Éveken át küzdött Gualtiero Marchesi azért, hogy egyik leghíresebb ételét, a „raviolo aperto”-t (nyitott ravioli) szerzői jogi védelem alá helyezhesse. Ám a harc hiábavalónak bizonyult. Ahogy sok kollégája előtte és utána, a tavaly elhunyt „új olasz konyha atyja” is kénytelen volt keserűen megtapasztalni, hogy gyakorlatilag lehetetlen egy ételt levédetni, vagy a szerzőséget más módon hivatalosan igazoltatni.
Ez még Franciaországban sem sikerült, ahol a szintén tavaly elhunyt három Michelin-csillagos séf, Alain Senderens már az 1980-as évek óta vívta legendás harcát a gasztronómiai szerzői jogok elismeréséért. Mindezt egy olyan országban, ahol a konyhafőnökök történelmileg a művészekkel egyenrangú megbecsülésnek örvendenek. És ahol az állam egyébként sem szokott habozni, ha a nemzeti kulturális javak és alkotások védelméről van szó.
Hogy miért van az, hogy a konyhafőnökök ehető alkotásai nem minősülnek szellemi tulajdonnak, az továbbra is nyitott és sokat vitatott kérdés. Mindenesetre a szerzői jogok hiánya lényeges különbséget jelent a szakácsok munkája, valamint az olyan kreatív szakmák, mint az írók, festők vagy zenészek munkája között.
Hogy az ételek vajon csak azért nem minősülnek-e művészetnek, mert szabad őket másolni, az persze továbbra is kérdéses. „Hogy művészetnek tekintem-e a konyhámat, az minden bizonnyal az egyik leggyakrabban feltett kérdés a karrierem során” – mondja a kaliforniai három Michelin-csillagos séf, Corey Lee. „De igazából nem is ezt a vitát szerettem volna kiváltani sem a munkámmal általában, sem ezzel az új étteremmel különösen.” Az étterem, amelyről Lee beszél, az In Situ nevet viseli, és a San Franciscó-i Modern Művészeti Múzeumban kapott helyet, mindössze néhány lépésre a koreai származású séf törzshelyétől, a Benu étteremtől.
Az In Situ latin név, magyarul „a helyszínen”, meglehetősen paradox módon hangzik. Mert a múzeumi étterem rendkívül eredeti koncepciója valójában pont az ellenkezőjéről szól. Itt ugyanis az ételek túlnyomó többségét nem helyben vagy a helyszínen alkotják meg, hanem a világ más pontjairól származnak, ahol a legkülönfélébb konyhafőnökök eszelték ki őket.
Így az In Situ étlapján olyan ételek találhatók, amelyeket máshol már ettek, vagy amelyekről már hallottak, esetleg Instagramon láttak. Méghozzá az eredetük szerinti hely és az elkészítés évének feltüntetésével. Ilyen például a padovai három Michelin-csillagos séf, Massimiliano Alajmo tintahal-cappuccinója (1996), vagy a brit szakács, az év séfje címet viselő Clare Smyth Lamb Carrot-ja (2017). De ide tartozik Massimo Bottura modenai séf legendás desszertje, az Oops, I dropped the Lemon Tart (2012), vagy a berlini Tim Raue wasabis homárja mangózselével és thai vinaigrette-tel (2013) is.
Csupa úgynevezett signature dish (jellegzetes étel) tehát, amelyeket a világ minden tájáról összegyűjtöttek és itt újra elkészítenek. Noha természetesen a készítő nevének feltüntetésével és kifejezett engedélyével.
Ezzel felmerül a kérdés, hogyan juthatott egy olyan ünnepelt sztárséf, mint Lee arra az ötletre, hogy vendégeinek szinte kizárólag a világ minden tájáról érkező, szintén ünnepelt kollégáinak ételeit kínálja? „Amikor néhány éve a múzeumot átépítették és kibővítették, megkerestek, hogy vállalnám-e az új múzeumi étterem vezetését” – meséli Lee. „Akkor vált világossá számomra, hogy részt szeretnék venni a projektben, és az étteremben pontosan azt kell tennem, amit a múzeumok általában: hozzáférhetővé tenni a dolgokat, és olyan élményeket kínálni, amilyeneket máshol nem tapasztalhatnak meg.”
Ez viszont bizonyos értelemben kiállítási tárgyakká teszi az ételeket. Lee-t pedig kurátorrá. „Így is lehet látni, igen” – feleli a séf –, „a múzeumi kiállítási tárgyakhoz hasonlóan ezek az ételek sem feltétlenül kapcsolódnak egymáshoz. De hatással vannak egymásra. Amikor az ember végigsétál egy múzeumon, a látnivalóra hatással van az, amit az előző helyiségben látott. A szemlélődőnek tehát nem marad más választása, mint hogy megteremtse a maga átmenetét.” Ugyanígy kell az In Situ vendégének is pszichológiai és ízbeli szinten kapcsolatot teremtenie például Tim Raue wasabis homárja és az azt követő Bottura-féle citromtorta között.
