A-La-Carte

Konyhai védjegyek (2009/2)

Csigapuding és szalonnafagylalt, szalonnafagylalt és csigapuding: Aki márciusban figyelmesen követte Heston Blumenthal „The Fat Duck” éttermének ideiglenes bezárásáról szóló tudósításokat (számos vendég lett rosszul az étterem látogatása után), az akaratlanul is tanúja lehetett a „signature dish” kifejezés körüli redundancia-táncnak.


Konyhai védjegyek

Szöveg: Anna Burghardt Fotók: Thomas Apolt, Clemens Kneringer
Az érintett szakácsot röviden és tömören be kellett mutatni az olvasóknak, lehetőleg egy különösen jellemző fogáson keresztül. Mi sem volt kézenfekvőbb, mint beírni a nevet a keresőbe, majd folytatni a Google-láncreakciót: „A brit szakács, Heston Blumenthal, aki olyan ételekkel vált híressé, mint a csigapuding és a szalonnafagylalt...” És újra meg újra ez a két étel, legyen szó a Süddeutsche Zeitungról, a Daily Telegraphról vagy a Standardról. Puszta lustaság, amiért nem kerestek többet, hálás ráharapás a meglévő információkra az olcsó továbbadáshoz és a hatásvadász használathoz, a „Tudod, ő az a szalonnafagylaltos” mottó mentén? Vagy tudatos bekapcsolódás a meglévő tudásmintákba, célzott kapcsolódás a már bizonyítottakhoz, az átláthatóság és az olvasók összezavarásának elkerülése végett? Ésszerű-e egy találékony elmét csupán néhány alkotásra redukálni, és ezzel esetleg kiélesíteni a profilját a nyilvánosság előtt, vagy helyénvalóbb lenne bemutatni ötletei spektrumát annak teljességében, hogy – Blumenthal esetében – jobban megalapozzuk a világ egyik legjobb szakácsának kijáró hírnevét? Másképpen fogalmazva: az úgynevezett signature dish-eket korlátozásnak kell tekinteni, vagy védjegynek, amire büszke lehet az ember, mert összetéveszthetetlenné teszi? És hogyan vélekednek erről a hazai sztárszakácsok a védjegyek tekintetében?
Walter Eselböck számára egyértelmű a dolog: nem szeretné, ha egyetlen ételről ítélnék meg. „Mielőtt valami úgymond klasszikussá válna, inkább abbahagyom, és továbbállok.” Nyughatatlansága és az ebből táplálkozó örök vágy az újra iránt nagyon fontos a konyhai stílusa számára. Ő maga nem tudna olyan ételt mondani, amelyet egy egyenlethez hasonlóan társítanának hozzá. „Jó, a kecskegida-variáció minden évben rajta van az étlapon, de az nem signature dish.” Eselböck természetesen nagyon is jól ismeri a vendégek csalódott reakcióit, amikor valami meghatározott dolog már nem szerepel az étlapon. „Megesik, hogy a vendégek egy bizonyos étel miatt jönnek, mert azt mondták nekik, hogy azt vagy ezt kell enniük nálam. És ha az már nincs, akkor azt mondják: »Jaj, elkéstünk!«” Ennek ellenére nála nem az egyetlen „ez az Eselböck-recept” a lényeg, nem akarja, hogy egyetlen étel definiálja őt. Tudatában van annak, hogy kollégáinál ez másképp van, illetve a nyilvánosság másképp kezeli ezt. „Jörg Wörther például – teljesen egyértelmű: a zelleres táskák. Reinhard Gerer: a pacal.”
Ezek az azonosítások bizonyos támogatást élvezhetnek: Lisl Wagner-Bacher számára Jörg Wörther signature dish-e éppoly egyértelmű, mint Eselböck számára: „Hát persze, hogy a zelleres táskák.” Wörther maga viszont Gerert is legelőször a pacallal társítja. Az ember most könnyen elképzelhetne egy vicces „ki kit nevez meg” diagramot, némi intrika-potenciállal, és megnézhetné, melyik osztrák sztárszakácsot társítják a leggyakrabban a kollégák egyetlen étellel. Ezzel azonban azt kockáztatnánk, hogy elfelejtünk valakit, akinek a signature dish-e talán még mindig olyan erős, mint senki másé ezen a vidéken: Werner Matt, az „új osztrák konyha” mestere és az ő zellerlevese, zellergumóban tálalva. Matt aggódva érdeklődik a telefonban, hogy „remélhetőleg nem túl komoly dologról” van-e szó, mielőtt nem minden büszkeség nélkül előáll a leghíresebb ételére vonatkozó kérdésre: „A zellerlevesem a válasz a Viagrára. Tudja, amikor az a szer megjelent, az emberek eljöttek érte hozzám a »Hotel Plazába«, és elvitték, néhányan még a gumóval együtt is megették!” – mondja, hangosan nevet, majd hozzáteszi: „Ha azt hiszed, nincs tovább, vedd elő Werner Matt zellerlevesét!” A levesével kapcsolatban azért egy kicsit pontosabb: „Ne írja azt, hogy zellerleves, az olyan közönségesen hangzik. Írja azt, hogy Velouté – tudja, hogyan kell írni a Velouté-t, azzal a kis vonalkával az e-n – nem, valójában úgy hívják, hogy »Werner Matt zeller-Veloutéja, zellerben tálalva«.” Igaza van, a klasszikusokat a kellő figyelemmel kell kezelni. És (elnézést, az egyszerűség kedvéért) Matt levese Ausztria szakácsvilágában kétségtelenül annak számít. Werner Matt egyre növekvő lelkesedéssel sorolja utódai védjegyeit, mintegy villámkérdésekben: „Christian Domschitz – homár-székelygulyás. Reinhard Gerer – pacal. Lisl Wagner-Bacher – kaviáros tojás.” Jörg Wörthernél viszont mást nevez meg, mint a zelleres táskákat: „Mindet, amiben folyami rák van. A születésnapján jártam ott, tele volt rákokkal minden.” Folyami rákok? Gyengélkednek Jörg Wörther zelleres táskái, ha nem egyhangúlag nevezik meg a signature dish-ének? Nem feltétlenül: Ha mások véleménye egybeesik a sajátunkkal, az mindig erősebbé teszi a védjegyet. És Wörther maga végül mindkettőt megnevezi: zelleres táskák és folyami rákos ételek. „Ezt a kettőt elég gyakran tulajdonítják nekem” – mondja szerényen. A paradicsomos rákleves például egy abszolút kötelező darab, amelyet a vendégei mindig követelnek. Ő, ellentétben például Eselböckkel, nem feltétlenül utazik örökké a haladás gőzhajóján. „Ha ma étlapot írok, nem feltétlenül szükséges csak új kreativitásokat feltenni.” Ha valami bevált, nem hiba kitartani mellette. A biztosra menés is lehet vonzó, véli, és hangsúlyozza: „Ha tökéletesen van elkészítve.” Wörther ezzel a signature dish-ek „cover verzióinak” problémáját hozza fel. A zelleres táskáit nagyon gyakran idézik, ugyanakkor gyakorlatilag felhígítják. „Sok kolléga utánzózza, de nem jól. Azért akarják kínálni a táskákat, mert azok valamilyen szinten látványosak, de nem tudják rendesen megcsinálni a tésztát. Akkor nem értem, miért utánozzák egyáltalán.” A zelleres táskákat Jörg Wörther 1990-ben, az évtized szakácsa választás alkalmából írta be a menüjébe. Az egyszerűségük miatti kritikát Christian Millau zsűritag hírek szerint ugyanilyen egyszerű szavakkal fojtotta el: „Ezek egyszerűen a világ legjobb zelleres táskái.” Jörg Wörther számára ugyan fontos a signature dish-e, de a róla való beszéd már régen unalmassá vált számára. Bizonyos büszkeség azonban érezhető rajta, hogy védjegyet hozott létre, amikor megkérdezik, mely szakácsoknak vannak ma egyértelmű signature dish-eik. „Ma már nehezebb, sok minden annyira hasonlóvá vált, hogy gyakran már nem lehet felismerni a kézjegyeket. Kevés olyan étel van, amelyet ma egy az egyben valakihez lehetne kötni, míg régebben tisztán meg lehetett mondani, ez Witzigmann, ez Bocuse, ez Häberlin.”

