Szöveg és fényképek: Klaus Kamolz
Odafenn, Isztria északi részén, a Mirna völgyében, ahol a névadó folyó Buzet és Buje között egyenes, szabályozott mederben folyik az Adria felé, a hangulat sem volt már jobb. Egyesek az égre mutatnak, mások a földre, de mindenki ugyanarra gondol: az ég száraz, a föld száraz, túlságosan száraz, mert túl kevés az eső. Isztriában már régen nem volt ilyen kevés szarvasgomba. Éppen ezért, ha az ember nem figyel oda, idén minden eddiginél többet fizethet azért az isztriai földért, amely a gumókra tapad.
Egyetlen gumó volt idén említésre méltó – mondja Guido Schwengersbauer vendéglős és szállodás, aki Buje közelében egy csinos, kőből épült vidéki házat üzemeltet szobákkal és egy klasszikus konobával, a Casa Parenzanával; és mivel az osztrák születésű férfi, aki évtizedek óta Isztriában él, az egyik legnagyobb szarvasgomba-szakértő a vidéken, pontosan meg tudja mondani a súlyát: „430 gramm, ezenkívül csak nagyon kicsik vannak.” A hatvanas évek valamelyik évében volt hasonló év – mondja Schwengersbauer –, „de akkor ez nem volt annyira fontos, mert az isztriai szarvasgomba csak később vált híressé”.
Szóval mit lehet tenni? Kifizetni 2500-3000 eurót a második kategóriáért, amelyen bőven van föld? Tavaly ezeket a mini gumókat 800 eurótól lehetett kapni a livadei és buzeti piacokon. Schwengersbauer konyhájában ezért csak presztízsből van néhány körömnyi darab, mert vendéglősként – mondja – idén ezt már nem tudja kigazdálkodni, és sok vendég sem hagyja, hogy ezt ráterheljék.
A szarvasgomba tehát ezúttal törölve. Másfajta főzésre van szükség Isztriában; mondhatni, ez a B-terv. És persze először azokat kell figyelni, akik igazán értenek hozzá. Pula közelében van egy bérelhető vidéki ház. Egy vidéki ház tökéletesen felszerelt konyhával. Nyitott kandallóval. Az ajtó előtt egy babérbokorral, amely a Római Birodalom minden potentátjának elég lett volna. Már jól ismerem. Itt kell lennie.
Még mindig Guido Schwengersbauer vendégeként a tekintetem arra a lapos, vasból készült kúpos edényre téved, amely a kandallóban a parázs mellett áll. Isztriában Cripnjának hívják, délebbre, Dalmáciában Pekának. A Cripnja az elektromosság előtti idők főzőeszköze, és meglepő módon itt egyáltalán nem merült feledésbe; a mi paradicsompasszírozónk már szinte kihalt.
Az isztriaiak dédelgetik és ápolják a Cripnja-kultúrát; a konobákban a búrák mindenütt jelen vannak. „Minden, ami valamivel nehezebb és hosszabb főzési időt igényel – mondja Schwengersbauer –, az ilyen Cripnjában puhul meg. A bárány, ami nálunk gyakran már birka, a borjúlábszár vagy a polip.”
Ööö, kölcsönkérhetem esetleg ezt a Cripnját? És máris vándorol a vasbúra meg a zománcozott tepsit a csomagtartóba. Később még találkozunk a Casa Parenzanában – egy főzőleckére Schwengersbauer horvát konyhafőnökével, Marija Stimeccel.
Pula felé menet egy rövid megálló Valter Smilovicnál, akinek az olívaolaj-sajtolója októberben és novemberben 24 órában működik. Olívaolaj nélkül itt semmi sem megy; az „Agro-Millo” pedig egyszerűen az egyik legjobb; ősszel aranysárgán és lágyan zavarosan folyik ki a centrifugából a palackba, borsos jegyekkel, amelyek kissé kaparják a torkot. Frissebb nem is lehetne. Ezért két nappal később az első üveg már üres is.
