul, de félreérthetetlenül nem javasolják nekem, hogy inkább térjek vissza olyan tevékenységhez, amihez értek – például az álldogáláshoz, dohányzáshoz és sörözéshez.
Ezután Boris Šuljićnál kötünk ki, Mario egy másik barátjánál, aki az igencsak szép Boškinac üdülőszállodát üzemelteti, a hozzá tartozó borászattal együtt. Természetesen azonnal megkóstolhatjuk a választékot, ami részemről azonnal hat palack egy csodásan sós (a bóra erős volt) cuvée megvásárlásához vezet, négy őshonos szőlőfajtából, amelyek nevei azonban azonnal kimennek a fejemből.
Bár a szálloda a téli szezonban zárva van, a konyha azonban, hogy csökkentett létszámmal kipróbálják a következő szezon ételeit, már használatban van, és itt most két napig bárányt dolgozhatunk fel.
Először, legalábbis ha eltekintünk a közösségi főzéshez nélkülözhetetlen borosüvegek kötelező kinyitásától, természetesen a belsőségeken a sor, amelyeket előtte még ki kell bontanunk, csak a májakat távolították el már a vágás helyszínén.
Miközben fél tucat bárány hasüregéből fejtem ki a veséket, Mario nekilát a nyersnek tűnő munkának, hogy kivágja a nyelveket a fejekből, majd az agyvelőhöz jutáshoz egy fejszével félbevágja őket.
Markus sous-chef a Kussmaulból egy tisztességes vákuumzacskónyi, lenyűgözően sűrűre zselésedett bárányalaplevet hozott, így a Boris által készített dalmát módra (könnyedén pirítva és ecettel ízesítve) készült máj mellett a klasszikus, hagymás sült máj egy alaplével nemesített high-end változata is elkészül.
Ezen kívül a házigazda, Boris még Paljevinát, a régió hagyományos téli ételét is elkészítette: ehhez a nyúzáskor levágott bárány alsó lábszárakat megtisztítják a patáktól, megperzselik, megtisztítják, hosszú ideig párolják, majd krumplival, hagymával, szalonnával, káposztával és a megtisztított báránybélből készült kolbásszal kombinálva egytálétellé főzik. Az eredmény ugyanolyan ősi, mint amilyen tápláló és ízletes.
Miközben a szív és a tüdő a holnapi tüdőraguhoz (Beuschl) fő, kiolvasztom a felesleges vesefaggyút, és abban sütöm meg a rövid ideig áztatott, enyhén lisztezett és még mindig a zsírrétegben lévő veséket, hogy azután egy hagyma, fehérbor, mustár és – ha már ott van – bárányalaplé szószban rövid ideig tovább pároljam őket. Ezek a legjobb és legpuhább vesék, amelyeket valaha ettem, nemhogy én magam készítettem volna.
Közben Michael még felszolgál egy tisztességes adag kiváló tojásos bárányagyvelőt (szintén vesefaggyúban pirítva), és amikor végül mindenki teljesen jóllakott, Markus kiveszi a sütőből az egészben, újburgonyán sült bordákat és az első lábakat. Mivel a hús olyan finom, ő pedig profi, a són, a bőséges vajon és a krumplihoz adott kevés fehérboron kívül nincs más aroma, és íme: ennél jobb nem lehet.
A hangulat immár nem „A bárányok hallgatnak”-ra, hanem inkább „A nagy zabálásra” emlékeztet. Mindenki túlevett, lomha és jól tele van borral. Azonban most kiderül, hogy a kulináris sítúránknak ugyan talán nincsenek felügyelő tanárai, de biztosan van idegenvezetője: Mario, aki most elrendeli, hogy még el kell menni inni.
Következésképpen a következő reggel kissé bűnbánó hangulatban és reggelizési kedv nélkül talál minket.
Bárányaink eredeti tulajdonosai, Vidas házaspár, ezt a problémát ugyanolyan pragmatikusan, mint dalmát módon oldják meg azzal, hogy még a kávé lefőzése előtt mindegyikünknek adnak egy bőséges adag házi pálinkát.
