A-La-Carte

Zene, amely a gyomron át vezet (2011/4)

Vagy: Legyünk függetlenek. Dominique Meyer, a Bécsi Állami Opera igazgatója gyermekkora földjének főzési és étkezési emlékeit keresi.


Zene, amely a gyomron át vezet

Szöveg: Ro Raftl · Fotók: Peter M. Mayr

Az igazgató főz. Francia, olasz, elzászi gyermekkori ételek. Örömmel, mert néha szeretne Dominique Meyer azonnali eredményt látni: „Ha operaévadokat tervezünk, az évekig tart.” A konyhai eredményeket gyorsan meg lehet osztani barátokkal és családdal.

Nagyapám az orrával találta meg a gombákat, kiszagolta a rózsaszín csiperkét a réten, a sárga rókagombacsaládokat az erdős mohában...” „Mindkét nagymamámat Annának hívták, és ugyanabban az évben, 1904-ben születtek. Az egyik vidéken lakott, a másik városban. Mindketten csodálatosak voltak a maguk módján. Testvéremmel és velem mindkettőjüknél segíthettünk a konyhában. Anna 1, aki első nőként szerezte meg az érettségit Elzászban, és ezért csak franciául beszélt, gyönyörű volt, jól öltözködött, igazi hölgy, nagyon korán kelt, elment a reggeli misére, majd utána sütötte a legfinomabb kekszeket, fahéjas csillagokat, Choux à la crème-t, azaz égetett tésztás fánkokat, és püspökkenyeret, amely egy egész évig elállt. Anna 2, a parasztasszony, a fiúknak még ezt a mondást is útravalóul adta konyhai segítségként: Legyünk függetlenek...” „A feleségem délnyugat-franciaországi ételekkel bővítette az elzászi repertoáromat. Kacsamellet sült burgonyával és fokhagymával, vagy cassoulet-t, a babos egytálételt füstölt szalonnával, kacsacombbal és parasztkolbásszal hozta a házasságunkba. A 16 éves fiam, Nicolas pedig grissinit süt rozmaringgal, fokhagymával, bazsalikommal, és csípőseket olajjal, borssal, chilivel. A tésztából hangjegyeket formáz, amelyeket baráti zenészek partijain szolgál fel, kötényben és egy nagy grissinis kosárral érkezik. Mert továbbadtam neki: Legyünk függetlenek.”

A Bécsi Állami Opera igazgatója, Dominique Meyer 2010 nyarán történt hivatalba lépése előtt kiadott egy „eddig történtek” életrajzot. De a közgazdaságtan doktorának egy étkezési-főzési emlékíró könyvet kellett volna írnia, az ízekről és a gyermekkori illatokról Spechbachban és Thannban, ahol 1955. augusztus 8-án született; egy könyvet a laktató elzászi házias ételekről, amelyek a tányérhússal (Tafelspitz), a panírozott borjúszelettel, a nokedlivel és a kuglóffal olyan gyakran hasonlítanak az osztrák konyhára, a sok egyszerű ételről, amelyet ma már alig ismer valaki: zöldségleves sós palacsintával és a maradékmentő „Scheiterhaufen” desszert. Az bensőséges nagycsaládi életről.

Igen, emberek, helyek, dolgok addig élnek, amíg emlékezünk rájuk. „Egy nagybátyámnak volt egy étterme Spechbachban, ott segítettem be: sült krumpli 50 főre, majonéz a 2 literes olajos palackkal”. Nevet: „Azóta nehézségeim vannak az adagokkal: ha otthon csak három főre főz az ember, elrontja.” Monsieur le Directeur elkomorodik egy kicsit „annak a szörnyű érzésnek a láttán, amikor meg akartam mutatni Nicolas-nak a falumat, és már sem szabadon járkáló csirkék, sem legelésző tehenek nem voltak: a táj elpusztult, a gazdák máshol dolgoznak és csak kukoricát ültetnek. Kukoricafalak között sétáltunk.”

