Bécs egyik legszebb szállodai éttermét, a Sacher Grüne Bar-ját, jelenleg csak megtekinteni lehet, enni vagy inni viszont nem. „Nem találunk embereket!” Ahogy Dominik Stolzer séf és a Sacher, úgy keresnek személyzetet az éttermek és szállodák szerte az országban. Ahogy ő mondja, a helyzet nem csak a koronavírus-járvány miatt alakult ki: „Az utóbbi években sok visszaélés történt. Gyakran hallani 15 órás munkanapokról. A szakma imidzse most a padlón van. Tanulókat nehéz találni. A bérek még mindig az átlag alatt vannak.” Stolzer optimista: „A korábbi munkaidők ma már elképzelhetetlenek. Néhányan, akik pályát módosítottak, talán visszatérnek.” De egyelőre tény: túl kevés a munkaerő a túl sok vendéghez képest. De mit jelent ez a vendégek számára, mire számíthatnak az elkövetkező hónapokban, talán években?

Kimegy a divatból a vendéglátás
„Sok minden, amit ma ismerünk, hamarosan már nem lesz elérhető ebben a formában. Sok minden elveszik, ami kár.” Ezt mondja Birgit Reitbauer, akit nemcsak az ország egyik legjobb vendéglátójaként, hanem egyik legjobb munkáltatójaként is számon tartanak, és az egyszerű, kicsi vidéki vendéglőkre gondol. A lezárások alatt Heinz és Birgit Reitbauer a konyhán foglalkoztatták munkatársaikat, egyrészt ingyenes étkeztetés keretében szociális projektként, másrészt a hirtelen aktivált webáruház iránti nagy kereslet kielégítésére. Akik egyébként a Steirereck felszolgálásában dolgoztak, azok szállították az ételeket. Reitbauer: „Senkit sem bocsátottunk el.” Ezzel azt is megakadályozták, hogy az emberek fél évig munka nélkül üljenek otthon. „El tudom képzelni, hogy sokan feltették maguknak a kérdést a hivatásukkal kapcsolatban: akarok-e még itt dolgozni, megfelel-e ez a mai szóhasználattal élve a munka-magánélet egyensúlynak?” Amit a Steirereck vendégei tudnak: sok munkatárs sok éve hűséges a Reitbauer házaspárhoz. Banalitásba hajló válasz a titokra, hogy miért van ez így: „Hétvégén zárva vagyunk” – nevet Birgit Reitbauer. Természetesen több is van emögött: „Nagyon figyelünk arra, hogy a munkatársaink jól érezzék magukat, hogy kibontakozhassanak, hogy fejlődhessenek. A Steirereckben mindenki házigazda, ezt a vendégek is észreveszik.” Végül: „Nap mint nap szorosan együttműködünk a munkatársakkal, ezért nem mindegy számunkra, hogyan érzik magukat.” Egy dolog biztos – mondja a városligeti Steirereck munkatársa, Birgit Reitbauer: „Végül a vendégek fogják megfizetni, ha a jó munkatársakért járó bérek emelkednek.” Honfitársai reakcióját így képzeli el: „Az osztrákok nagyon árérzékenyek.” És még valami feltűnt Reitbauernek, ami nem a koronavírushoz és a bérekhez kapcsolódik: „Kimegy a divatból a vendéglátás.”

