Hadjárat Londonban, Doktor Henderson közreműködésével és fűtésével.
Christian Seiler szövege · Markus Roost illusztrációja
A londoni utazásomnak van egy előzménye: egy londoni utazás. Az előzményutazás lényege az volt, hogy reggel tízre pontosan megérkezzünk a St. John étterembe, hogy ott a kiadómmal közösen találkozzunk a St. John főnökével és alapítójával, Fergus Hendersonnal. A kiadó ugyanis a fejébe vette, hogy német nyelven is megjelenteti azt a könyvet, amely talán még egy hajszálnyival híresebb, mint maga Fergus, nevezetesen az „Nose to Tail Eating” című szakácskönyvét – a kiadó elrendelte, hogy vállaljam el a szerkesztését.
Az előzménynek viszont volt egy előzménye. Nemcsak – ahogy e magazin olvasói bizonyára észrevették – voltam gyakori vendég a St. Johnban, hanem töltöttem már el néhány földöntúli napot Fergus Hendersonnal, amikor meghívtam őt egy szimpóziumra a Bregenzerwaldi Ínyencnapok keretében, amelyet Roland Velichhel és Peter Reinthalerrel közösen szerveztem. Maradandó élmény volt. Fergus lenyűgöző beszédet tartott a hittisaui községházán, és ugyanilyen lenyűgöző módon jutalmazta meg magát a sikeres beszédért – olyan italokkal, amelyek színe, mondjuk úgy, zavarba ejtő, ereje pedig bódító volt, és a borjúvese különadagjaival, amelyet a nagy Jörg Wörther készített a grillen, amikor – a rendezvény másik csúcspontjaként – egy egész Bregenzerwaldi borjút dolgozott fel. Akkor már egyszer megkérdeztem Fergust két ital között, hogy tulajdonképpen miért nincs még németre fordítva a könyve, mire ő igazat szólt, és azt felelte, hogy ezzel a kérdéssel most egészen biztosan rossz embert találtam meg. Ha már, akkor inkább azt kérdezzem tőle, nem kér-e egy portóit – vagy még jobb, kettőt.
A könyv, emlékeztetőül mindazoknak, akik még nem olvasták angolul (tehát ők a német kiadás pontos célcsoportja), egy klasszikus, egy „kultikus remekmű”, ahogy Anthony Bourdain az előszóban találóan fogalmaz, egy „homályos vágytárgy szakácsok, írók, szakácskönyv-gyűjtők és nemzetközi gasztronómiai ínyencek számára”. Ez Fergus, a tanult építész és a St. John alapítója konyhafilozófiájának szubsztrátuma, az a meglehetősen rusztikus filozófia, amelynek célja, hogy az állat iránti tisztelet azt parancsolja, hogy tetőtől talpig, from nose to tail, elfogyasszuk. Megismerhetők benne az angol konyha alapételei, olyan receptek, amelyek első pillantásra meglepőnek, sőt furcsának tűnnek, de közelebbről szemlélve nagyszerűnek bizonyulnak.
A könyv alaplé, levesek, saláták, bárányagyvelő, hús, tartósítás, hal és rákfélék, zöldségek, öntetek, angol pudingok és péksütemények fejezetekre oszlik. A legegyszerűbb fogásoktól kezdve az igen igényes receptekig mindent bemutat. Az egyszerű trükkök közé tartozik például a csodálatos recept: „Hogyan együnk retket, amikor a legjobb”. Ehhez egy csokor retket a zöldjével együtt jól megmosunk, megszárítunk, és egy adag vajjal, korzikai tengeri sóval és egy kevés vinaigrette-tel tálalunk: „Kenjünk egy hüvelykujjnyi vajat a kés hegyével a retekre, sózzuk meg, majd együk meg. A megmaradt zöldjét tegyük egy tálba, és miután a retket elfogyasztottuk, öntsük le a vinaigrette-tel, és fogyasszuk csodálatosan borsos salátaként.”
