A-La-Carte

Manneken retek-kalapocskával (2013/3)

Brüsszel, Bruges és Sluis között a kulináris avantgárd gondozza veteményeskerteit, és olyan dolgokat készít belőlük, amelyek feledtették szerzőnkkel, hogy már rég jóllakott.


Szöveg: Alexander Rabl Fotó: Kristof Vrancken

Még a legnagyobb igyekezettel sem tudom elképzelni, hogy az a beszélgetés, amelyet Sluisból a repülőtérre menet a taxisofőrrel folytatok, Ausztriában megtörténhetne. „Ön szerint akkora különbség van az Oud Sluis és az In De Wulf között?” – kérdezi. Én így felelek: „Nos, Sergio Hermann sokkal bonyolultabban főz, és az tökéletes.” „De indokolt a különbség a három és a két Michelin-csillag között?” „Az Oud Sluis összességében egyedülálló élmény…” „És megfizethetetlen.” „Jelentősen drágább, mint az In De Wulf. A belgiumi háromcsillagos éttermek is alaposan elkérik az árukat.” „Gyakran az az érzése az embernek, hogy a harmadik csillag csak ürügyként szolgál a drasztikus áremelésekhez.” „Talán így van. Az In De Wulf kétcsillagos, és mindenképpen feltűnően olcsó volt. Főleg a minőség tekintetében…” A holland partvidéken fekvő Sluis kisváros központjától a legközelebbi brüsszeli repülőtérig az út körülbelül másfél órát vesz igénybe. Az odautazáshoz nekem több napra van szükségem. Túl sok érdemes cím van az út mentén.

Első nap. Kinézek a Kempinsky ablakán Brugge látképére, a templomok és katedrálisok karcsú tornyainak látványa, amit semmilyen építészeti vétek nem rontott el. Még másfél óra az ebédig a Hertog Janban, az utazásom első nagy éttermében. Most már értem. Sokáig kérdeztem magamtól, mit akarnak mondani a konyhafőnökök a tányérjaikra rendezett, egyenesen álló sárgarépákkal, spárgákkal és a hegyesen magasodó őzgerincekkel. Most már tudom, városokat utánoznak. Vagy egy piacteret, ahol férfiak és nők találkoznak, akik fentről nézve törpéknek tűnnek. Vagy mint a kis Hupikék törpikék póréhagyma-szárakból, retek-sapkákkal és kaviár-fejdísszel. Póréhagyma-törpikék, akik citromos fűszerkrémből és pezsgőmártásból álló szökőkútban fürdenek. A Hertog Jan téli fehér termeiben elfogyasztott, öt amuse-bouche utáni tényleges degusztációs menü első fogása. Az amuse-bouche szó egyébként teljesen „démodé”, azaz ódivatú az étteremtulajdonosok új generációjánál. Az étkezés kezdetén felszolgált falatokat snacknek keresztelték, ami nyelvi szempontból közelebb áll azoknak a vendégeknek a valóságához, akik otthon nem franciául beszélgetnek.

A Hertog Jan étterem Brugge külvárosában található: egy alacsony, fehérre meszelt ház, szép, régi ablakokkal. Purisztikusan berendezett termek, kevés hely, mellette a konyha, ahol reggeltől estig dolgoznak, a sertéslábakat megszabadítják az utolsó szőrszálaktól és zseléket készítenek elő. Költözést terveznek, jövőre kerül rá sor, egy tanyára a kertek és mezők közvetlen közelében, ahonnan a Hertog Jan szakácsai az alapanyagaik nagy részét beszerzik. Az önellátás az új trend. Beszállítótól csak az érkezik, amit nem tudnak maguk előállítani. Például a tökéletesen érett, szinte krémes avokádó és az olívaolaj, miközben a saját termesztésű paradicsomból készült por még a múlt nyárról való. Tehát avokádó paradicsomporban megforgatva és olívaolajjal megcsepegtetve. Az asztaltársaság eszik és meghatottan bólint. Aroma, főpapi igényekkel. Előtte a kruton ecetes, vékonyra szelt retekkel. Nagy elvárások.