Drágább lesz a vasárnapi rántott hús
Aki nyáron a Salzkammergut régióban járt, annak feltűntek a „Zárva” táblák ott, ahol nemrég még étlap lógott. Más éttermek, különösen a legjobbak, életük üzletét kötötték. A kínálat szűkül, az árak nőnek, és a vendégek foglalási fegyelmét egyre inkább igénybe veszik. Ezt hallani sok vendéglátóstól, például Wolfgang Gröllertől is, aki Traunkirchenben két különböző jellegű szállodát és éttermet vezet. Ő nevezi meg az okokat, amiért a vendégek és a vendéglátók számára sok minden más lesz a közeljövőben: „30%-kal kevesebb ember dolgozik a vendéglátásban. Az elmúlt években nem volt toborzás. Alig volt tanulóképzés, ezért sok tanuló más szakmába ment át. A hét hónapnyi rövidített munkaidőt pedig sok vendéglátós dolgozó arra használta fel, hogy új munkahelyet keressen.” Gröller összegez: „Mi, vendéglátósok és szállodások, a munkaerőért folyó kiszorítósdi versenyben vagyunk, amit a legjobb üzletek fognak megnyerni. Aki még nem értette meg, hogy a tisztességes fizetés és a tervezhetőség elengedhetetlen, az bajba kerül.” A jobb munkaidő a munkavállalók számára a vendégeknek ezt jelenti: „Nem lesz minden elérhető minden időben. Nem lehetnek már olyan spontánok, foglalniuk kell, jól be kell osztaniuk az étkezéseik időpontjait.” És van még valami, amit jelenleg senki sem mer kimondani: „Kétféle ár: drágább hétvégén, olcsóbb hétköznap.” A kicsiknek nagyobb problémáik lesznek. „Egy nagy üzem könnyebb helyzetben van, mert tartalék személyzettel tud dolgozni.” Wolfgang Gröller nem lát bezárt éttermeket vasárnap: „A vasárnap marad a legerősebb nap, különösen vidéken. Hogy a vendég elfogadja-e a valamivel magasabb vasárnapi árakat, azt természetesen neki kell eldöntenie.” Mit jelent ez konkrétan az árakra nézve, mennyibe fog kerülni a közkedvelt vasárnapi rántott hús? „A sertés rántott hús most nálunk 13 euróba kerül, az majd három euróval többe fog kerülni. A vendégek túl fogják élni. Még senki sem meri ezt felvetni, de eljön az ideje.” De a munkaerőt nemcsak pénzzel lehet megszerezni, ebben biztos Gröller: „Jó közösséget kell teremteni, a távozás után is kapcsolatban maradni az emberekkel, lehetővé tenni a képzési utakat.” Gröller – és ezzel nincs egyedül – nagy problémát lát a turisztikai ország Ausztriában a kulináris képzést illetően. Ezt mondja: „Ez már az óvodában kezdődik, ahol a gyerekeket nem tanítják meg semmire a jó ételekről és az étkezési kultúráról. Ott kellene az emberek számára hozzáférést biztosítani ezekhez a témákhoz, a közös főzéshez.” A vendéglátásban dolgozó fiataloknak gyakran más elképzelésük van a munkaidőről és a bérezésről. A jogalkotó azonban nem értette meg a rugalmasság iránti vágyukat. „Sokan szívesen dolgoznának a szezonban a szokásosnál többet, majd az utószezonban időkiegyenlítést vennének ki, hogy külföldön dolgozzanak, szüretelni menjenek, vagy egyszerűen egy hosszú szabadságra.” Így lehetne motiválni a fiatalokat a vendéglátóipari munkára, de nem úgy, „hogy ősszel és tavasszal munkanélküli segélyért állnak sorba”. Gröller víziója a téli sportközpontok számára: „A munkaerőhiány miatt egyre több szállodában marad hideg a konyha, a gondnok melegíti fel a készételeket. Valahogy csak el kell látni a vendégeket.” Sok négycsillagos szállodában ez elvileg már régóta így megy, mások átállnak a reggelis szobákra. És még valami: „Azok a kis ínyenc templomok, amelyek a 300 ágyas szállodákban három asztallal működnek, amelyekért egy külön csapat dolgozik, és amelyek egy szezon alatt csak egyetlen menüt kínálnak, már nem fognak létezni.”
