Thomas Maurer szövege Fotók: Ingo Pertramer
Talán ez a történet azzal kezdődik, hogy néhány éve egy biovinkóstolón megismertem Christoph és Isabella Wiesnert, ahol a helyenként meglehetősen savhangsúlyos borok mellé fantasztikus mangalicaszalonna-választékkal szolgáltak, én pedig ezt követően nemcsak ennek a szalonnának, hanem a kolbászoknak, a friss húsnak, a szabadon tartott kacsáknak, csirkéknek és pulykáknak, valamint magának a Wiesner házaspárnak is hűséges rajongója lettem.
Talán a történet azzal is kezdődhetne, hogy valamelyik kocsmai beszélgetésben egyszer túl sokszor hallottam azt a véleményt, hogy minden húst evő embernek legalább egyszer tudatosan szembe kellene néznie a vágás folyamatával; ez egy olyan nagylelkű, sőt, szerintem kézenfekvő filozófiai követelés, amelynek teljesítésére valahogy mégsem találtam sosem igazán időt.
Ráadásul – és talán a történet itt kezdődik – legalább azzal érvelhettem, hogy gyerekkoromban, a nagyszüleim tullnerfeldi környezetében átéltem disznóvágásokat, és rendelkezem a vonatkozó emlékekkel: a szörcsögő hanggal, ahogy a pihés nyulak bőrét lehúzták; azzal az érzéssel, amit a meleg, sima májuk hagyott a tenyeremen, miközben bevittem őket a konyhába; a lefejezett csirkékkel, amelyek utolsó körüket róva az udvaron véres mintákat fröcsköltek a betonra, amik akkoriban még nem juttatták eszembe Hermann Nitsch-et; a nagymamám meghökkentő látványával, aki a bél tisztításához határozottan ráhúzta a záróizmot egy udvarra néző sárgaréz csapra, és megnyitotta a vizet; a nagy zománcos edényben való kavargatással,
a májas hurka masszájával; a hozzá tartozó rusztikus pofonokkal, ha túl sokat csemegéztem belőle, és természetesen a halálra ítélt disznó fülsértő, idegőrlő és valamikor hirtelen elhallgató pániksivításával.
Az egész mindenesetre azzal végződött – és ez is egy lehetséges kezdete a történetnek –, hogy egy tavaszi nap hajnalának tejkék fényében, enyhén másnaposan találom magam a kormánykerék mögött egy, a csodálatosan üres autópályán Hollabrunn felé haladó autóban, miközben Ingo Pertramer az arcomba irányítja drága profi fényképezőgépét, és tudni akarja, milyen érzéseket vált ki belőlem a közelgő disznóvágás, amelyben asszisztálni fogok. Jó kérdés. Szívesen koncentrálnék a forgalomra, ahelyett, hogy válaszolnék, de nincs forgalom.
A gazdaságban aztán, egy-két időhúzó cigaretta után, Christoph Wiesner megmutatja a nap három halálra ítéltjét. Igazság szerint szeretem a disznókat, sőt, még bullterrierem is van, és ezek az állatok – a felfelé helyett lefelé mutató orrhegytől eltekintve – anatómiailag csak a paták és a kunkori farok hiányában különböznek a nagyobb malacoktól.
Belesek az utánfutó rácsos ablakán, amiben a trió már egy-két napja szunyókál; három szőke fürtös, hosszú pillájú disznófej nyugodt kíváncsisággal viszonozza a tekintetemet. A nedves orrok szimatolva rángatóznak, a fülek hessegetve csapkodják a legyeket, a hasak emelkednek és süllyednek a légzés ritmusára, az egyik ereszt egyet: nem kérdés, még élnek.
Természetesen igazából könnyű dolgom volt. Végül is nem surrantam be titokban az ipari vágóhíd csempézett futószalag-poklába, az állatok ismerős környezetben vannak, életük legszebb két évére tekintenek vissza
és ez az élet – hamarosan, nagyon hamar – olyan stresszmentesen lesz véget vetve, ahogy csak lehet. Tehát igazából nem is kellene émelyegnem.