A húsos fejezetekben sokat megtudhatunk a disznófej, a pacal, a nyelv és a bárányagyvelő helyes elkészítéséről, köztük olyan értékes receptekkel, mint a szárított, sózott disznómáj retekkel és kemény tojással – ez nem gyors konyha: a besózott és fűszerezett májnak két hétig kell száradnia a hűtőszekrényben. Hasonló, csak máj nélkül a „zellersó kemény tojással”, amelynél a zöldség és a só két napot tölt a hűtőben, hogy, ahogy Fergus Henderson mondja, „megismerjék egymást”. Aztán örökkévalóságig különleges módon ízesítik a kemény tojást.
Így nőtt a szívemhez ez a szakácskönyv. Retket enni, fürjet sütni, nyelvet főzni zöld mártással, és újra meg újra élvezni Fergus Henderson száraz, okos humorát, amellyel a tabuk nélküli konyha vezetését célzó szent küldetését magától értetődővé nyilvánítja – bár nem éppen könnyű feladat, ezért a könyv epilógusaként egy, nos, gyomorkeserűt ajánl. Ennek neve „Dr. Henderson”, és még szerepet fog játszani ebben a történetben.
Vissza az előzményhez. A kiadó, akinek génállományában megtalálható a túlzott pontosságra való hajlam, már Fergusszal ült a St. John legjobb asztalánál, amikor én alig egynegyed óra késéssel megérkeztem Smithfieldbe. Tulajdonképpen már minden tisztázott volt. Németül is megjelentetjük a könyvet, és Fergus szerint ez így jól van.
„Portóit?” – kérdezte.
Így kezdődött egy legendás délelőtt a St. Johnban, amely során a portóitól a fehérborig, a fehérbortól a sült csontvelőig petrezselyemsalátával, a csontvelőtől a polipsalátáig, a polipsalátától az építészetről, kulináris divatokról és borjúmirigyről szóló beszélgetésekig váltottunk.
Amikor megkezdődött az ebédidő, mi már végeztünk az evéssel, és átadtuk az asztalunkat, átmentünk a társalgóba – ezt ne képzeljük túlságosan társalgósnak, inkább csak egy józan asztalsor és frankfurti székek sorozata –, ott folytattuk a beszélgetést. Trevor Gulliver, Fergus üzlettársa és barátja csatlakozott hozzánk, aki kifejezetten szórakoztatónak bizonyult, és a burgundi borok iránti csodálatának azzal adott kifejezést, hogy a bárban éppen zajló borkóstolóról – amelynek résztvevőit éppen egy egyben tálalt sült malaccal jutalmazták meg azért, mert 11 óra óta bort ittak – lecsípett pár üveg maradékot, és megetette velünk.
Trevor mesélt pár mókás történetet a St. John kezdeti időszakából, amikor a közvélemény még nem szilárdult meg, és a mókus- vagy varjúhús fogyasztása inkább bátorságpróbának, mint rendes vacsorának számított (ami azonban a brit konyha történelméből nem vezethető le, vetette közbe Fergus felemelt mutatóujjal), aztán kaptunk még pár falatkát, és Fergus eltűnt, hogy egy kicsit pihenjen, és amikor 17 óra körül Trevor is elhagyta a boltot, mert volt még tennivalója, és ráadásul komolyan be volt rúgva, még én is arra gondoltam, hogy most talán kimegyek a friss levegőre.
De a kiadó figyelmeztetett, hogy 18:30-ra vacsorára vagyunk lefoglalva, no doubt, same station.
Maradtunk. Éjfél körül, tizennégy órás ottlét után ért véget a munkavacsoránk a St. Johnban, nem anélkül, hogy ne állapodtam volna meg Fergusszal, aki időközben újra felbukkant, hogy a következő londoni látogatásomkor, amely már küszöbön állt, benézek hozzá, és tisztázunk még pár nyitott kérdést.
Az előzmény vége.
Amikor néhány héttel később meglátogatom Fergust – alig fél tizenegy van, nem reggeliztem, és örülök egy használható mennyiségű kávénak –, a kávégép elromlott. Fergus, mint ahogy ilyenkor szokása, iszik egy pohár portóit, amit én egy pohár víz javára kihagyok, az ember végül is nem szívesen követi el kétszer ugyanazt a hibát.