Az ételek elkészítésével Lee egyik leghűségesebb munkatársát bízta meg. Executive séfként a meglehetősen szűkszavú és kissé félénk benyomást keltő Brandon Rogers dolgozik, aki korábban hét éven át volt Lee mellett a Benu három Michelin-csillagos étterem sous-chefje; és még korábban együtt dolgoztak Thomas Keller French Laundry éttermében. „Valójában nem feltétlenül signature dish-eket főzünk újra” – mondja a 32 éves séf –, „sokkal inkább olyan ételeket, amelyeket a múltban egy bizonyos időpontban, egy bizonyos helyen alkottak meg, gyakran olyan technikákkal, amelyek abban az időben újak vagy éppen különösen népszerűek voltak.”
Példaként említette, hogy már elkészítette Daniel Boulud egyik ételét, a Black Tie Scallops-t, amely fésűkagyló- és feketeszarvasgomba-rétegekből áll, leveles tésztába csomagolva. „Számomra ez egy tipikus 80-as évekbeli étel, amit Boulud ma már el sem készít, és valószínűleg ma már nem is lenne sikeres, de hűen tükrözi az adott korszakot” – mondja Rogers.
A konyhafőnököknek semmilyen előírást nem szabnak meg, folytatja. Minden megkeresett séf természetesen eldöntheti, hogy a repertoárjából bocsát-e rendelkezésre egy ételt, vagy inkább egy kifejezetten a múzeumi étterem számára alkotott kreációt szeretne. Ez teljesen rájuk van bízva. „Az alapanyagokat illetően is ők dönthetnek: ha azt preferálják, hogy az eredeti összetevőket használjuk fel – ebben az esetben nekünk kell azokat beszereznünk –, vagy inkább helyi termékeket használjunk” – mondja a séf.
Így például a spanyol Albert Adrià elküldte egyik cukrászát, aki több napig kísérletezett amerikai sajtokkal, mielőtt rátalált arra, amelyet a legalkalmasabbnak ítélt Adrià 2015-ös, mogyorós-fehércsokoládés sajttortájának reprodukálásához. Ez a vermonti Jasper Hill sajtműhely terméke. Bottura citromtortája viszont ugyanazon a tányéron érkezik, mint a modenai Osteria Francescanában. „Egy ilyen konceptuális ételnél az optika, és ezáltal az a tányér, amely azt a hatást kelti, mintha össze lenne törve, természetesen elengedhetetlen” – hangsúlyozza Rogers. „Nem volt más választásunk, mint beszerezni ugyanazt a tányérmodellt.”
Természetesen adódnak időnként kisebb problémák is. Főként a múzeumi étterem mérete és a látogatók száma állítja újra és újra kényes feladatok elé a konyhai brigádot. „Néha teljesen mások a követelmények, ha 200 adagot kell előkészíteni egy ételből, mint amikor 30 vagy 40 adagról van szó, ami sok olyan étteremben jellemző, amellyel együttműködünk” – mondja Rogers.
Olykor pedig különösen kemény diók is akadnak. Ilyenek például a San Sebastián-i Mugaritz étterem séfjének, Andoni Aduriznak a kakaóbuborékai. „Azon igazán sokat kellett törni a fejünket” – emlékszik vissza a séf. „Normális esetben, ha valami nem tiszta, hagyatkozhatunk a tapasztalatunkra és az elsajátított technikára, de itt nagyon nehéz dolgunk volt ezeknek a dús kakaóbuborékoknak a reprodukálásával, mert ez egy teljesen új megközelítést és teljesen új technikát igényelt.”
És a lemásolt kollégák? Ők megtiszteltetésnek veszik. Legalábbis Tim Raue esetében. „Corey Lee elutazott hozzánk Berlinbe, és lépésről lépésre megfőztük neki a wasabis homárt” – meséli a berlini szakács. „Megkapta az eredeti receptet, és videót forgatott arról, hogyan kell elkészíteni és tálalni az ételt.” Ráadásul azóta már rengeteg amerikai vendég érkezett hozzá a Tim Raue étterembe, hogy pontosan ugyanazt a fogást úgymond az eredeti helyszínen is kipróbálják, örvendezik a vendéglős.
De mi a helyzet Rogers saját kreativitásával, ha az ember folyamatosan csak mások által kitalált ételeket főz újra? A kaliforniai séf rövid gondolkodási időt kér a válasz előtt. Majd azt mondja: „Valójában ez volt a legnagyobb kihívás az egész brigád számára. Ezért kezdtünk el néhány hete saját kreációkat is beilleszteni az étlapra.”
Ez ráadásul segít abban is, hogy kiegyensúlyozottabbá tegyék az étlapot, például egy vegetáriánus étel vagy hasonló beillesztésével, amely egyébként nem szerepelne a programban – teszi hozzá gyorsan Rogers. De valójában érthető, hogy egy ilyen művészetközpontú környezetben és ennyi ötletes étel láttán egy ambiciózus szakács számára rendkívül nehéz lehet saját inspirációit folyton véka alá rejtenie.