Természetesen a Cripnja csak később kerül sorra. Az isztriai főzési kísérletek hallal kezdődnek. Abból van elég. Sajnos azonban a legtöbb házban az állandó, egyforma választék fogad: scampi, aranydurbincs, nyelvhal, kagyló. A Kvarner-öbölből származó scampinak ugyan kiváló a híre. Egy lovrani halász mesélte egyszer, hogy ez a viszonylag sekély vízmélységnek köszönhető, amely lehetővé teszi, hogy a napsugarak egészen a fenékig lehatoljanak. Ez teszi a scampit olyan szépen vörössé, szemben a mélyebb vizekből származó halvány rokonokkal. A probléma csak az, hogy a Kvarner-scampi nem mindig az öbölből származik. Ahogyan a Novigrad előtti vizekből származó áhított nyelvhalak sem mindig a Novigrad előtti vizekben úsztak. Valahogy ugyanaz a probléma, mint a szarvasgombagumók repedéseiben lévő sok földdel.
De van az a kis vendéglő Pula szélén, ahol minden más. Pár éve még titkos tippként árultam el, de a Konoba Batelina már nem az. A Newsweek magazin beválasztotta a világ 101 legjobb étterme közé (egy horvát származású New York-i szakács által), és Anthony Bourdain is járt már ott.
A Batelinát a Skoko család viszi. Ott van Danilo Skoko apa, a halász, aki a „hardverről” gondoskodik, amely itt nem csupán drága, hétköznapi nemes halakból áll. Csak kék halakat – tehát szardíniát, szardellát, makrélát vagy bonitót – vásárolnak be. Ez azért van, mert azok a víz felszínén úsznak, Danilo Skoko viszont fenékhálóval halászik. Ott van még David Skoko, aki talán az oka annak, hogy nincs világbajnokság halfilézésből, mert a győztes már előre biztos lenne, továbbá az anyja, Alda, és az anyósa, Ingrid. Ezt hívják családi vállalkozásnak. A családi vállalkozás a gasztronómiában a minőség védjegye. Mondd ki, hogy családi vállalkozás, és a vendégek máris egy kicsit elégedettebbek, még ha a család nem is tartozik feltétlenül a legtehetségesebb szakácsbrigádok közé. De ezeknek van tehetsége, mégpedig mennyi!
Vacsora a Batelinában. Olyan dolgokat választani, amiket később a vidéki ház konyhájában lehet másolni. Antipasti di mare (itt mindenki olaszul beszél), a nagyoperát, kérem. És aztán jönnek ezek a mesés haltekercsek az alábecsült tengeri pérhalból, szezámmal és zöld krémmel, a konfitált bonitó, a bonitóból készült tatár, a legfrissebb, a legfrissebb olívaolajjal házasított farkassügér-carpaccio és a nyersen pácolt vörös márna, amelyért már az ókori rómaiak is rajongtak, ezért is illik olyan jól Pulához, ahol Augustus császár felépíttette ezt a ma is elképesztően jól megmaradt amfiteátrumot.
Nem feltétlenül kell a kis márnákból azt csinálni, amitől az ókori római dekadencia révületbe esett: hagyni őket lassan elpusztulni a vízen kívül, mert haláluk közben látványos vörös színárnyalatokat fejlesztenek.
Tehát olyan halkreációkról van itt szó, amelyek Isztria többi részén nem, vagy legalábbis nem ebben a minőségben kaphatók. Megnézhetem, hogyan csinálják? – kérdezem David Skokót, és anélkül, hogy hezitálnia kellett volna, másnap délután 3 órára rendel a konobába. Ugyanis akkor kezdődik általában a munka a Danilo Skoko hálóiból származó halakkal. A probléma csak az, hogy a szarvasgomba-ellenes szárazság előző nap véget ért.
Davidnak elég sokat kellett beszereznie, mert az apja nem ment ki a tengerre. Nem, ezúttal nem a hírhedt bóra volt. „Levante volt – mondja David Skoko –, délkeletről, de ugyanilyen rossz.” Hal azért van bőven. David a késével az árura mutat, és azt mondja: „Ezt azoktól az őrült fiatal halászoktól vettük, akik ilyen időben is kimennek, és halálra dolgozzák magukat pár kiló halért. Á, mindegy, nekem jó lesz.” És már fut is a kése – szívesen megnézném, amikor Skoko élezi –, keresztül egy tekintélyes bonitóhátán, mint a lágy vajon: „A halnál a legfontosabb a tiszta, gyors vágás. A halak nem szeretik, ha bizonytalanul kapargatják őket.”