Tehát Dominique Meyer az Annagasse-beli Sole-ban, az operaénekesek kedvenc pizzériájában otthonos történeteket mesél a múltról, ahogy azok a dédnagyanyák háztartási könyveiben gót betűkkel fel vannak jegyezve. A nagyapáról, a „Meyer-Georges-ról”, akinek csak hat hektár földje volt, „de jól meg tudott élni belőle”. Az unoka áhítattal, szinte gyengéden ejti ki a „tej, tojás, vaj” szavakat. Az étel gyermekkorában még nem volt aszeptikusan műanyagba csomagolva, illata volt, mindig más az állapota a frissességtől a romlásig, és az ember tudta, honnan jön: „Ugyanannak a tehénnek a teje nyáron és télen máshogy ízlett... A tojásokat keresnünk kellett, a testvéremmel, szívesen, mert ki kellett találnunk, hová rejtették el a dögök a tojásaikat. Olyan volt, mint egy játék. A kacsatojások még szebbek voltak a zöld, kicsit szürkésbarna pettyes héjukkal.” Az ember azonban független volt, a vajas tekercsekkel, natúr vagy enyhén sózott, a saját őrlésű liszttel, a burgonyával, amit Elzászban „keményalmának” hívtak, a káposztával és a különféle gyümölcsfajtákkal, amelyeket tortákra dolgoztak fel – és szirupba téve: „Vasárnap lemehettünk a pincébe, és kiválaszthattuk a desszertünket, válogathattunk cseresznye, szilva, ringló és sárgabarack között. – Természetesen voltak ott alkoholos gyümölcsök is, de azok a felnőtteknek voltak!” – riad fel Meyer, amikor a rumos szilváról és a pálinkás meggyről kérdezik, visszatérve a kis Dominique emlékeiből.

À la recherche du temps perdu... a hatalmas vasárnapi ebédek után. Amelyekhez m-i-n-d-i-g főtt tányérhús (Tafelspitz) sárgarépával, zellerrel, gyökérrel, póréhagymával – a levest csíkokra vágott palacsintával ettük, utána a zöldséget salátaként tálalták, utána a tányérhúst tisztán, vagy kezdettől fogva „pot-au-feu”-ként, levessel és zöldséggel. Második fogásnak kacsa vagy nyúl volt, aztán a desszert. „Folyamatosan a nagymamával vagy az anyukával voltunk, és el kellett döntenünk a nehéz kérdéseket: Elég sós? Jól van fűszerezve? Így tanultunk meg rögtön főzni, szent elszántsággal kevertük a kuglóftésztát, és almamagokat szúrtunk szemnek a kelesztett tésztából készült madarakba, amelyeket nagyapa szaggatott ki nekünk. Nyilvánvalóan a kertben is dolgoztunk, ahol a legszebb dolog a betakarítás volt, kihúzni a növényeket a földből.”

Az operaigazgató, egy katonai attasé művészlelkű fia, aki mára híres kifinomult vezetési stílusáról, mosolyog a szemével, huncutul, amikor az almasör napjára gondol, amikor a cidert préselték – „és mi mustot ihattunk, amennyit csak akartunk, és rendszeresen rosszul voltunk. És ahogy a nagyszülők a hurkatöltés napján rendszeresen összevesztek a fűszereken! Nagyapa a falujából származó recepteket akarta, idegeskedett, közben túl sokat töltött magának, elaludt – és nagyanya gyorsan a saját receptje szerint készítette el a hurkatölteléket.” Igen, rendszeresen füstöltek – mivel a nagy konyhai tűzhelyet fával fűtötték.

Bon, ettől függetlenül az elzászi falusi gyereknek, aki Párizsban, a miniszterelnöki hivatalban politizált, a legendás kulturális miniszter, Jacques Lang alatt edződött, semmi kifogása nincs a bécsi Annagasse-beli Aki Nuredini házi, ízlésesen összehangolt antipastijai ellen. Kedvenc borának, egy 2006-os Marchese di Villamarinának a Scella & Mosco háztól érkező új szállítmányának kóstolója élénkíti az igazgatói iroda és a Zene Házába tett látogatás közötti időt, ahol Christian Thielemann, aki jelenleg Wagner Ringjét vezényli, Clemens Hellsberg filharmonikus vezetővel vitatkozik a zenével való / benne lévő / általi életről. „Boldog vagyok itt Bécsben, a filharmonikusok, akiknek a hangzásába 30 éve szerelmes vagyok, adoptáltak – és Aki is.” Meyer leírja a Rajna kincse utáni fergeteges bulit a Sole-ban hajnali négyig, áradozik az utolsó Traviatáról, amelyben Natalie Dessay „olyan szépen” énekelt, és a közönség lelkesedéséről a La Sylphide balett első két előadása után. Nem is olyan könnyű élvezni a jelent, „mi mindig a jövőnek vagyunk elkötelezve, 2014 és 2015 számunkra már a holnap.” Tervezői munkáját építészekéhez hasonlítja, akik szintén csak hosszú távú projektekről döntenek.