De aztán, miközben az étterem felemelkedésének történetét rendezgetjük – „sose jutott volna eszembe, hogy valaha is díjakat kapunk” – mondja Fergus. „Jelentenek neked valamit?” – kérdezem. „Boldoggá teszik a munkatársaimat” – válaszolja diplomatikusan. „És ha ők boldogok, én is boldog vagyok” – ekkor terelődik a beszélgetésünk, fogalmam sincs miért, a híres Dr. Henderson nevű koktélra, amelyet Fergus a könyvében dicsér.
A Dr. Henderson a Fernet Branca és a Crème de Menthe keveréke – ez az a borsmentalikőr, amelynek színe a színpalettán valahol a májusizöld, a jelzőzöld, a mentazöld és az a ragyogó zöld között van, amelynek agresszív méregre kellene figyelmeztetnie. Ezt a koktélt, amelyet ebből a két összetevőből egyenlő arányban kevernek össze és jéggel szolgálnak fel, Fergus Henderson, mint meséli, apja, az evéshez kedvet érző építész tapasztalatainak köszönheti. Ő tanította meg arra, hogy akkor fogyassza ezt az italt, ha más téren túlzásba vitte. De az üzenettel együtt Fergus a figyelmeztetést is közvetíti – mellesleg egy olyan testtartásban, amelyben azonnal el tudom képzelni az apját, ahogy átadja a titkot a fiának: Az ital annyira hatásos, hogy alattomos módon arra csábít, akkor is fogyasszák, ha nincs rá nyomós ok. Fergus szavaival: „Don’t let the cure get the cause.”
„Oké” – mondom különösebb meggyőződés nélkül.
„Próbáltál már egyáltalán ilyet?” – kérdezi tőlem Fergus.
„Nem” – válaszolom egy kicsit szégyenlősen, de ekkor Fergus jelt ad a pincérnek, aki éppen közölni akarta velünk, hogy a kávégép újra működik, elrendeli egy Dr. Henderson elkészítését, és a reggeli kávéról szőtt minden reményt méregzöld szappanbuborékként pukkaszt szét.
Ne hagyja magát megtéveszteni a színétől, mondja Fergus, amikor a, mondjuk barátságosan, nem vonzó italt felszolgálják. A Fernet sötétbarnája a mentalikőr mesterséges zöldjével egy leírhatatlan színné keveredett, amely leginkább arra a vízre hasonlít, amely egy megerőltető akvarellfestés délutánján keletkezik abban a vizespohárban, amiben az ecsetet kimossuk. A pincér, egy kemény legény, azzal a „lám-egy-másik-kemény-legény” pillantásával néz rám, mielőtt az italt a számhoz emelem és egy nagyot kortyolok belőle.
Jó.
Miért ne. Iszom még egy kortyot.
Az ital meghökkentő. Csak mindkét ital pozitív tulajdonságait egyesíti, semlegesíti a Fernet zsíros keserűségét a likőr cukorkaédességével (és fordítva), és a nagy könnyedség benyomását kelti, anélkül azonban, hogy teljesen elveszítené a paramedicinális kontextust, amely a dolog kezdetén állt: the cure.
„Vigyázz” – mondja Fergus, aki helyesen értelmezi a mosolyomat, és azonnal eszembe jutnak a számtalan Patricia Highsmith-regény híres jelenetei, ahol olyan figurák, mint Tom Ripley vagy Ray Garrett, elképzelhetetlenül sok tömény koktélt kevernek maguknak, jóval azelőtt, hogy az étel első illata megérkezne a konyhából. Ha a „Velence nagyon hideg lehet” című thrillerben tehát a várost csak nagyon homályosan érzékelik, az annak is köszönhető lehet, hogy a szereplők evés előtt már hat dupla gint bedobtak, amit szépítően Martini koktélnak neveznek.