Kevesebb munkatárs = kevesebb vendég
Johannes Pfefferkorn vezeti a lechi Krone szállodát és a Tannbergerhofot. Előrejelzése a közelgő télre: „Kisebb kínálat, kevesebb hely, a minőség is szenvedni fog itt-ott. A Krone szállodában kevesebb vendéget kell fogadnunk.” Lechben november elején még mindig 40%-os a munkaerőhiány. „Egy hónappal a nyitás előtt állok. Meg kell néznem, hogyan szerzem meg a munkatársakat.” Aztán Pfefferkorn rátér a politika hibáira: „Átképzési ajánlatokat tettek szakácsoknak, holott a szakács maga hiányszakma. Sok munkatárs kapott ilyen ajánlatokat.” Pfefferkorn a bérek témájáról: „Egy képzett főpincér nálam bruttó 2050 euróval kezd 48 órára. Ez nettó 1800 eurót jelent, és onnan megy felfelé. Teljes fizetés tizenkét hónapra, miközben négy hónap szabad az évben, és mindent – szállást, étkezést – mi biztosítunk.” Utána a jövedelem amúgy is meredeken emelkedik.
A munka-magánélet egyensúlyának problémája
Oliver Fritz a Gazdaságkutató Intézetben (WIFO) a turizmus gazdasági fejlődésével foglalkozik. A munkaerőpiaci válságról alkotott érzékelése, amely a lezárások után különösen kihívást jelentő: „Természetesen igaz, hogy a hosszú munkanélküliség munkahelyváltásra ösztönzött. Így volt ez a külföldi munkavállalóknál is, akik más után néztek. Néhányan azt is észrevették, hogy a munkaidővel mégsem olyan nagyszerű a helyzet, és ezek a pszichológiai hatások is szerepet játszanak. Alapvetően az olyan ágazatoknak, mint a vendéglátás, problémájuk van a munka-magánélet egyensúlyával.” Ez azonban egy hosszú távú probléma, aminek csak érintőlegesen van köze a koronavírushoz. Demográfiai jelenséggel állunk szemben. A Statisztikai Hivatal előrejelzése: A munkaerő-kínálat és az aktív dolgozók száma 2080-ig erősen csökken. Bécsben nő, Karintiában például csökken. Fritz szerint itt nemcsak a pénzről van szó: „A turizmusban végzett munka mindent érint, a lakhatási helyzetet, az esetleges gyermekfelügyeletet. Éppen a turisztikai területeken nehéz laknia egy munkavállalónak, ott már senki sem tudja megfizetni a lakhatást, még akkor sem, ha az önkormányzatok megpróbálnak ellene tenni.” Szóval mégiscsak a pénzről van szó. „A bérek még mindig sokkal alacsonyabbak, mint az egész gazdaságban.” A gazdaságkutató hűvösen diagnosztizál: „Az egyik oldalon ott vannak az ügyfelek, akik nem akarnak többet fizetni, a másik oldalon a munkavállalók, akik nem akarnak ennyi pénzért dolgozni.”

Ahol magasabbak a bérek
Svájc, te jobban jársz. Ezt gyakran hallani. A bérek magasabbak, az adók alacsonyabbak (az OECD szerint egy osztrák munkavállaló 36 000 eurót, egy svájci pedig 57 000 eurót kap azonos, 72 000 eurós munkáltatói költség mellett). Sok osztrák és német is a jövedelem miatt vándorol Svájcba, kevesen jönnek viszont Svájcból Ausztriába. Mint ismeretes, a pénz nem minden. Andreas Caminada a Schloss Schauensteinben munkatársai karrierjével kapcsolatban is gondolkodik ezen túlmutatóan. Fundaziun Uccelin alapítványa fiatalokat támogat ösztöndíjasként a legjobb éttermekben, olyan képzésben részesítve őket, mint egy egyetemen, de akadémiai környezet nélkül. A koronavírus miatt azonban ez a projekt is kicsit megakadt, mivel az utazás nagyrészt lehetetlen volt. Caminada munkatársai sok évig maradnak a házban. Úgy éli meg értékeit, mondja, hogy az emberek jól érezzék magukat nála: „A munkatársak fontosabbak, mint az ingatlan.” Caminada embereit elkényeztetik, szerdánként például jógáznak. Svájcban is sokan váltottak azonban szakmát. Vajon valaha visszatérnek-e? Andreas Caminada ezt inkább optimistának látja: „Rá fognak jönni, hogy ez egy szép és izgalmas szakma.”