Ezenkívül – mondom magamnak – úgyis levágnák őket, akár itt vagyok, akár nem.
És azon kívül is, hogy végül is én magam is mindig egy különösen jól sikerült húsételt azzal az ínyenc élvezeti sóhajjal nyugtáztam, hogy az illető állat „nem halt meg hiába”.
És attól teljesen eltekintve, hogy nem én választottam ki, melyik állat kerül sorra ma és milyen sorrendben, tehát valójában semmiről sem tehetek, tényleg nem. De mielőtt a szorongásom végleg önsajnálatba csaphatna át, szerencsére a gazda bemászik a kocsiba.
Van egy kis kaparászás és elégedetlen röfögés, amikor az egyik állatot egy ráccsal elválasztják a másik kettőtől. A két hátramaradt állat elsomfordál, az elszigetelt kicsit bakol, de hagyja magát megnyugtatni a mészárosa megnyugtatóan simogató óriás mancsától. A másik óriás mancs a készre készített kábító pisztolyért nyúl, a disznó kicsit tanácstalanul forog hol ide, hol oda, a simogató kéz simogat, a lövő kéz kétszer-háromszor újra céloz, aztán egy nem különösebben hangos, de nagyon artikulált dörrenés, és az állat groteszkül természetellenes hirtelenséggel összeroskad.
Csak most veszem észre, hogy az egész idő alatt enyhén görcsösen készültem a szívszaggató pániksivításra, és az valójában elmaradt.
Rövid megkönnyebbülés áraszt el, de máris intő módon koppan az utánfutó hátlapja az udvar talaján, és eszembe jut, hogy most én jövök.
Amikor körbeérek az utánfutó sarkán, már gurul is le a lejtőn az oldalára fordult disznó, földet ér és: rángatózik.
„Természetesen még rángatózik” – mondom tárgyilagosan magamnak –, „ezek csak az idegek.” „Ezek csak az idegek” – erősíti meg a gazda, aki nyilván kiolvasta ezt a gondolatmenetet valahol az arcomról.
„Pontosan” – mondom, miközben a disznólábak a levegőbe rúgnak –, „az idegek. Úgyis.”
Egy-egy hurkot kötünk egy-egy rángatózó hátsó lábra, és elhúzzuk az állatot a forrázóhelyre. „Valahogy a halott állatok egyszerűen meggyőzőbbek, ha már nem mozognak” – gondolom. Úgy tűnik, az idegek tréfálnak meg.
Wiesner úr most rutinosan térdel a disznó testére, és józanul torkon szúrja az állatot. A tálat a seb alá tartom, és felszólítanak, hogy azonnal kezdjem el keverni. Ingo valahol a fényképezőgépével van.
A vér vastag, sokkolóan forró sugárban lövell a kezemre, bárgyú buzgalommal koncentrálok a ritmikus pancsolásomra. Ennek ellenére egyesével alvadékos csomók képződnek, amelyek újra és újra nekikoccannak a kezemnek, mint zselés halak.
Amikor a vérsugár alábbhagy, a nap tartogat számomra még egy apró tanulási élményt. Eddig nem tudtam, hogy ebben az időpontban el kell kezdeni mozgatni a disznó mellső lábát, hogy minél több vért hajtsunk ki a disznóból. Úgy néz ki, mint egy szivattyúkar mozgatása, és láthatóan hasonlóan is működik.
A disznó immár a városi kritériumaim szerint is halott, vagyis törött szemekkel fekszik ott, és már nem mozdul.
