Brooklyn és megannyi arca: Hogyan tanultam meg koktélt inni, hászidokkal táncolni és aggódni amiatt, hogy eleget eszem-e ahhoz, hogy még többet ihassak.
Christian Seiler szövege · Markus Roost illusztrációja
Brooklyn legszínesebb tetoválása Manhattan.” Ilyen örökérvényű mondatok jutottak eszembe, ha jól betűzöm ki a firkálmányt, a Wythe Hotel bárjában, ahová a jogosítványom felmutatása után húzódtam biztonságba. A Wythe Hotel Williamsburgben található, ami viszont jelenleg Brooklyn legmenőbb negyede, és ünnepélyesen megesküszöm, hogy a manhattani látkép sosem szebb, mint naplementekor ebben a bárban, amelynek kissé drámai neve van: „The Ides”, miután már túljutottál másfél Moscow Mule-on. Ez pontosan az a pillanat, mielőtt az utolsó fél Moscow Mule – vodka, gyömbérsör és lime – végezne veled, és jól teszed, ha az érzelmeid felkavarodását azonnal papírra veted.
Mert az esti napfény mágikus fénybe vonja Manhattant. Az új World Trade Center emelkedetten és csillogóan végzi dolgát, mint New York legmagasabb épülete, az Empire State Building még mindig a város legelegánsabb felhőkarcolója, csak a Madison Avenue-n nőtt az égig egy olyan magas és egyúttal karcsú épület, hogy az ember azt hihetné, az építész legózás közben az összes négy bütykös kockáját egyetlen toronnyá építette össze.
Az ember ilyesmikre gondol, amikor az esti fény megtörik a Moscow Mule-ban, amely most – velem ellentétben – már megint veszélyesen üresnek tűnt. Épp azon gondolkodtam, vajon mi lehet a mélyebb bölcsesség abban a mondásban, amelyet a szállodával szemközti csilipaprika-bolt tett ki egy táblán az utcára: „If you don’t like hot sauce you’re stupid”. Amúgy is ezek a táblák, a legtöbb színes krétával teleírva, nagy, kifürkészhetetlen igazságokat hirdettek a világban, bár, várjunk csak, valamit megértettem: a vastag arc a szőke hajzuhataggal, amit a rajzoló így kommentált: „The Donald has never touched a drop of booze. Neither did Hitler”.
Legalább itt nem kerültem rossz társaságba. Kiürítettem a Moscow Mule-t, már csak az antifasizmus jegyében is, és azért, hogy Donald Trump kritikusaként azonosítsam magam, miközben a „Back in the U.S.S.R.”-t dúdoltam.
És mivel akkor életemben először néztem az órára, észrevettem, hogy sietnem kell, ha időben el akarom érni az asztalomat a Traifban. Búcsút intettem a látképnek, hagytam, hogy a szemközti csilisbolt még egyszer megsértsen – sajnálom, de a ti savas támadásaitokhoz nem tudok mit kezdeni, ti hot-sauce-os üvegek –, majd taxit kezdtem keresni.
Mert egy dolgot megtanultam brooklyni napjaim alatt. Bár a szakácsok és a pincérek úgy néznek ki, mintha egy tetoválószalon tomboláján mindannyian a fődíjat nyerték volna el, ettől még nem kevésbé szigorúak, ami a foglalások pontosságát illeti. Még azok a hipszter-odúk is, amelyekben megfordultam, üzleti terveikben az asztalaik dupla vagy tripla esti foglalásával számolnak, így azt a fél-háromnegyed órát, ami errefelé akadémiai negyedóraként elfogadott, a norma megszegésének tekintik, és az asztalt azonnal továbbadják a következő érdeklődőnek.
És mindig van következő érdeklődő. Mert a színes vendéglősök bizony nagyon is megtanulták, hogy a pontos időmenedzsment jót tesz az üzleti tervnek, de szar hangulatot szül, ha például az étterem bárja – és, barátaim, szinte mindegyik ilyen étteremnek van bárja – kietlen és üres. Ezért néhány asztalt fenntartanak foglalásoknak, mások pedig a régi szabály alá esnek: first come, first serve.