Nemrég a Hertog elnyerte legmagasabb nemesi rangját, a három Michelin-csillagot. Az étteremigazgató kissé feszültnek tűnik. Újra és újra a verandán elkülönített részben helyet foglaló két, tűcsíkos öltönyös úrra pillant. A nagy menüt eszik. Utána a maître-tel, akié a Hertog fele, visszavonulnak egy másik szobába. Amikor tíz perc múlva kinyílik a szoba ajtaja, és a két ősz hajú úr a kijárat felé tart, a feszültség nyoma is eltűnik a maître arcáról.

A menünk – a nagy, nem szórakozni jöttünk – mentes a banalitástól, tele vicces ötletekkel, viszont nem teljesen mentes a dramaturgiai gyengeségektől. Zseniálisnak nevezhető a homár, az intenzív lével és lágy hagymával, a passiógyümölcs-pürével mint ellenponttal. Nyers fésűkagylók curryvel és füstölt marhacsontvelővel. Egy mélyrepülés a sertésláb téglalap alakjában, amelyet ázsiai fűszerezésű panírban tálalnak, színes, ferde tornyokkal (Pisa) különböző színű sárgarépákból és paradicsompüréből. És még egyszer kocsonya és rost, ezúttal marhából, sötét mártásban, fekete Perigord-i szarvasgomba-réteg alatt, citromhéjjal – signature dish, méltán.

Háromféle csokoládédesszert ellipszis és golyó formájában, a cukrász geometriabarát és matematikus, aki a fekete és fehér alapmennyiségeket egyszer cseresznyével és Perigord-i szarvasgombával, másszor sós karamellel, máskor pedig szarvasgombaolajjal keresztezi. Szarvasgombaolaj. Az asztaltársaság meghatottan csóválja a fejét.

A fogások között körülnézek az étteremben. Alig akad üzleti ebédelő, mégis az étterem teljesen tele van – egy kedd délben. Több asztalnál csak nők ülnek. Pezsgőt és bort isznak. A legtöbb vendég a nagy menüt rendeli, a borpárosítással együtt valamivel több, mint 300 euróba kerül. Az utolsó ebédvendégek fél öt körül távoznak, és legnagyobb meglepetésemre egyszer nem az osztrákok.

Brugge csodálatos város, amit csak a hely gasztronómiai belső életének dicsérete kapcsán szabad megemlíteni. Minden sarkon egy barátságos bár vagy söröző. Az egyik a Brasserie Raymond. Palatábla napi ajánlattal, megtelt osztrigás kosarak, zaj, nyüzsgő élvezetek. Vannak bébinyelhalak, nagyon jók, vagy grillezett marhacsontvelő egy repülőgép-hordozó méretében, még jobbak. Szükség van erre a város kínálta kulturális élvezetek között. A gyomornak nincs beleszólása, de arra ösztönöz, hogy próbáljuk meg a kultúra jegyében a múzeumban lévő régi mesterekkel, a csillagos étterem 25 fogása helyett.

Egy aszfaltozatlan földút vezet Belgium egyik leghíresebb étterméhez. A Hof Van Cleve apró. Egy régi vidéki ház, kis kert, puszpángbokrok, kilátás a beépítetlen mezőkre és erdőkre. Peter Goossens nemrég harmadszorra alakíttatta át az éttermet. A tágasság, a purizmus, a visszafogott színek és az egyszerűen díszített asztalok avantgárdot sugallnak. Csak a bőségesen megtelt kenyérkosár és a finom édességekkel értelmetlenül túlpakolt kiskocsik sejtetik, hogy a belga csúcsgasztronómia egyik nagyágyújával van dolgunk. A menüben akad olyan, ami újnak hat, és sok a klasszikus. Többször is találkozom az alma és uborka kombinációjával, mindig más-más halmazállapotban és a menü különböző pontjain. Az első fogás előtti falatok elképesztően jók, rikító színűek és ízvilágban olyan sűrűek, mint amilyen ötletesek. Ami következik, az csiszolt rutin.