Megragadom az alkalmat és beszélgetek Fergusszal a délelőtti alkoholról. Neki ezzel – a portóis pohár csillog a szemében – nincs aggálya, ha csak a megfelelő italokról van szó. Itt a végkövetkeztetés:
Prosecco vagy pezsgő a svédasztalos reggelinél: Nem.
Kivéve persze, ha másnaposan jössz reggelizni és szükséged van egy erősítésre – akkor Fergus Henderson egy olyan kevert italt ajánl, amely kétharmad pezsgőből és egyharmad Guinness sörből áll, és csodákra képes. A Dr. Henderson ütőerejéből kiindulva megéri egy próbát (és kölcsönös hatásspirált alapoz meg, ki tudja).
Sajnos még ebéd előtt el kell indulnom, mert asztalom van Heston Blumenthalnál. Fergus nem szól semmit, de biztos, ami biztos, ad két-három tippet, hol lehet „szintén gondtalanul” jól enni. Feljegyzem magamnak, még mindig a Dr. Henderson élvezetétől felvillanyozva, hogy el kell gondolkodnom, mit ért ez alatt.
Oké, ha a Knightsbridge-i „Mandarin Oriental” bárjának bejáratánál leveszik a kabátodat és megmutatják a helyedet a bárnál, mert az asztalod csak 14:15-től van lefoglalva, eszedbe juthat, hogy valószínűleg nem éjfélig fogsz itt ülni. De amint az elegáns étterem legszebb asztalánál ülsz, kilátással a Hyde Parkra, ahol néhány „gazdag és szép” gyerek éppen a pónijait lovagoltatja, villámcsapásként ér a gondolat, hogy talán egész kellemes lenne gazdagnak és szépnek lenni. Ez itt, gondolom, mindenképpen egy olyan hely, amely át tudja adni ezt az érzést. De aztán jön a menü, és az azonnal más gondolatokra terel.
Aki evett már Heston Blumenthal molekuláris konyhájának templomában, a Fat Duckban, az legkésőbb most csalódni fog (vagy fellélegzik). Mert a „Dinner by Heston Blumenthal”, amely a Knightsbridge-i Mandarin Oriental földszintjén található, egy teljesen más ösvényt követ. Blumenthal azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy a brit konyha történelmi receptjeit (amelyek közül a legrégebbiek a 13. századra nyúlnak vissza) menő, kortárs módon értelmezze újra, és ezzel azt a bravúrt hajtja végre, hogy olyan konyhai koncepciót kínál, amelynél a koncepció létezését első pillantásra észre sem veszi az ember.
Az előételnél, a Salamugundynál, egy 1720-ból származó receptnél tanultam meg először, mi az a „csirkeosztriga” (chicken oyster) – nevezetesen az a finom, szaftos darabka csirke, amely a gerincoszlop két oldalán lévő kis mélyedésekben ül, ahol, mivel sem mell, sem comb, szívesen figyelmen kívül hagyják. Ez a darab csirke feketegyökérrel, csontvelővel és tormamártással érkezett, abszolút grandiózus volt. Egy másik előétel, ez 1660-ból származik, békacombot, rókagombát, édesköményt és fokhagymát kombinált egy „Savoury Porridge”-ba, és költőinek bizonyult. Az Earl Grey teával ízesített lazacszelet is nagyszerű állagú és mély, elegáns ízű volt. A tőkehal almaborral és mángolddal oké volt, talán egy kicsit kevésbé látványos, mint reméltem, de az egzotikusan fűszerezett galamb padlizsánnal és ale sörrel kárpótolt érte, a párolt zeller pedig parmezánnal, kucsmagomba-vinaigrette-tel és füstölt dióval a főnyeremény volt.
Desszertnek jött a fagylaltoskocsi és hagyta áramolni a hideg CO2-t, gyermeki lelkeknek (tehát nekem, mínusz egy Dr. Henderson). Feljegyeztem: Csak ajánlani tudom, hogy itt ebédeljenek, és kövessék a ház ajánlását, egyenek három fogást 38 fontért. Olcsóbban nem lehet csúcsgasztronómiát kapni Londonban.