Így tettem szert például egy fantasztikus vacsorára a Willow-ban, 506 Franklin Avenue, közvetlenül az A és C vonal állomásánál, úton Brooklyn mélyéből Manhattan felé. Apró helyiség, bisztróasztalok, stílusos székek, nagy kirakat a Franklin utcára, a konyha akkora, mint egy babaház, az étel pedig annyira különleges és meggyőző, hogy elkezdtem robbanásszerűen komolyan venni a farm-to-table kulinária new yorki divatját. Volt hideg kukoricaleves kagylótatárral és fűszeres sertészsírral, nyári borsó citromhéjjal, tormával és joghurttal, füstölt makréla görögdinnyével, tequilával és csilivel, ami különösen nagyszerű volt.
A picsába, gondoltam már az első tányérok után, ezek a fickók tényleg komolyan gondolják. Bár az ételt laza eleganciával tálalják, az egyes ételek ötletei borotvaélesek és semmilyen erőfeszítéstől sem riadnak vissza. A makréla például, tartalmas és húsos, édesen harmonizált a görögdinnye eleganciájával, az ízek közötti hidat a meyer-citrom lágy savassága és egy korty tequila adta löket verte át, csilipaprika csípősségével ízesítve. Ez, mérve az odú apróságához, már elég hollywoodi volt.
És nem lett rosszabb. A lóbab krémsajttal, reszelt citromhéjjal és bárányalaplével is kiváló volt, a vaddisznóhas mogyoróval és borsóval pedig valami erőteljeset, de elegánsat is adott az étkezéshez, mielőtt még elfogyasztottam volna néhány szeletet a 75 napig érlelt marhabélszínből.
A Willow egyébként a gowanus-i The Pines, 284 3rd Avenue kistestvére volt, ahol szintén „modern amerikai konyhát” ünnepelnek, ami gyűjtőneve ennek a csak látszólag egyszerű, eklektikus konyhai stílusnak. Az éttermek iker- és hármas megjelenései itt a szabály. Amint egy odú működni kezd, már fontolgatják a fiókokat, és olyan gyorsan, ahogy egy épp csak felkapott étterem hirtelen eltűnik és átadja a helyét egy másiknak, vagy egy borbélyüzletnek, vagy egy csípős szószokra szakosodott boltnak, úgy szaporodnak a sikeres koncepciók és próbálnak ki új helyszíneket.
A Willow például Brooklynban elég mélyen csali-funkciót vett át. Körös-körül Hipszterisztánból még semmit sem érezni. Vannak ott afrikai textileket árusító boltok, gumiabroncsosok vagy riasztóüzletek, de ki tudja. Nem telt el sok idő azóta, hogy Brooklyn szegélyei is valami romlott és veszélyes dolgot hordoztak magukban, ugyanazt a hangulatot, amely ma egyre inkább visszahúzódik kelet felé, de ott mindenképpen masszívvá válik.
Mondjuk úgy: két nappal azután, hogy a Wythe Hotel teraszán aforizmaszerzőként debütáltam, olvastam a New York Timesban, hogy egy Brownsville-beli lövöldözésben kilenc ember sérült meg, ketten halálosan, és egy másik halott férfi esetében ugyanazon a héten hiányzott gyilkos, fegyver és indíték is.
Nos, Brownsville New York társadalmi hátsó udvarának szinonimája. A MOMA-ban erre vonatkozóan a „Design and the Elastic Mind” kiállítás keretében a „Spatial Information Design Lab” magyarázatai voltak láthatók. A kreatív adatgyűjtők egy lenyűgöző infografikán mutatták be, hogy a legjobban finanszírozott városi „szomszédsági intézmény” Brownsville-ben a börtön. Csak Brownsville tizenhét háztömbjének lakóira 2003-ban tizenhétmillió dollárt költöttek – azért, hogy bezárják őket. Minden házat a rabosított lakóinak költségével jelöltek meg, ami ezekre az utcasorokra a cinikus „Million Dollar Blocks” címet ragasztotta.
