A bécsi Währing kerületben található Kutschkermarkt – a Leopoldstadtban lévő Karmelitermarkt mellett – a legkulturáltabb, bio-tudatos polgári élvezet egyfajta ideáltípusa. Még a bécsi ÖVP-vezetőnek, Karl Mahrernek is, aki nemrégiben kamerák kíséretében látogatott el az Ottakringi Brunnenmarktra, és feszült, de sikertelen kísérletet tett arra, hogy azt a klasszikus John Carpenter-thriller, a Menekülés New Yorkból (Escape from New York) című filmben látható, bűnözőkkel teli disztópikus szigorított börtönszigethez hasonlóan tüntesse fel, itt – még minden önmeggyőző erejét latba vetve is – nehéz lenne bizonytalannak és elidegenedettnek éreznie magát.
Bár természetesen a Kutschkermarkt standjait is – mint ahogy az összes bécsi piacét – túlnyomórészt elhivatott, különböző migrációs hátterű kisvállalkozók működtetik. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy egészen tizenöt évvel ezelőttig egyáltalán nem volt „kiváló lehetőség” itt vállalkozni. A bécsi piacok helyzete általában nem volt éppen rózsás, a Kutschkermarkt folyamatosan zsugorodott, és a hosszú időn át bevehetetlen ÖVP-bástyának tűnő kerületi képviseletben – amelyet ma már a Zöldek irányítanak – újra és újra felmerült az ötlet, hogy a piacot teljesen meg kellene szüntetni és – kitalálták! – parkolóhelyekkel kellene pótolni.
A pozitív irányú változás fő motorja a már nyugdíjba vonult Irene Pöhl volt (rokon, de üzletileg nem összefonódva a Pöhl am Naschmarkt-tal; az ő csemegeüzletét ma Florian és Ines Mayr viszi tovább a legmagasabb színvonalon). Frau Pöhl több támogatót is talált arra a céljára, hogy a piacot közös márkaként mutassák be kifelé, ne pedig véletlenszerűen összeválogatott standok halmazaként, így születtek meg az „ízélmény-útvonalak” (Genusspfade), olyan napok, amikor méltányos áron lehetett végigkóstolni a teljes kínálatot. Ráadásul az is becsületbeli ügy volt, hogy az ügyfeleket ajánlásokkal más standokhoz irányították.
A szombati termelői piac ráadásul igazi közönségmágnessé fejlődött, így a Kutschkermarkt azzá lett, ami ma: egy kicsi, átlátható Eldorado mindazok számára, akik abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy az első osztályú áruk iránti elismerésüket átlagon felüli élelmiszerköltségvetéssel tudják ötvözni. És még bővítés is várható: ősztől a rendszeres piacot négy, a termelői piacot pedig tizenkét új standdal bővítik.
Amikor Hüseyin Tanis 2006-ban megnyitotta a szárnyas- és kebabstandját, ez a fejlődés még egyáltalán nem volt látható. Maga a stand egy tízéves, jobb híján megoldott provizórium volt, és még a szél és időjárás elleni védelem alapvető funkcióját is csak nagyon nagy jóindulattal látta el. „Ez egészen más volt” – meséli Hüseyin. „A standot nem lehetett fűteni, télen minden megfagyott: a saláta, a joghurtos szósz, a hagyma, a paradicsom, minden. Két kabát volt a minimum.” (Mára a stand – egy baráti építész ingyenes segítségének is köszönhetően – nemcsak funkcionális és fűthető, hanem egész csinos is. Még két asztalnak is jutott hely a helyben fogyasztáshoz.)
Hüseyin életrajza, beleértve mindazt, ami atipikus benne, meglehetősen tipikus egy hasonló korú és hátterű piaci vállalkozó számára. 1982-ben született Közép-Anatóliában, egy kis faluban. „A nagyapámnak még volt egy kis gazdasága tehenekkel, juhokkal és búzával. A sajt és a joghurt saját készítésű volt, a kenyér otthon sütött. Az állatoknak nevük volt. De ennek az életmódnak vége, ahogy Ausztriában is.” A szülei hároméves korában költöztek vele Isztambulba, de a nagyapai gazdaság megmaradt nyári üdülőhelynek, és az élelmiszerek minőségével kapcsolatos igényeit a mai napig meghatározza. A kereskedelmi középiskola elvégzése után közgazdaságtant kezdett tanulni, közben pedig beleszeretett Törökországban egy török lányba, de egy bécsibe. „A bachelor diplomámat már Ausztriában szereztem meg, távoktatással.”