Egy hétig maradtam, és olyan dolgokat csináltam, amiket az ember Londonban előbb-utóbb meg szeretne tenni, de legtöbbször elhalasztja legközelebbre. Mentem egy kört a „London Eye”-on, az óriáskeréken, amelynek kishúga a bécsi Práterben áll, egy kicsit féltem az emelkedéskor, és a süllyedéskor sajnáltam, hogy már megint lefelé megyünk (Feljegyezve: Metafora!!!). Megnéztem egy Premier League meccset a Craven Cottage-on, a Fulham FC történelmi otthonában, és el voltam ragadtatva attól, hogy a játéktéren nyújtott kevés dolognak is mennyire lelkesen tud örülni a közönség – ez az egyik fő oka annak, hogy Lukas Podolski miért érzi magát olyan jól Londonban. Még a Madame Tussauds viaszbábumúzeumon is keresztülfutottam 62 000 másik őrülttel, lefotóztattam magam Boris Johnson londoni polgármester bábujával, és azóta azzal kérkedem, hogy Boris barátja vagyok. Tökéletesen működik, bizonyítékfotóval.
De ha az embernek tényleg szüksége van Borisra, akkor nincs ott. Amikor követni akartam néhány burgenlandi London-rajongó ajánlását, és asztalt kértem a Chiltern Fire House-ban, telefonon a következő választ kaptam: „Köszönöm a hívást, uram, de jelenleg szeptemberre veszünk fel rendeléseket. Ha tehetek valamit ez ügyben...” Május volt, köszönöm kérdését, és a polgármester, akinek a fotója a zsebemben volt, semmiképpen sem akart jó szót szólni értem.
Ehelyett még egyszer behúzódtam Yotam Ottolenghi Nopi éttermébe, azt ettem, amit ott kell, nevezetesen annyi előételt, amennyit csak kapni lehet: egy ízletes burratát vérnaranccsal és koriandermaggal; egy olvadó padlizsánt kecskesajttal és fűszeresen pácolt dióval; egy főtt céklát dukkah-val és datolyamelasszal; ízletes sült cukkinit kardamomos joghurttal; egy spanyol kéksajtos süteményt, amelyet mogyoróval és kakukkfüves mézzel nemesítettek csemegévé; egy kétszer sütött és sült csirkét, szaftosan és fűszeresen; az izzadó, grandiózus hasaalja szalonnát szakéval.
Nem, főételt nem ettem. De a szilvás és gesztenyekrémes trifle-ről biztos, ami biztos, nem szabad lemondani.
Máskor hagytam magam elcsábítani egy Fergus Henderson-ajánlattal, hogy olyan étterembe menjek, ami kívülről annyira csillogó és előkelő volt, hogy normális esetben gyorsítottam volna a lépteimen, hogy megmeneküljek az ajtónálló arrogáns Prada-butikos pillantásaitól. De Fergus azt mondta, hogy itt a dim sum elfogadhatótól a jóig terjed – ami Ázsián kívül, ahogy helyesen megjegyezte, már egész sok.
Szisztematikusan végigmentem a Yauatcha étlapjának megfelelő oszlopán, mindent rendeltem dim sumból, és nyolc különböző gombóccal, fűszeres, de tökéletesen elegáns húsos, baromfis, halas és zöldséges táskával jutalmaztak.
Néha, mint az edamame-táskáknál, a tányér olyan színes volt, mint egy gyerekzsúron – de köztudottan sosem késő egy boldog gyerekkorhoz (úgy, mint egy Dr. Hendersonhoz, villant át az agyamon; ez a cucc tényleg veszélyes). Miközben a színes üveggel burkolt vendéglőben étkeztem, ami ajánlatosan késő délután történt, elképzeltem, ahogy valamivel később a sikkesek és gőgösek hordái, akik között láthatatlan összefüggés van, ideözönlenek – rögtön kétszer olyan jól esett az étel, mert Londonnak ezt a dimenzióját egy újabb ügyes manipulációval (étkezés az étkezési időn kívül) elkerültem.