Egy következetesen kivitelezett 3 csillagos menüből, amelynek emléke azonban már órák múlva elhalványul, kiemelkedik egy előétel roppanós mediterrán halból, nyersen pácolva, és a langusztinok (a csúcsgasztronómia úgy tűnik, nem bírja nélkülük), egy pompás rombuszhal homár-béarnaise-zel (ó, jó öreg idők, az ember egyenesen a French Connection I és II forgatásának hetvenes éveibe repül) és az említett kis csemegék. Egészen nagy mozi viszont a sommelier, a bor Hercule Poirot-ja, humorral és hévvel. Közben, amikor az első üveg Montrachet éppen kiürült és a Meursault még nem tökéletesen temperált, pár kóstolót is elővarázsol Ausztriából, például egy Muskatellert egy Duna-parti fáról. Az asztaltársaság ekkor meghatottan ül tudatlanságában a poharak előtt, a bormester pedig elégedetten mosolyog magában.

Talán az a gondolat is szórakoztatja, hogy mi mindannyian körülbelül húsz kisebb-nagyobb fogás után két óra múlva újra be kell vetődnünk. A gyomrom behúzza a fejét. De ez éppen semmit sem fog érni neki, mert az In De Wulfban estére van lefoglalva az asztal – egy étterem, amelyet Belgium kíméletlen avantgárdjához sorolnak.

A földút mellett kisautók parkolnak, amelyek nem úgy néznek ki, mintha a Hof Van Cleve vendégeihez tartoznának. Néhányuknak jár a motorja. Enyhe zümmögés. A Peter Goossensnek dolgozó fiatal szakácsok visszavonulási helyéül szolgálnak. Szobaóra igen, de szoba sajnos nem.

A Hof Van Cleve-i látogatás után az ember már nem igazán lepődik meg azon, hogy az In De Wulfhoz vezető út is göröngyös mellékutakon keresztül vezet. Éjszaka van, a környék megvilágítása nem éppen urbánus. Az In De Wulf a semmi közepén fekszik, egy falu közelében (tíz perc autóval), amelyben másnap az omladozó házak között néhány csodásan kipofozott csemegeüzletet fedezek fel. Igen, a jó ételek és italok iránti vágyat valószínűleg utoljára hagyják maguknak a belgák. Az In De Wulf pedig az avantgárd és rajongóinak találkozóhelyeként ismert. Alacsony vidéki ház, erdők és mezők által körülvéve. Itt termeszti a konyhafőnök a zöldségeit, amelyeket a hideg évszakra konzervál, következetesebb kulináris önellátó üzemet aligha láttam még. A tányéron lévő egyetlen zöld, a zsázsa, a pincében nő, a póréhagyma és a gyökérzöldségek óriási üvegekben állnak – eltéve, erjesztve. Erről még valamivel később.

A sokat utazott ember is csodálkozó elismeréssel veszi tudomásul az In De Wulf egy melléképületében való elszállásolást. A keveset utazott ember csak annyit mond: Wow! Szoba extra nélkül, egy ágy, egy asztal, két szék, egy fa fürdőkád. Egy kis fülke kézmosásra és fogmosásra. De legalább: zuhanyzó is van, és még elektromos világítás is. A vendég a ruháit a falba süllyesztett szekrényben helyezheti el. Az ágyneműk cunamisan hatalmasok. Az a gondolat, hogy a vacsora helyett azonnal hagyja magát foglyul ejteni a tökéletesen konfigurált ágyban, legalább néhány másodpercig tart. De egyikünk sem pihenni jött ide. Az étlap 24 fogást vagy ilyesmit ígér.