Szakácsként tehát legkésőbb akkor nyertünk, ha a névvel együtt már társítanak egy bizonyos ételt, ha mintegy beírtuk magunkat az általános kulináris memóriába. Mint Christian Domschitz, aki egyben jó példa arra is, hogy az ember magával viszi a signature dish-ét, bárhová is költözzön. „Tizennégy éve lehetett” – emlékszik vissza –, „amikor először kínáltam a homár-székelygulyásomat a »Restaurant Bauerben«.” Előtte még kutatott különféle szakácskönyvekben, hogy nincs-e már hasonló, de a kombináció valójában teljesen új volt. Következő munkahelyén, a »Hotel Ambassadorban« is természetesen szerepelt a homár-székelygulyás, és a »Schwarzes Kameelben« is kapható egész évben. Azzal a megszorítással (amely alapvetően sokkal inkább kitüntetés), hogy Domschitz signature dish-ének már nem kell szerepelnie az étlapon ahhoz, hogy mégis úgy követeljék, mint a templomi áment. Mi lenne, ha újra éttermet váltana? „A homár-székelygulyás mindenképpen jönne velem. Az egyszerűen én vagyok.”
Lisl Wagner-Bacher is boldog amiatt, hogy feltalált egy ételt, amelyet azonosítani lehet vele. A kaviáros tojását nemcsak szakácsmagazinokban melegítik fel újra meg újra, hanem a neve említésekor is mindig szóba kerül. Wagner-Bacher signature dish-e példa arra, hogy bár egyes ételek fennmaradnak, és egyediségük miatt hosszú ideig érvényesek, mégis elavultnak hathatnak: Végül is válságos időkben egy egyszerű, panírozott tojás némi kiegészítéssel 49 euróért nem feltétlenül a korhűség csúcsa. „Ennek ellenére mindig rajta van az étlapon, a kaviáros tojás az, amit velem társítanak, és a vendégek még mindig követelik.” A konyhai klasszikusa luxusimázsa ma már egy kicsit zavarja, ismeri el. „Amúgy földhözragadt szakács vagyok, amennyire lehet, luxustermékek nélkül főzök. De a kaviáros tojásnál egyszerűen perzsa Imperial kaviárnak kell lennie, ez nem működik szaiblingkaviárral, hiába becsülöm azt is.” Egy védjegy nyilvánvalóan olykor egy kicsit szokatlan is lehet.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!