Én „Crown Heights”-ban rendezkedtem be, egy negyedben, amely pontosan a dzsentrifikáció és a Million Dollar Blocks közötti vízválasztón található. Nyugaton a „Crown Heights” azokkal a negyedekkel határos, amelyek rég felzárkóztak Manhattanhez. Prospect Heights, Park Slopes és Windsor Terrace, azok az utcasorok, amelyek a teljesen alulértékelt Prospect Park köré csoportosulnak, drága kényelmet sugároznak. Az előkertekben tömör fából készült futóbiciklik és sikkes, háromkerekű babakocsik állnak, néhol egy-egy versenykerékpárt is látni a Hogyan-legyek-hipszter katalógusból. Di Blasio polgármester itt lakik, sok család költözött át ide Manhattanből, az ingatlanárak pedig már régen ugyanabba a valóságtól elrugaszkodott pályára katapultáltak, mint odaát Manhattanben.
Crown Heightsban feketék, karibiak és hászidok osztoznak a háztömbökön, miközben elképesztő, mennyire homogének az egyes utcák. Közvetlen szomszédságomban raszták ültek lenyűgöző rasztahajjal és piros-sárga-zöld gyapjúsapkáikban a barna köves házaik lépcsőjén. A cigarettájuk nagy volt és édes illatú, és a nyitott ablakokból egyformán monoton és mágikus egy-KETTŐ-egy-KETTŐ áradt a szubaltern reggae-zenéből. Két sarokkal arrébb volt egy kedves, de jócskán lepusztult vegyesbolt, ahol sört Brooklynból, vizet palackban, minden színű gyümölcsöt és minden nyelvű újságot lehetett kapni. Gloria-nál nyugat-indiai csirke és grillezett tök volt, és ha Ben időben kikelt az ágyból, szemben a Tinto-ban iható kávét lehetett kapni, amit azonban szívesebben fogyasztottam kint a Nostrand Avenue-n, mert Ben az üzletben szívesen készített magának reggelit égett káposztalevelekből. Hogy végül felhagytam a kedvenc szokásommal, a Tinto előtt az utcán ülni és nézni, ahogy Crown Heights felébred, csak annak volt köszönhető, hogy egy ideges taxisofőr a sárga Chevy-buszát mindössze húsz méterre tőlem nagy sebességgel egy villanyoszlopnak vezette, amit kicsinyességemben személyes sértésnek vettem. A sofőrt a tűzoltóknak kellett kivágniuk az autóból, Ben élete üzletét kötötte, én pedig, miután 24 órával később megszűnt a remegésem, kerestem magamnak egy kávézót forgalomcsillapított környezetben (meg is találtam a Prospect Park keleti bejáratánál. Tip of the Tongue-nak hívják, csodálatos granolája van és olyan vendégei, akik angolul olvassák Simenont).
Brooklynban, mindössze húsz vagy harminc háztömbnyire nyugatra vagy északra a Million Dollar Blocks-tól, sok minden zajlik abból, amit a következő években úttörő, kulináris újranyitásokként fogunk ünnepelni. Egyetlen iparág sem ünnepli itt saját leleményességét olyan gátlástalanul, mint a vendéglátás, és szép, bár átláthatatlan feladat eligazodni az összes bisztró, gasztrokocsma és miniétterem között, amelyek Williamsburgben, Park Slope-ban vagy Prospect Heightsban nyílnak és gátlástalanul szaporodnak.
Épp időben érkeztem a Traifba, 229 South Fourth Street, a zene hangos volt. A hely koncepciója meglehetősen nagylelkűen „Celebrating Pork, Shellfish & globally-inspired Soulfood”, de én elsősorban a szakács miatt jöttem, aki hosszú ideig Daniel Humnál főzött az Eleven Madison Parkban, a manhattani szívében található csillogó háromcsillagos odúban. Szóval hozott magával hírnevet Brooklynba, de némi arcátlanságot is.