Rendelek (mint az asztalnál egyetlen gyenge láncszem, hírnév romokban) a kis menüből, és egy órával később sajnálattal mulasztok el két izgalmas fogást. A konyha valószínűleg arra számít, hogy a vendégek délben egy 3 csillagos étteremben teletömték a hasukat. Minden nagyon karcsú, nagyon kicsi, nagyon redukált. Tetszik ez nekem. Az is tetszik, hogy a fiatal konyhafőnök (sokáig dolgozott Sergio Hermannnál) alig mulaszt el alkalmat arra, hogy provokálja, csodálkozásra késztesse és – ez is – a legkiválóbb módon meglepje vendégeit. Az első hat fogás miniatűr, snackek, ahogy azt a modern éttermi vendég már régen megtanulta. Majdnem elszenesedett kenyér kecskesajtkrémmel, majdnem a megégés pontjáig sütött kis garnélarákfejek. Fejcsóválások az asztalnál. Lehet, szabad, kell-e így étkezni?

Másrészt a kérdés: Hagyhatja-e magát az evő annyira elragadtatni a hihetetlenül kedves légkörtől, a szintén elbűvölően esetlen borfelszolgálástól, mint ahogy a szintén nem tökéletesen felkészült, de éppen ebben olyan szimpatikus szerviztől, hogy ne vegye észre, hogy azért van néhány déjà-vu a menü során? Tengeri csigák köveken, sült izomrostok, tányérelrendezések dekorációval és ehető dolgokkal, világos határok nélkül, egy stílus, ami nem feltétlenül új. Panaszkodás magas szinten. Ugyanakkor az In De Wulf-i étkezés az utóbbi évek legizgalmasabbjai közé tartozik.
Nyers garnélarák (amelynek a majdnem elszenesedett fejét éppen felszolgálták) rikító zöld zsázsával. Milyen csodálatos. Metélt formájú tintahal az Északi-tengerből, író, éppen langyosra párolt rombuszhal mustárral, hagymával, zellerrel sókéregben, észak-tengeri rák zseniális Old-Style-szósszal, és egy fogás, amely elgondolkodtat: lassan sült, majdnem elszenesedett póréhagyma, rendben, ha most azt mondja, hogy ilyet már evett valahol. De volt hozzá tiszta szósz erjesztett póréhagymaléből és fürjtojás? Karamell és hamu, keserűanyagok és savasság, a sárgája lágysága. Később egy roppanós-feszes darab sertésnyak, füstölt cékla, egy kis darab sertésláb, véres hurka, egyszerűen jó, világos forma- és ízvilág. Főételként egy „Corne de Gatte” krumplit kapok kagylólével. Három, abszolút kiemelkedően jó desszert joghurttal és sárgarépával, szénával és speculoos-szal, valamint almával és rozmaringgal zárja a menüt. Csak a teljesség kedvéért említsük meg, hogy a szakácsok természetesen be voltak vonva a szervizbe. Az In De Wulf-i borpárosítás kizárólag bio és narancssárga. Vanessa sommelier nehezen boldogul az angol nyelvvel, amit azonban csak az nem bocsáthat meg neki, aki teljesen figyelmen kívül hagyja, milyen elkötelezettséggel végzi a dolgát. Fantasztikus kombinációk olyan borokkal, amelyek önmagukban talán nem minden esetben olyanok, hogy az ember leterítse az imaszőnyeget, de tökéletesen harmonizálnak az ételekkel, tisztaságukkal, mezítelenségükkel és nyersségükkel, ahogy bemutatkoznak.