Ilyen képesítéssel kapta meg első munkahelyét: kitalálták, raktári munkásként a Zielpunktnál. „De az nem volt rossz” – mondja. „Ott tanultam meg németül.” Ezt követte egy vendégszereplés a Spak szószgyártónál („Ott majonézmester voltam”) és egy másik, sokkal inkább a képzettségéhez közelebbi munka, marketingmenedzserként az acélnagykereskedelemben. Emellett besegített az apósáék üzletében, akik a Hannovermarkton üzemeltettek – kitalálták – egy kebab- és szárnyasstandot. „Ott tanultam meg igazán a szakmát. És valamikor elkezdtem valami saját után nézni. A 18. kerület akkoriban szinte kebabmentes övezet volt. De kicsiben kezdődött, akkoriban naponta három-négy kiló kebabot készítettem, ma ez az évszaktól függően több mint 30.”
De azóta nemcsak a mennyiség, hanem a kínálat is figyelemre méltóan nőtt: kezdetben csak csirke, tojás és kebab volt, később – „Mindig az ügyfelek kérésére” – bárány és marha is társult hozzá, és ennek során Hüseyin, nos, rákapott az ízére. Ma a Tanis Weltmeister Kebap az igényes húsrajongók abszolút találkozóhelye, legalábbis amíg nem disznóhúst keresnek. (Tipp: A Kutschkermarkton található Fleischerei Bauer hentesüzlet ebben az esetben szívesen segít saját készítésű szabadtartású áruval.) A bárány és a különféle szárnyasok mellett szezonális vadhús is kapható, de Hüseyin főleg a marhahúsra szakosodott, és azon belül is különösen a steakre.
Lehet, hogy egy kebabstand nem az a hely, ahol az ember többféle Wagyu húsra számítana, de itt ez mindenképpen így van. Mellesleg a spanyol Txogitxu, osztrák öreg tehén, többszörösen díjazott amerikai áru („Jack’s Creek”) és klasszikus Bistecca alla Fiorentina kíséretében, választhatóan Chianina vagy Madame-Biance marhából. Az árazás hozzájárul ahhoz, hogy itt még klímatudatos flexitáriánusként is könnyen elragadtathatja magát az ember. Természetesen ezek közül egyik sem olcsó, de azért határozottan visszafogottan kalkulálták. Mondjuk úgy: itt nagyon olcsón lehet nagyon sok pénzt elkölteni. De igazán olcsón is lehet jót enni. Eddig (2023 júliusi állapot) az inflációra főleg az árrés csökkentésével reagáltak: 4,50 euró több mint tisztességes ár egy szakszerűen elkészített, első osztályú alapanyagokból készült kebabszendvicsért. Erről bővebben később, de előtte egy kis kitérő a kebabról.
Kétségtelen, hogy a kebab Törökország legsikeresebb kulináris exportcikke, és siker tekintetében már a hamburger és a pizza ligájában játszik. Ám míg nálunk többnyire egyfajta meleg virslis zsemleként tekintenek rá és fogyasztják, szülőföldjén magas és identitásképző státuszt élvez. Valószínűleg a 17. században keletkezett a Fekete-tenger partján fekvő Kastamonu városában, ahonnan Bursán keresztül (ahol az Iskender család adott nevet egy változatnak) jutott el az egész Oszmán Birodalomba. Ma, meséli Hüseyin Tanis, mind a 81 török városnak megvan a saját kebabváltozata, természetesen mindegyik a legjobb.