Mert a traif jiddisül köztudottan minden olyan ételt jelöl, ami „kóser” ellentéte, és mintha csak aláhúzná ezt a hozzáállást, Jason Marcus, tulajdonos és szakács, egy aranyos malackát is maratott be a bejárati ajtajának üvegébe. Kint, az étterem előtt, a Manhattanből Queensbe tartó gyorsvonat zakatol át a hídon, a támasztók alatti félhomályban pedig hászidok, punkok és hipszterek találkoznak. A Traif tehát egy vicc, ami mindenképpen bevállalós. Jason, aki képzett filozófus és maga is zsidó, tehát szívesen átvenné a rosszfiú szerepét fakanállal, méghozzá némi következetességgel. Mindazoknak, akik nem értik a Traif-viccet, még egyértelműbb mi-rosszak-vagyunk üzenetek vannak az étlapon, például a politikailag roppant inkorrekt békacomb, amit itt Buffalo-stílusban szolgálnak fel, durva zsemlemorzsával panírozva (és, ha valaki tudni szeretné: isteni!).
Amikor a pincér megkérdezte, hogy az étlap tanulmányozásához szükségem van-e esetleg egy koktélra, csak bólintottam egy kicsit bután. Ugyanis egy szót sem értettem. A hangerő nagyjából akkora volt, mint Keith Moon basszusdobja. De az ital jó volt, állítólag egy „Thai Old Fashion”-t rendeltem, ami thai teával ízesített rumból, sűrített tejes jégből és narancs-shrubból állt, és furcsán interferált a két Moscow Mule-lal: ahelyett, hogy bután magamban motyogtam volna és hagytam volna a nyálamat a szájam sarkából csordogálni, egyszerre józan, éber – és nagyon-nagyon éhes lettem.
A konyha közvetlenül a bár mögött volt. Három tetovált fickó vitte a boltot, ami az utolsó helyig meg volt telve (és, tipp, kint a kertben sokkal elérhetőbb, mint magában az étteremben. Például érted, amit a pincér mond neked).
Mivel azonban én magam már nem akartam kiabálni, a ceruzámmal, amit a Wythe Hotelben hagytam magammal, kis kereszteket tettem minden étel mellé, amit választottam. Ez ugyan a pincér komor pillantását vonta maga után, de megóvott a további félreértésektől.
Az ételeket akkor szolgálták fel, amint elkészültek. Tehát semmiféle vacsora-dramaturgiát nem éreztem szoros értelemben, de szórakoztam a panírozott békacombokkal, szerettem a kívül ropogós és belül krémes borjúmirigyet, el voltam ragadtatva a grillezett fésűkagylóktól, amiket rizottó és grillezett kukorica keverékén szolgáltak fel. A csirkemáj pirítóson most nem feltétlenül volt megvilágosodás, de a tonhaltatár sült padlizsánon annál több szórakozást nyújtott, úgyhogy intettem a pincérnek, az üres tányérra mutattam és azt mondtam: „One more.”
„No problem”, válaszolta a fiatalember, sarkon fordult és hozott nekem még egy „Thai Old Fashion”-t.
Ettől felbátorodva meg akartam ismerni a főnököt.
„Nincs a házban”, közölte velem a pincér.
„Szabadnap?”, kérdeztem.
„Nem, nyitottunk a szomszédban egy új éttermet”, mondta a pincér sugárzóan.
„Egy zsidó japánt?”, kérdeztem, mert éppen megmagyarázhatatlanul vicces ötleteim voltak.
„Nem”, mondta a pincér, „a Shalom Japan-ra kell gondolnod a Fourth Street és Rodney Street sarkán, de az már majdnem egy éve megvan.”
Aztán felvilágosított, hogy Jason főnök nyitott egy mexikói éttermet, amilyenre egyetlen igazi japánnak sem jutna eszébe.
Ezt azonnal elhittem neki.