A kis terem, kandallójával és csupasz faasztalaival, elég gyorsan kiürül. Ünnepelni a belgák nem az In De Wulfba járnak, hanem tanulni és felfedezni. Nincs glamúr, cserébe viszont átlagos pénztárcájú evőknek való árak, akik évente többször is szeretnének valami rendkívülit a tányérjukon látni. Mi a különbség az In De Wulf és az Oud Sluis között, ahol duplájába kerül és fél évvel előre le van foglalva? Megpróbálom elmagyarázni az érdeklődő sofőrömnek.

Az Oud Sluis furcsán kicsi, az étterem szinte észrevétlenül bújik meg a Sluisocska szívében lévő házsorban, amely csak néhány kilométerre van a tengertől. Egy szűk folyosó vezet az étterembe. A nap a redőnyök lamelláin keresztül süt be, dzsesszes ritmusok szólnak a hangszórókból. Természetesen egy nagy üvegablakon keresztül be lehet látni a konyhába, ahol vagy 25 szakács dolgozik szűk helyen precíziós munkával. Azokba a forgószékekbe ülünk, amelyek Stanley Kubrick 2001-es űrodüsszeia-építészetének hangulatát adják a helynek. Sergio Hermann tornacipőt és nejlonszerű szakácskabátot visel. A „most sexiest Chefs of the World” tizenkét hónapos naptárában biztos helye lenne. Aztán Hermann azt mondja: „Gyakran idegesek vagyunk. Nem tudjuk, mit fogunk főzni ebédre.” Tessék? Félreértettem, gondolom, mert minden, ami itt a tányérra kerül, hónapokig tartó, aprólékos tervezésnek tűnik. Ritkán ettem ilyen igényesen. Ritkán volt a tányéromon ilyen minőségű termék, amelynek kulináris megvalósításán egy csapat ennyit gondolkodott volna. Nem egyetlen részlet sem mutat hanyagságot vagy gyengeséget, minden termékhez meglepő fordulattal áll elő a konyha, hozzá egy köret és egy újabb köret a körethez. Egy fésűkagyló érkezik egy reszelt szarvasgombából készült gyapjúsapka alatt, egy tökéletesen sült krutonon. Egy második tányéron a szarvasgombát egy gomba-zselé egészíti ki, amelyet kagylóhéj formájára öntöttek. A zselé része egy további négyesfogatnak, ízek és kompozíciók. Sergio történetet akar mesélni vendégeinek, amely sosem ér véget. Izgalmasabban jelenleg valószínűleg csak kevés helyen étkezhet az ember. Az alapanyagok minősége elképesztően magas. Soha és sehol máshol nem fogok ilyen minőségű tőkehalat kapni, nagyon lágyan gőzölve és serpenyőben sütve, fűszerhamuval megszórva, tökéletes. Hermann a legjobbat hozza ki a tengerből. Elképzelem, ahogy kora reggel kimegy a tengerre és kiáltja: „Azt hiszed, már megadtad a legjobbat? Ez még nem volt elég jó. Még jobbat akarok.” És a tenger alaposan kitesz magáért, nem akarja, hogy rosszat mondjanak róla. Főételként a világ egyik leghíresebb szakácsa Poussint, azaz egy tini-csirkét szolgál fel. Kiválóan elkészített, de nem veri a tenger dolgait. Ez a cukrászat dolga marad. Búcsúzóul átad egy kis bőröndöt a hazaútra. „Kérem, csak akkor nyissa ki, ha hazaért.” A bőrönd két petit fourt tartalmaz. A legjobb petit four, amit valaha ettem.

El kell mondanom a taxisofőrnek. Azt hiszem, joga van tudni. Röviddel a szerkesztési határidő előtt egyébként elér minket a hír, hogy Sergio Hermann decemberben bezárja az éttermét. Egy asztalfoglalás ott tehát még több kitartást fog igényelni, mint eddig.

Info

Hertog Jan
www.hertog-jan.com

Brasserie Raymond
www.brasserie-raymond.be

Hof van Cleve
www.hofvancleve.com

In de Wulf
www.indewulf.be

Oud Sluis
www.sergioherman.com

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!