Furcsa módon a kebab mint utcai étel Isztambulban csak a 20. század negyvenes éveiben kezdett elterjedni. De amikor a hatvanas évektől kezdve célzottan toboroztak törököket munkaerőként egész Nyugat-Európába, a kebab órája mindenhol eljött. Magától értetődik, hogy Hüseyin kebabjának semmi köze azokhoz az iparilag előállított, távolról szörnyű mortadellára emlékeztető és készen szállított hússzeletekhez, amelyeket országszerte és túl gyakran lehet látni a kebabnyársakon.
Kizárólag szabadtartású bio-csirkét használnak (szombatonként báránykebab is van), amelyet a mester személyesen csontoz ki, majd – jóval nagyobb comb- mint mellhússal – két napig pácol. Mégpedig joghurttal, sóval és feketeborssal, egy kevés reszelt sárgarépával, egy csipet friss mentával és jó adag pirospaprikával, hogy aztán kora reggel – és ebben az esetben az én, nos, segítségemmel – művészien feltűzzék a forgónyársra.
Hüseyin nemcsak az alapanyagokra, hanem a külső formára is ügyel: „Alul kicsiben kezdjük, aztán középen feltűzöd a húst. De aztán, felfelé haladva, lassan nagyobbak leszünk. Mint egy fordított piramis. És közben ügyelni kell arra, hogy az egész négyszögletes legyen. Levágni, ami túllóg, rátenni a nyársra, majd egy nagyobb darabbal rögzíteni.” Ezzel párhuzamosan egy alkalmazott elkezdi sütni a kenyeret, kis kelesztett tésztából készült lepényeket, amelyet előző este dagasztottak be a tésztagépben, és éjszakára a hűtőházba tettek kelni, szezámmagos, feketeköménymagos és ezek nélküli változatban.
Amikor a kebab már elég négyszögletes és piramis alakú ahhoz, hogy megfeleljen a ház igényeinek, rögzítik a grillen, majd bekapcsolják azt. Mivel a grill tisztességes hőt termel, nem sokkal később – a korai óra ellenére – igen csábító illat száll fel; talán gyakrabban kellene kebabot reggelizni.
De fogyasztás előtt az istenek a kebabkést helyezték, amelyet Hüseyin most, néhány általa bemutatott vágás után, kiábrándítóan szertartásmentesen nyújt át nekem. Fontos, amennyit leszűrtem, hogy a pengét eléggé párhuzamosan kell vezetni a vágófelülettel, hogy ne vágjunk le túl vastag darabokat, és közben körülbelül 45 fokos szögben kell tartani a vízszinteshez képest, hogy gyorsan és hatékonyan tudjunk vágni. Ez nem is lenne probléma, ha a grill nem lenne annyira ördögien forró, hogy az ember akaratlanul is – valahogy furcsán tartja a kést, és így olyan kebabdarabokat produkál, amelyek nem igazán méltóak a nemes, négyszögletes és piramis alakú származásukhoz.
Hüseyin olyan tapintatosan, mint amilyen lélekjelenléttel, az államilag elismert mesterfotóst, Ingo Pertramert és engem is helyet foglalásra hív, miközben gyorsan elkészíti a szendvicseket. „Hogy szeretnétek?” – kérdezi, amire mi azt válaszoljuk: „Úgy, ahogy te eszed.” Ez azonban – válaszolja – joghurtos szósz nélkülit jelent. A joghurtos szósza ugyan kifogástalan, házi készítésű, becsületbeli ügy, de ő személy szerint úgy találja, hogy ízvilágában egy kicsit túlságosan előtérbe tolakodik.
A Hüseyin-féle kebabszendvics így néz ki: „Nem túl sok hús, de ne is spóroljunk. Csípős a húsra, hagyma, paradicsom, kész. És egyenletesen elosztani, hogy ne hátul legyen a hús, elöl meg a többi.” És akkor együtt megeszünk egy nem elképesztően extravagáns, de nagyon jó kebabszendvicset. „Amikor gyerek voltam Isztambulban” – mondja Hüseyin –, „akkor egy kebabszendvics valami nagyon különleges, nagyon ritka dolog volt.” És ő hogy áll ma a fogyasztással? Nevet. „Ma? Ma minden nap eszem egy kebabot. Minden nap.” —