„Xixa a neve”, mondta, „és közvetlenül a szomszédban van. Ha még van kedved egy koktélhoz: csodálatos koktélokat csinálnak a Xixában.”
A Xixa úgy hangzott, mint a sisa. Logikus, hogy beugrottam egy búcsúitalra. A Xixához képest a zene a Traifban némára volt állítva, de a mezcal-választék lenyűgöző volt, és a préselt görögdinnye tökéletesen passzol valami máshoz. Kár, hogy elvesztettem a pontos feljegyzéseimet, de az este még korántsem ért véget. Sajnos már csak homályos emlékem van arról, hogyan táncoltam hászidokkal, hogyan indítottam be a ködgépet rasztákkal, és hogyan kísért egy fantasztikus blueszenekar, miközben előadtam életem legjobb szájharmonika-szólóját.
Azok az éttermek, amelyeknél a következő napokban megfordultam, olyan vicces nevűek voltak, hogy még a berlini fodrászok sem tudják felvenni velük a versenyt. Landhaus at the Woods-nak és Fette Sau-nak, River Styx-nek vagy Bolivian Llama Party-nak hívták őket, ami elég beszédes cím arra, mivel alapozza meg az ember a koktélokat. Igényes, finom ételt a „The Four Horsemen” borbárban kaptam, németül „A négy lovas”, 295 Grand Street, amely az LCD Soundsystem zenekar énekeséé, James Murphy-é. Ez sok sztárhajcihőt és kellemetlen szenzációturistát, mint amilyen én is vagyok, hoz a helynek. A konyha hasonló hangsúlyokat fektet, mint a Willow, eklektikus és színes, de a zsíros, csöpögő Lardo Iberico a brazil dióval teljesen meggyőzött. Még arra is vetemedtem, hogy természetes kaliforniai bort rendeljek, de hiányoltam azt az időközben már megszokott költői lendületet, amit a színes italok adtak útravalóul. Minden, amit azon az estén írtam, az aláírásom volt az Uber-taxi számláján.
Nos, Brooklyn minden szakértője elmagyarázza neked, hogy a gasztroforradalom valódi mértékét csak akkor ismered fel, ha végigetted magad a Smorgasburg piacán. Ez a hipszterpiac, amit minden szombaton tartanak Williamsburg vízpartján, a „foodie-k Woodstockja”, ahogy a New York Post találóan, szerényen írta. A látképre néző kilátással gyűlnek itt össze a vegán sisito-menük, a „schnitzel sandwich”-ek, amiknek „Bamberg”, „Sweet Onion” vagy „Grumpy Russian” a nevük (és állítólag a legjobb alap a „Moscow Mule”-hoz), a gluténmentes és vegán NÜ-burgerek, de az óriási, kézzel vágott sült krumplik és a szupermajonézes homárzsömlék szolgáltatói is. Vannak svájci bratwurstok és akácszirup-orgiák, ésszerű sajtburgerek és minden valaha szüretelt gyümölcsből készült shrubok. Mivel azonban, mint mondtam, 70 százalékban szenzációturista vagyok és 30 százalékban hiszek a tömegek bölcsességében, automatikusan a leghosszabb sor végére álltam, ami az egyik stand előtt alakult ki. A stand neve „Ramen Burger” volt, és titokban reméltem, hogy ez egy olyan cím, mint a „Leberkäs Pepi”, ami egy Bürger nevű burgenlandi kivándorlóról mesél Sanghajba, ahol megtanulta a tökéletes tésztaleves művészetét és elhozta a hipszterpiacra. Egy forró tésztaleves most pont jól jönne.
Az igazság prózaibb volt. Volt egy meglehetősen zsíros húspogácsa, amit azonban nem friss, a vágási felületen meggrillezett zsemlék közé szorítottak, hanem két egyforma méretű, ramennudliból összepréselt korong közé. Mint később kikutattam, New York gasztrokamarillája el van ragadtatva a transzkontinentális innovációtól. Én viszont, miután többet kóstoltam belőle, mint amennyi jót tenne, átengedtem a sirályoknak, és elindultam a közeli Wythe Hotelbe, hogy a bárban összefoglaljam, mit tudok időközben a Manhattantől keletre eső vendéglátásról.