Ennek ellenére valami összeszorul bennem, amikor a szőrös állatot, mint egy szemeteszsákot, bedobják a forró vízbe, és egyfajta bumfordi mechanikus fésű forgó mozgással elkezdi lehántani róla a szőrzetet. Egyfajta prousti szagemlékezeti élményem van, a teába mártott madeleine sütemény szerepét most a felszálló, enyhén véraromával aláfestett, forró disznóbőr gőze tölti be. Irodalmilag a redundancia miatt ez inkább terméketlen. Mit ér az ember azzal, hogy egy gyerekkori disznóvágásra emlékeztetik, miközben éppen egy disznóvágás közepén van?
A mára kopasz, sápadt disznót felemelik a traktor villájával, és ahogy ott lóg fejjel lefelé, már alig emlékeztet arra a gyapjas állatra, amelynek a halálát éppen végignéztem. Egyszerűen csak úgy néz ki, mint egy levágott disznó.
A kezembe nyomnak valamit, ami egy kampóval koronázott, nyelvetlen harangra hasonlít, és rövid oktatás után nekiállok, hogy ezen eszköz segítségével lekaparjam a maradék sörtéket a disznó testéről.
Amikor éppen belemerülnék a tevékenység meditatív egyhangúságába, a fogóval <felfegyverkezett Christoph Wiesner odalép, és borzalmas csikorgással elkezdi kitépni a patákat. Ezt ugyanazzal az enyhén érzéketlen egykedvűséggel nyugtázom, amivel az ember egy személyi sérülés nélküli autóbaleset után az út szélén ácsorog.
Most jön az állat felnyitása és kibelezése, egy folyamat, amelyet a biztos wiesneri kéz hál' istennek teljesen kézenfekvőnek, következetesnek és egyszerűnek láttat.
Egy hosszú vágás, a hasfal megnyílik, és feltárja a sokszínűen fénylő, disznóillatú belsejét, egy <lenyűgözően logikus, lágyan redőzött zűrzavart.
Először – vigyázat, teli! – kijön a hólyag, aztán fokozatosan a többi. A májat, vesét, tüdőt és a többit a készre állított piros műanyag dobozokba teszem, minden ismerősen tapintható, mégis irritáló a még mindig meglevő testhőmérséklet miatt.
És megint van mit tanulni, legalábbis ha az ember még soha nem vágott át fűrésszel gerincoszlopot hosszában.
Annyit elárulhatok: nehezebb, mint amilyennek látszik, ha olyasvalaki mutatja meg, aki ért hozzá. Valahol a lapockák magasságában eszembe jut, mennyire utáltam az iskolai technikaórát, valahol <a koponya közepén aztán fel kell adnom. Ferdén sikerült, és érdemlegesen megdorgálnak, mert belevágtam az agyvelejébe.
Aztán Christoph megmutatja, hogyan kell puszta manccsal lefejteni a puha hájat a disznófelekről. Viccelődöm egy sort azon, hogy ez biztos jót tesz a bőrnek, ő bólint, és kifejti, hogy a kezei a vágási szezon alatt babapopsi simaságúak.
Bár a kezei közül mindegyikből két babapopsit is lehetne csinálni. Amikor aztán kezet mosok, az élő, lélegző állat két különálló, étvágygerjesztően vörösen és fehéren fénylő disznóféllé való metafizikai transzformációs folyamata lezárult.
Kapok egy pálinkát, amire szükségem is van, elkezdek reménykedni abban, hogy a közbenső félelmeimmel ellentétben néhány óra múlva mégis megjöhet az étvágyam a disznóhúsra, és gratulálok magamnak, hogy a legrosszabbon már túl vagyok. Ezekbe a szép gondolatokba rondít bele a már megint a kábító pisztollyal felszerelt Christoph, és felveti, hogy a második disznót már vághatnám én magam is. Elmélázva nézek az idő előtt kiürített pálinkás poharamba.
Ingo a fényképezőgépe felé somfordál.