Tizenkét éve nyitották meg a Skokóék a Batelinát, eleinte az egész Isztriában megszokott klasszikusokkal a kínálatban. De ez nekik hamar túl egyszerűvé vált, ráadásul – mondja David – „ki kell találnod valamit, ha minden nap halat eszel, különben egy idő után már látni sem bírod.”
A gondosan megtisztított nagy tengeri pérhal hátszeletéből ezért Skoko hajszálvékony hosszanti csíkokat vág, feltekeri őket, megszója tengeri sóval, az egyik oldalát belemártja egy tál szezámba, és hagyja, hogy a szezámoldala egy pillanatig süljön a forró lapon. A tekercs lassan alulról felfelé kifehéredik; amikor a felső kétharmada még nyers, a szezámmagok pedig barnára sültek, Skoko leveszi a tűzről, és gyermekláncfű- valamint rukkolakrémmel tálalja. A növényi keserű tónusok csodálatos kontrasztot alkotnak a feszes, majdnem kissé édeskés halhússal és a diós, telt ízű szezámmagokkal.
Alda közben konfitálja a cápát; néha cápa, néha bonitó. A halhasábokat rengeteg friss babérlevéllel, tiszta zsírban főzi. „A babér konzervál – mondja Alda –, a konfitált hal nyugodtan állhat három napig a hűtőben, és mindig lehet belőle venni a zsírból.”
Két órával később annyit tanultam, amennyit még soha halkonyhában. Skoko elenged; másnap reggel halpiac lesz. De én filézett halat akarok, híján vagyok a késeknek és a tehetségnek. Skoko csak annyit mond, hogy ez nehéz lesz, „mert valami hülye törvény tiltja a kereskedőknek a halak filézését, fejjel és farokkal kell kijönniük a csarnokból”.
Két kereskedő valóban nemet int, amikor azt mondom, tényleg sok jó halat veszek, de filézve szeretném. A harmadiknál az üzleti érzék győzedelmeskedik a törvénytisztelést felett. Felszeleteli nekem a bonitót, a pérhalat és néhány farkassügeret. A kis vörös márnánál azonban ő is vonakodik; legalább megmutatja, hogyan működik. Meglepően egyszerű: a kopoltyú mögött egyenes vágást ejtünk a gerincig, a pengét a farok irányába fordítjuk, és határozottan, ahogy Skoko parancsolta, hátrafelé húzzuk. Megfordítjuk, a másik oldal, kész. Most már 20 másodperc alatt megvagyok egy 15 centis vörös márnával.
Néhány órával később, otthon a vidéki házban, még egy fokkal jobban tudom értékelni a Batelina konyháját, mert a receptek kivétel nélkül hibátlanul működnek; nemcsak a kreativitás és az áru frissessége jellemzi őket, hanem a Batelina konyhájának a mérete is: logisztikailag könnyen kezelhető recept-miniatűrök. (Az itt közölt receptek nagy része változatlanul lett utólag elkészítve; néhány módosítást megengedtem magamnak: például a gránátalmamagokat a carpacciohoz, és – a gyermekláncfű hiánya miatt – a spenót használatát a tengeri pérhal szezámos tekercse mellé készített krémhez).
A Casa Parenzana Cripnjájához egy szépen márványozott és dúsan átszőtt sertéskaraj kerül a tepsibe. Hogy is magyarázta ezt Schwengersbauer? Zöldség tetszés szerint, só, bors, olívaolaj és maga a húsdarab. A kandalló parazsát a búrára lapátolják, egy levehető gyűrű megakadályozza, hogy lecsússzon. Másfél óráig kell a karajnak hermetikusan lezárva, az izzó fa alatt sülnie. Akkor aztán ritka szaftos sülttel örvendeztethetjük meg magunkat, mert 90 percen át egy csepp víz sem tudott elszökni a harang alól, de a hő így is elég nagy volt ahhoz, hogy ropogós sült foltok keletkezzenek. Azt nem tudhattam, hogy az újhagyma egy ilyen csillagszületést a kandallóban nem bír ki. A fekete szárrá égett hagyma legalább gyorsan eltávolítható. Legközelebb inkább salotta; a többi maradhat így: rókagomba, burgonya, articsóka, paradicsom, fűszerek... You name it.