Említettem már Fergus Hendersont? Szinte menet közben azt is a fülembe súgta, hogy ha délben éhség gyötörne, természetesen a feleségénél is nagyon jól ehetnék, aki egy Rochelle Canteen nevű cateringcéget és büfét üzemeltet, ami engem – utoljára ebben a történetben a Dr. Henderson befolyása alatt – arra a feltételezésre sarkallt, hogy a feleségét Rochelle-nek hívják. Pedig Fergus feleségét Margot-nak hívják (mint Honeckeré), és a Canteen a shoreditch-i egykori „Rochelle School” területén egy volt kerékpártárolóban található, és igazából nem szívesen árulom el, hogy ahhoz, hogy bebocsátást nyerjen oda, a téglafalakkal körbevett iskolaterület bejárata melletti csengőpanelen a „Canteen” feliratot kell keresni, hogy csengessen, és hallja a kapunyitó felszabadító zümmögését, miután kétszer körbehatolt az egész épületegyüttesen, és olyan hülyének érzi magát, mint máskor csak akkor, amikor egy szállodai folyosón áll, és nem tudja, melyik ajtónál kell a felirat nélküli műanyagkártyát az olvasóhoz tartani.
Ez egyébként nem az első irritációm ezen a napon. Amikor telefonálok, és asztalt foglalok egy késői ebédre, az úr, akivel beszélek, nagyon barátságosan felhívja a figyelmemet, hogy a „Rochelle Canteen” nem szolgál fel bort.
Mielőtt elgondolkodhatnék azon, hogy ezt jónak vagy rossznak találjam-e, és miért mondja nekem ezt egyáltalán a fickó – Fergus beköpött? –, a hang megfelelő instrukciókat ad: „Ha tehát ebédre inni akar valamit, a palack bort vagy pezsgőt magával kell hoznia. You’re welcome…”
A kapunyitó zümmög, és belépek egy városi paradicsomba. De, ezt így lehet mondani. Mert ha az időjárás engedi, tehát ma, a kis étterem kiköltözik az egykori kerékpártárolóból, és piknikként helyezi el az asztalait és padjait a kertben, amelyre az „angol pázsit” fogalmát feltalálták.
Inni nagy kancsó limonádé van, én másfél liter rebarbarás-gyömbérest kérek, enni csodálatos salátákat, amelyeknek legalább néhány összetevőjét a vendégkert látóterében lévő gondozott magaságyásokban termesztik. A hal egyszerű, de grandiózusan elkészített – mind a makréla, mind az aranydurbincs szaftos és étvágygerjesztő –, a záró barackos morzsasütemény pedig csak a felkiáltójel egy csodálatos élmény alatt: a hipszter-negyed közepén ez a magánszféra és nyugalom, ez a kikapcsolódás a város ritmusából, egy hatás, amit másképp csak egy Dr. Henderson élvezetével tapasztal meg az ember.
Jelszó most: Még egy kávé és maradni. Nem lesz szebb – mhm. Ha ezen a ponton ki lehetne bontani egy üveg Pouilly Fumét, talán az is pozitívan járulna hozzá az összélményhez, jegyzem meg a számos törzsvendég láttán, akik pontosan ezt teszik, és hozzá leveszik a cipőjüket és a zoknijukat.
A szép és az egyszerű elragadó módon találkozik. A stílus és forma rokonsága a „Rochelle Canteen“ és a „St.John“ között a különbségek ellenére sem téveszthető szem elől, és ez az egyik legjobb dolog, amit egy helyről el lehet mondani. Hogy is nevezte Fergus: „Erőfeszítés nélküli étkezés“.
Így van. Teljesen erőfeszítés nélkül ülve maradok. Minden ambícióm már csak arra irányul, hogy a tányérról az utolsó morzsa őszibarackos morzsasütit is kikaparjam, és soha ne üljek olyan sokáig mozdulatlanul, hogy a végén még leégjek a napon. Londonban. Nevetséges.
the complete nose to tail
írta Fergus Henderson, Bloomsbury Kiadó, 2012.
ISBN 9781408809167
www.bloomsbury.com