Talán, gondoltam, iszom egy koktélt is.
Íme a jelentésem:
„A gasztrokocsma oszlopai, ahogy az Brooklynban csúcsszinten megtekinthető:
Először: Stílus. A berendezés legyen eredeti és egyúttal hívogató. A stílusirányzatokat erőn felül aprítják és újra összerakják, Industrial meets Nordic Design, építészeti kalauz találkozik a strandbútorokkal, minden megengedett, csak az nem, hogy megállapítsd: „úgy néz ki, mint a…”
Másodszor: Minőség. A berendezők tervezési szándékát csak a szakácsok stílusigénye múlja felül (és esetleg a tetoválószalonjaik). Az a szenvedély, amivel egy hideg kukoricaleves kagylótatárral és fűszeres sertészsírral komponálódott (Willow), versenyez azzal a termékszakértelemmel, amely a legjobb Lardo Ibéricót brazil dióval kombinálta („Four Horsemen”). Nincs olyan, ami nem megengedett, nincs olyan, ami ne lehetne elég elszállt. Gyakorlatilag minden ételre ugyanaz vonatkozik, mint a berendezésre: csak az tilos, hogy az ember már evett valahol máshol egy ételt ugyanígy vagy hasonlóan.
Harmadszor: Könnyedség. Miközben a konyhán nagy nyomáson dolgoznak, a szerviz a legnagyobb könnyedség és kötelezettségmentesség benyomását próbálja kelteni. A sharing amúgy is kötelező, minden tányért akkor hoztak, amikor a szakács elkészült vele. A megszokott dramaturgia, miszerint a könnyű előételtől a halon át a húsos fogásig folyamatos fokozásnak kell lennie, megszűnt. Nincs egyetlen étterem sem Brooklynban, ahol a tányérokat ne az asztal közepére tették volna, és a pincér ne a társaság minden tagjának küldte volna az „Enjoy”-át.
Negyedszer: Buli. Mindezt hangos zenével (nem, még hangosabban). Csak semmi fine-dining hangulat.
Ezért ötödször is: Az egész koktélokkal indul, aztán természetes borokba hajlik, de aztán a koktélokkal tényleg elindul.”
A feljegyzések vége.
Csak egy rejtélyes mondat áll a számla hátoldalán, amely igazolja, hogy önfeláldozóan gondoztam a „Harvey Wallbanger” és a „Dark and Stormy” nevű italokat: „Manhattan legszínesebb tetoválása Brooklyn”.
Tudtam én, hogy valami nincs rendben azzal a mondattal.
Ráadásul megtaláltam a pincérnő jegyzeteit, aki egy százdollárosra írta fel nekem a következő brooklyni hétre szóló legfontosabb tippjeit. Örüljetek, hogy a Reyka vodkából, narancsléből és Gallianóból álló „Harvey Wallbanger”-ből tényleg nem lehet meginni egy másodikat. Különben a százas a listával együtt nyomtalanul eltűnt volna. Íme, kitépésre és további kutatásokhoz a természetfeletti fegyelmem kivonata.
Legjobb reggeli
Okonomi, 150 Ainslie Street, Williamsburg
www.okonomibk.com
Legjobb farmtól az asztalig étterem
Faro, 436 Jefferson Street, Bushwick
www.farobk.com
Legjobb ételkamion
Snowday
www.snowdayfoodtruck.com
Legjobb környékbeli étterem
Concord Hill, 374 Graham Avenue, Williamsburg
www.concordhillbk.com
Legjobb kis tányéros ételek
Willow, 506 Franklin Avenue, Bedford-Stuyvesant
www.willowbk.com
Legjobb éttermi desszertek
Semilla, 160 Havemeyer Street, Williamsburg
www.semillabk.com
Legjobb olcsó falatok
East Wind Snack Shop,
471 16th Street, Windsor Terrace
www.eastwindsnackshop.com