„Mit főzzünk?” – kérdezi Marija Stimec a Parenzana konyhájában, de a választ magának adja meg: Fusi, Pljukanci, Ravioli és egy töltött tök, úgy, ahogy már a nagymamája is készítette otthon – tetszés szerinti zöldséggel, tejszínnel és Dimsi-vel, egy isztriai füstölt sajttal. Ez például jól illik a Boscarin-marha grillezett antrekotjához. A régi isztriai marhafajta majdnem kihalt; néhány éve újra tenyésztik az állatokat, úgymond Isztria kulináris nagyköveteként. Kevés polc van Isztria nyitott kandallói felett, amelyen ne húzna egy kis szövet- vagy műanyag szarvasmarha hajlított szarvakkal egy létraszekeret.
A Boscarin-marhából mindig kevés van. Azokat a vendéglősöket, akik kínálni akarják a húst, ezért kötelezik Boscarin-tanfolyam elvégzésére. Ott meg kell tanulniuk az egész állatot felhasználni, mert a bélszín és más nemes részek ritkák, és a marhatenyésztők szeretnék elkerülni, hogy Isztriában több húst adjanak el Boscarinként, mint amennyit a csordák összesen nyomnak. Lásd még: scampi és nyelvhal.
Guido Schwengersbauer nemrég végezte el a tanfolyamot, amikor a helyismerete minden ravaszságát bevetve beszerzett nekem pár steaket a Pula melletti beltéri grillezéshez. „A szakácsokkal tartott tanfolyamoknak – mondja – tényleg van értelmük. Ott találkoznak a szakácsok, és meg tudják beszélni, ki mit főz milyen részekből, hogy ne mindenhol ugyanaz a kínálat uralkodjon.” Miközben tehát a steak körete 200 fokon sül a sütőben, Marija Stimec gyorstalpalót tart nekem isztriai tésztakészítésből. Galuskaszerűen szaggatják ki a raviolit, fürgén tésztakockákat teker egy kis fapálcára, és dobálja a Fusit a lisztezett tálcára. Aztán még megformázza a tojásmentes Pljukancit kis mákos tésztaszerű rudacskákká. „Egy, kettő, három, kész” – mondja minden egyes tésztánál. „A Pljukanci a legrégebbi isztriai tészta – magyarázza Marija a formázás közben –, és tulajdonképpen szegényember-étel. Mindig tojás nélkül készítették, mert a tojás drága volt, és a pénzt, amit kaptak érte, a fűtésre kellett költeni.” Az ízének és a harapnivaló állagának azonban a proletár eredet egyáltalán nem árt. A vargányából, póréhagymából, nyers sonkából és rukkolából készült szószban leköröz jó néhány olasz primót.
És aztán! Aztán Marija Stimec azt mondja, hogy most még kóstoljam meg a Fusit, ahogy itt eszik. A forró tésztát egy tálban tojássárgájával, parmezánnal és puha vajjal keverik össze. Kóstolni akarok, mire Marija: „Egy pillanat!” Kinyit egy kis műanyag dobozt, kivesz egyet a körömnyi gumók közül, és elkezdi reszelni a Fusi fölött. Egy végtelennek tűnő tizedmásodperc után abbahagyja: „Kevés, csak nagyon kevés.” Megköszönöm, és az égre mutatok: „Persze, száraz. Túl száraz.”