Enni és főzni minden nap kell. A Sole-ban az opera ura a fekete tintahalas rizottót és a gombás tésztát szereti a legjobban, de családi körben gyakran látogatja a Café Steint: „Szinte szomszédok vagyunk”. Szereti az óbécsi vendéglőket, mint a Plachutta az operánál, természetesen, hiszen kisgyerekkorától a tányérhúson szocializálódott, ezenkívül: „A császármorzsa isteni!” Mivel Dominique Meyer feltételezi, ő „az egyetlen francia, aki nem szereti a pezsgőt”, a „Pape Clément” kedvelőjét a hagyományos ház fehér bordóija és természetesen a Heuriger (borozók) vonzza. „Heiligenstadtban a Welserben és a Zimmermannnál a büfét is megtanulta értékelni. Ha nem otthon főz: „Csak egyszerű dolgok jó friss alapanyagokkal. Nem kell három órát a tűzhelynél állni.” Néha megteszi, hogy megünnepelje a vörösborban párolt marhahúst, egy kedvenc francia nemzeti ételt, amelyet északon Bœuf Bourguignonnak, délen Bœuf en Daubenak hívnak, és amellyel minden szakácsnak, minden szakácsnőnek van egy személyes kis titka. Meyer szerint a három igazi titok egyszerű: „Első osztályú hús, első osztályú bor, és a sütőben felejteni, amíg a húst villával el lehet osztani.” A déli recepthez olajbogyót ad, az északihoz szalonnát, gombát és karamellizált kis hagymát, „hatalmas munka, de megéri. Egy fél narancs szeletelve a személyes hozzáadásom. Igen, és a házi tészta”. Puszta játék, örül a hobbizakács: tojást, lisztet, sót és egy csepp tejet összekeverni és a gépbe tölteni. Száraz tésztánál a spagetti hosszúságú tészta jön ki, ha folyékonyabb, rövid és apró lesz. Egy perc forrásban lévő sós vízben való főzés után vajjal teli serpenyőbe teszi – és minden rendben.”

Néhány dolgot hiányol, ami Párizsban magától értetődő volt: friss hal, friss fésűkagyló. Franciaországban éjszaka halásznak és reggel szállítják a piacokra. „Ó, a fésűkagyló carpaccio, hajszálvékony szeletek, jó olívaolajjal ecsettel átkenve, egy kis snidling és bors, hűtőszekrényben állni hagyni, egy költemény!” De udvariasan kompenzál, legalábbis a rókagomba tekintetében. „A jó dolog Bécsben: magad válogathatod ki, és jobban meg vannak tisztítva. Párizsban mindig annyi kosz van rajta... Ott viszont minden kerületnek megvan a maga heti piaca. Szombaton elvittem Nicolas-t iskolába és elmentem bevásárolni. Bécsben messzebb kell mennem.” Nem hangzik izgatottnak, csak megállapítja. Következetesen és halkan, ahogy Meyer az Állami Operát irányítja.

Testvére, Guy intenzív osztályos orvos egy párizsi kórházban, naponta irányítja az életet és a halált: „Ha késik, az egy életbe kerülhet. Halálra dolgozza magát – és közben rendkívül szerény” – mondja az idősebbik. „Világbajnokok vagyunk abban, hogy a kis problémákat naggyá fújjuk. A testvérem sokat segített abban, hogy távolságot tartsak ezektől.” Annál is inkább, mivel most tájépítészként az operaparadicsomot műveli, a világ legparadicsomibb helyét, ahogy a rajongók gondolják. Ahol a nagy szerelméről van szó, a zenéről, a hangokról, a hangzásokról: „Az örömért, a szellemünkért, a lelkünkért dolgozunk, azért, hogy nézőink érzelmeket éljenek át.” Egy ária, egy koncert alatt az 56 éves Meyer szabadjára engedi érzéseit, nézővé változik: „Ott gyorsan elfelejthetem a felelősségemet, spontán felállhatok, ujjonghatok, hagyhatom magam fellelkesülni.” Diákként lelkesedése éjszakákig tartó állójegy-várakozásokra hajtotta. „Legkedvesebb bűne” a lemezvásárlás, „szép kerek” az egyensúly a szakma és a magánélet között, erős a lendület, hogy a jó emlékeket a jelenben is megvalósítsa: „Sok időt szenteltem a fiamnak, beszélgettünk, fociztunk és rögbiztünk, sétáltunk, színházba és múzeumokba jártunk. Reggel én kelek fel elsőként, hogy egy órát a családdal töltsek.”

Sok munka, de mindig egy harmonikus gyermekkor dallama a fejében és annak íze az ételekben a nyelvén. A köménytől, ami Elzászban a savanyú káposztához kell. A szegfűszegtől, ami nélkül a vörösboros rizottó nem finom. A fahéjtól, amit cukorral szórnak a tejberizsre és a palacsintára. Nem utolsósorban a sült ponty krumplival és majonézzel: „A parasztfaluban régen valóban ettek.”

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!