A benyomás, amit a röfögés és toporzékolás, a száraz dörrenés, a ficánkoló zuhanás és a végső elhúzás tesz rám, már nem annyira színpompásan elsöprő, mint az első alkalommal, de a nyugodt rutin azért máshogy néz ki.
Főleg, hogy minden lépés, amivel az állatot a forrázókád felé húzzuk, közelebb visz ahhoz a pillanathoz, amikor a kezembe nyomják a kést.
Bennem ébredezik a vágy, hogy valami mélyenszántót gondoljak életről és halálról, múlásról és keletkezésről, de valójában semmi bonyolultabbat nem gondolok, mint: „Atyaég.”
Egy olyan állapotban, ami valahol a tanulni vágyás és az akaratnélküliség között van, letérdelek a disznóra, egy mellső lábat fogok az egyik, a szúrókést a másik kezembe, miközben próbálom a koncentrációmat nem elterelni azzal a meglepő felismeréssel, hogy az élettől meleg disznótest tapintásra mennyire hasonlít egy nagy, borzas kutyáéhoz.
Megmutatják, hol – itt pontosan a szegycsont felett – és hogyan – egyenesen bedugni, és amikor elérjük a gerincoszlopot, egy oldalirányú mozdulat az él felé – kell aszúrást végrehajtani. Az apátia és a riasztott éberség furcsa keverékével
követem az utasításokat. A bőr átdöféséhez némi nyomás szükséges, abban a másodpercben, ahogy átjutok, a késpenge már neki is koccan a csigolyáknak, a mozdulatot meg kell ismételnem, mert nem jön rögtön a vér, és
amikor a sugár alábbhagy, mint egy mechanikus felhúzós játék, elkezdek pumpálni a lábakkal.
Aztán azon kapom magam, hogy egy cigarettába kapaszkodva szemlélem a művemet, és diffúz gondolatokat forgatok arról, hogy bizony volt oka annak, hogy a régi természeti népek hálaadó, bocsánatkérő és búcsúztató rituálékat találtak ki a vadászzsákmány körül.
Belsőleg zavaros emulzióvá kavarodtam fel, de lassan a zavaros anyagok kezdenek újra elviselhetően tiszta üledékrétegekké ülepedni.
Hosszú évek többé-kevésbé gondtalan húsevés után épp most vágtam le az első disznómat. Nem semmi.
A darabolás aztán gyerekjáték, legalábbis érzelmi szempontból. A mai három disznó még túl friss lenne, mi egy olyan példányhoz tartjuk magunkat, amely pár napja tette meg utolsó útját. Az egész szerencsére inkább emlékeztet egy alapfokú főzőtanfolyamra, mint metafizikai határélményre. Aha, szóval itt, itt és itt kell belevágni a késsel az ízületek szétválasztásához, aha, ezzel a csontozó izével kell kivenni a bordákat a húsból, a kötőszöveti vonalak mentén kell darabolni, tehát innen idáig, ez a tarja, így kell kivenni a szüzet, ott hátul van a frikandó, és, nézd csak, a hátsó csülök belső oldalán le lehet választani egy kis szeletet a medencecsontról, az úgynevezett mészáros-uzsonnát, amelynek a megszerzéséhez nem is kell több darabolási lépés.
A szalonnát egyébként, mint megtudom, ha elég jó, akár nyersen is meg lehet enni. Megpróbálom, és megerősítem, hogy ez a szalonna annyira jó, hogy valóban meg lehet enni nyersen.
Aztán utasítás szerint, a kés fokával és a koncentrációtól kidugott nyelvheggyel leválasztom a mészáros-uzsonnát a csontról, és jutalmul megtarthatom.
A számomra félretett fél disznó mostanra teljesen átalakult jól kezelhető, ismerősnek tűnő hús- és szalonnadarabokká. Bár az idő felében csak nézelődtem, jól eső érzéssel tölt el, hogy rendesen elvégeztem a munkát.