Több pihenőnappal kell számolni
Sepp Schellhorn Goldegg am See-ben szintén így látja ezt a szép szakmát. Képviselői karrierje után egyre többet foglalkozik szállodáival és éttermeivel, és maga is a tűzhely mellett áll a goldeggi Bierführerben, egy példaértékű falusi kocsmában. Szinte kulturális megbízatásról beszélhetünk. Mert a kocsma koncepciója a munkaerőpiaci hiány miatt egyre nagyobb nyomás alá kerül. „Szétesik a középszintünk” – mondja Schellhorn. Valószínűleg a jövőben még több elkötelezettségre és idealizmusra lesz szükség egy ilyen vezetéséhez. Schellhorn megmondja, mire van még szükség: „A rántott húsnak drágábbnak kell lennie, hogy a gazda és a vendéglős is megélhessen belőle.” A magas járulékos bérköltségek egyik leghangosabb kritikusai közé tartozik, amelyek egy munkaerő-intenzív ágazatban, amely nem tud átállni gépesített racionalizálásra, létkérdést jelentenek. Az osztrák „kincsvadász” mentalitás nem teszi könnyebbé a dolgot, mondja Sepp Schellhorn: „A goldeggi borjúbécsi árát összehasonlítják az XXXL rántott hús árával.” Több munkatársat azonban a közeljövőben magasabb bérekkel sem lehet odavarázsolni. Schellhorn előrejelzése: számolni kell pihenőnapokkal ott is, ahol ezek eddig elképzelhetetlenek voltak.
Vége a mókának
A német Die Zeitben szeptemberben volt egy kétoldalas dosszié (ez volt a címoldalas anyag) a német csúcséttermek munkakörülményeiről. Kritizálták a stílust és a stresszt Tohru Nakamura (München), Christian Jürgens (Überfahrt) és a nyers stílusáról ismert Christian Lohse (a bezárt berlini Fischers Fritz) konyháin. Ők is lehetőséget kaptak a visszavágásra. Berthold Obauer szarkasztikus megjegyzése: „A cikk megint nagyon jót tett az ágazatnak.” Obauer, mielőtt csatlakozott nagybátyja éttermének vezetéséhez, maga is az ország egyik legjobb helyén dolgozott, a bécsi Steirereckben, ahogy Heinz Reitbauer is egykor az Obauer konyhájában kezdte szakmai pályafutását.
Rudi Obauer 2015-ben szívrohamot kapott, a csúcsgasztronómia magaslataiban tapasztalt nyomás éreztette hatását. Azóta másképp látja a dolgokat, de egy dolog világos: „A csúcsgasztronómia olyan, mint a csúcssport. Ott is a teljesítményről van szó.” A vendéglátás helyzete különleges, ahogy Obauer leírja: „A vendéglátás értékesítés és előállítás egyszerre. Ott nem lehet ilyen szigorúan betartani a munkaidőt. Ha valaki tizenkét órára foglal, és egy baleset miatt másfél órát áll az autópályán, mit mondjak neki? Vállalkozóként üzletet kell kötnöm, még ha ez gyakran kemény is.” Az étterem mindig is szigorú volt a fogadási időket illetően. Egy nagy menü, amelyet délután egy óra után rendelnek, igazán nagy kivételnek számít. Délután háromtól és este tíztől a konyha üres. A vendégek meg hazafelé vagy a szállodai szobájukba mennek. Vendéglátás több tervezhetőséggel és fegyelemmel, de kevesebb lazasággal. Legalábbis ezzel számolniuk kell a vendégeknek a következő években, és aki Franciaországban, Angliában vagy Svájcban jár, annak nem igazán kell majd átállnia.