Ezt követően a két fantasztikus házi sajt (egy három, egy tizenkét hónapos) és a már túrótól megszabadított savó felforralásakor keletkező, ricottához hasonló „Skuta” (olívaolajjal és sóval költemény) elfogyasztása már nem jelent különösebb kihívást.
Krunoslav és Jadranka Vidas, akik 35 éve házasok, mintegy 150 juhot tartanak, amelyeket naponta kétszer fejnek kézzel, ami évi kétezer-háromezer kiló sajthoz elég. Most, a bárányszezonban, a reggeli fejés után körülbelül 150 liter tej van, mert a juhok – mindegyik évente egy-két bárányt ell, amelyekből körülbelül húsz százalék marad életben tejelő állatként – lényegesen több tejet adnak. És ráadásul zsírosabbat is. Nyolc-kilenc százalékos most, év közben megelégszenek héttel is.
Az, hogy a sajtkészítés rendkívül munkaigényes és kézimunka-igényes, az árban is megmutatkozik: harminc euró a helyi termelői kiló nem éppen olcsó, ami azt is magyarázza, hogy a Pagi sajt, a hazai csemegeárakra átszámítva, minősége ellenére szinte soha nem található meg a mi környékünkön.
Itt egy kis szintén házi készítésű olívaolaj hozzáadásával szolgálják fel, amely szintén mesés és szintén megvásárolható.
Miután jól ettünk, a sajtkészítésben útban voltunk, és további pálinka ajánlatát az udvariasság megsértése nélkül nagyrészt el tudtuk hárítani, visszamegyünk a Boškinacba. Itt még főzni kell valamit.
Például az előző nap előkészített tüdőragut (kicsit mediterrán, bőséges kaprival, citromhéjjal és pikáns paradicsomos ízzel) és még két másik ételt. Míg egy vákuumozott comb a szuvid-fürdőben az ideális további feldolgozási állapot felé pöfög, megkezdődnek a bárány-belsőségek előkészületei. Nyelvet, rekeszizmot, fejhúst, a maradék májakat és veséket felvágják, és pár lépot kaparnak ki a hártyáikból. Akaratlanul is elérem a nap csúcspontját, amikor egy kinti dohányzási szünetben hirtelen kibököm a kérdést, hogy vajon van-e készleten a ehhez az ételhez nélkülözhetetlen babérlevél, anélkül, hogy észrevenném a mögöttem lévő, két méter magas és tizenöt méter hosszú babérsövényt. A probléma tehát megoldva.
Ellenben az egyébként a kötéshez szükséges, előző nap láthatóan nem megfelelően kevert vér megalvadt és használhatatlan. A végeredmény azonban, vörösbor, babér és a kötéshez bekevert lép által meghatározva, határozottan több, mint csak rendben.
Az előfőzött combot Mario mester a forró serpenyőben, bőséges sercegő vajban locsolgatva süti, felszeleteli és tapssal fogadják. De én csak egy kóstolóadaghoz jutok, mert a délután már előrehaladott, és még randevúm van a Vidasékkal és juhaikkal.
Röviden: valójában a tejnek a vödörbe kellene spriccelnie, nem a földre és a saját cipőmre. Az általam fejt juh láthatóan megkönnyebbül, amikor abbahagyom a próbálkozásaimat, és Vidas úr befejezi a munkát. A juhászként és sajtkészítőként való újrakezdés számomra egyelőre nem karrierlehetőség. Visszavonulok a Boškinac konyhájába, segítek megenni és elpakolni, majd a többiekkel együtt elfogadom az idegenvezető napi parancsát: este halat enni és hozzá inni. Holnap pedig, a hazaút előtt, még egy ebéd az autópálya menti étteremben. Ház specialitása: egész bárány faszénen sütve. „Igenis, uram!” – mondom tompán.
Tina Ujevića 1
53291 Novalja
Tel.: +38 553 66 11 59
www.opg-vidas.hr
Hotel Restoran Vinarija Boškinac
Skopaljska Ulica 220
53291 Novalja – Otok Pag
Tel.: +38 553 66 35 00
www.boskinac.com
Kussmaul
Spittelberggasse 12
1070 Wien
Tel.: +43 158 77 62 85
www.kussmaul.at