A szilárd talajon állás és az újonnan szerzett kézműves szakértelem kissé hisztérikusan túlzó érzése tölt el. Szóval ilyen a hús, ha olyan, amilyennek lennie kell.
A konyhában aztán újra viszonylag ismerős terepen mozgok. Nem mintha mindennap véres hurkát készítenék, de az elv ismerős számomra.
A zsírlesütés sem premier, bár sem a tökéletes, tömör, hófehér zsírt, sem az olvadáskor felszálló, egy cseppet sem olajsütőre emlékeztető illatot nem kapni konvencionálisan vagy csak kevésbé következetesen előállított hús esetében. A velős tojásnál, amely egy amúgy is extrém finomságú és egyben laktató étel, a gazdaságban éppen bőségesen rendelkezésre álló fürjtojások egy kis régi vágású luxust csempésznek a fogásba. Tökéletesen krémesre sikerül; jóindulatú mentorálással és némi kárörömmel vegyes érzéssel betömöm az eddig belsőség-kerülő Ingo szájába az első villával, és azonnal sajnálom, hogy nála van a kamera, nem nálam.
Fokozatosan érkeznek a vendégek – végül is egy vágásnapon ideális esetben egy nagyobb csapat embernek kellene degeszre ennie magát a friss dolgokkal –, az elsők még szintén kapnak velőt, páran szintén először.
Amikor a vese – pirítva, hagymával, egy löttyintésnyi fehérborral és fokhagymás mustárral – elkészül, a konyha hemzseg a három és tizenhárom év közötti gyerekektől.
Minden szülői prognózis ellenére ujjongó lelkesedéssel falják a ropogósan puha vesét, és még Ingo is vesz egy második, harmadik, negyedik kanállal. Ugyanez a sorsa az ecettel és olajjal ízesített szív-nyelv salátának.
Még egyszer utoljára leégethetem magam ma: a frissen véres, illetve májas hurkatöltelékkel megtöltött bél egy kézzel történő csigába tekerése, miközben a másikkal állandó és egyenletes töltést kell biztosítani légbuborékok nélkül, nem sokkal könnyebb, mint enyhén spicces állapotban az egyik kézzel folyamatosan kopogni a saját fejünkön, a másikkal pedig ezzel egyidejűleg az óramutató járásával ellentétes irányban köröket írni a hasunk előtt.
Éppen időben, mire a hagymával és almával pirított máj elkészül, megérkezik a Wimmer-Czerny bioborászat tíz hűtött, vegyesen válogatott kartonból álló utánpótlása. Az általános örömbe, hogy ez jócskán több, mint amennyit ésszerűen el lehet fogyasztani, némi aggodalom vegyül, hogy vajon ez nem vonatkozik-e a hatalmas, lágy dombsággá halmozott májtálra is.
Hasonló félelmek kísérik a hatalmas hurkatál megjelenését (amely hurka nélkül, közvetlenül a töltelékből készült), de végül minden maradéktalanul elfogy, mert bár az éhség a legjobb szakács, a falánkság nagy úr.
Békés, halk emésztési zajokkal kísért csend telepszik a kissé apatikussá vált társaságra.
Amikor azonban a házigazda a szalonnakamra megtekintésére hív, szinte mindenki talpra áll, és ezzel a méteres sétával egy kis étvágyat csinál a záró szalonnázáshoz.
Mindent egybevetve, ez egy bacchanália volt. Ami megmaradt nekem, a színes emlékek, egy fekete-fehér fotókészlet, egy darab szalonna és a másnap elfogyasztott mészáros-uzsonna mellett, az a meggyőződés, hogy igenis értelmes, gazdagító és személyiségformáló dolog látni a saját húsunkat legalább egyszer még élni és meghalni. Ha a körülmények megfelelőek, az ember nem feltétlenül lesz vegetáriánus. De megtanít tisztelni az állatot. És megnehezíti, hogy trehányságból megelégedjünk bármiféle silány húskészítménnyel.