RECEPTEK
Tengeri pérhal szezámos tekercse
1 tengeri pérhal, kb. 1 kg, filézve és szálkátlanítva
4-5 evőkanál szezámmag
durva tengeri só vagy Fleur de Sel
gyümölcsös olívaolaj
Krémhez:
1 marék spenótlevél (vagy gyermekláncfű)
2 marék rukkola
1 gerezd fokhagyma
1 kis burgonya, lisztes
só
olívaolaj
Konfitált bonitó
1 bonitó kb. 1,5 kg, filézve
1 nagy vöröshagyma
kb. 15 friss babérlevél
1 evőkanál szárított kakukkfű, majoránna és bazsalikom fűszerkeverék
2 húsos paradicsom
tengeri só
½ evőkanál szemes bors
0,1 liter olívaolaj
0,7 liter növényi olaj
Farkassügér-carpaccio
1 farkassügér kb. 700 g, filézve
citromlé
Fleur de Sel, frissen őrölt bors
1 gránátalma
Bonito-tatár
Bonitódarabok a confithoz
1 vöröshagyma
1 gerezd fokhagyma és 2 evőkanál petrezselyem,
1 evőkanál dijoni mustár
½ teáskanál füstölt chilipor
Pácolt vörös márna
20 kis vörös márna, kb. 15 cm hosszú
2 citrom leve
2 narancs leve
Bonitó paradicsomágyon
400 g bonitófilé
3 húsos paradicsom
1 szem szegfűszeg
1 csokor rozmaring, zsálya és bazsalikom
1 babérlevél
½ teáskanál cukor
3 evőkanál fenyőmag
Marija Stimec tésztaféléi
(főzési idő: 3 perc friss tésztánál)
Fusihez és raviolihoz:
1 kg liszt
5 tojás
5 tojássárgája
1 evőkanál olívaolaj
1-2 evőkanál víz
Pljukancihoz:
1 kg liszt
½ liter forró víz
1 evőkanál olívaolaj
CÍMEK
Konoba Batelina
Cimulje 25, Banjole, 52100 Pula
Tel.: +385/(0)52/57 37 67
Casa Romantica La Parenzana
Volpia 3, 52460 Buje
Tel.: +385(0)52/77 74 60
www.parenzana.com.hr
RECEPTEK
Tengeri pérhal szezámos tekercse
1 tengeri pérhal, kb. 1 kg, filézve és szálkátlanítva
4-5 evőkanál szezámmag
durva tengeri só vagy Fleur de Sel
gyümölcsös olívaolaj
Krémhez:
1 marék spenótlevél (vagy gyermekláncfű)
2 marék rukkola
1 gerezd fokhagyma
1 kis burgonya, lisztes
só
olívaolaj
Konfitált bonitó
1 bonitó kb. 1,5 kg, filézve
1 nagy vöröshagyma
kb. 15 friss babérlevél
1 evőkanál szárított kakukkfű, majoránna és bazsalikom fűszerkeverék
2 húsos paradicsom
tengeri só
½ evőkanál szemes bors
0,1 liter olívaolaj
0,7 liter növényi olaj
Farkassügér-carpaccio
1 farkassügér kb. 700 g, filézve
citromlé
Fleur de Sel, frissen őrölt bors
1 gránátalma
Bonito-tatár
Bonitódarabok a confithoz
1 vöröshagyma
1 gerezd fokhagyma és 2 evőkanál petrezselyem,
1 evőkanál dijoni mustár
½ teáskanál füstölt chilipor
Pácolt vörös márna
20 kis vörös márna, kb. 15 cm hosszú
2 citrom leve
2 narancs leve
Bonitó paradicsomágyon
400 g bonitófilé
3 húsos paradicsom
1 szem szegfűszeg
1 csokor rozmaring, zsálya és bazsalikom
1 babérlevél
½ teáskanál cukor
3 evőkanál fenyőmag
Marija Stimec tésztaféléi
(főzési idő: 3 perc friss tésztánál)
Fusihez és raviolihoz:
1 kg liszt
5 tojás
5 tojássárgája
1 evőkanál olívaolaj
1-2 evőkanál víz
Pljukancihoz:
1 kg liszt
½ liter forró víz
1 evőkanál olívaolaj
CÍMEK
Konoba Batelina
Cimulje 25, Banjole, 52100 Pula
Tel.: +385/(0)52/57 37 67
Casa Romantica La Parenzana
Volpia 3, 52460 Buje
Tel.: +385(0)52/77 74 60
www.parenzana.com.hr