Szöveg: Florian Holzer · Fotók: Wolfgang Hummer
A késekről már mindent elmondtak, mindent megírtak. Többnyire olyan férfiak, akik a kovácsolt és csiszolt acél gondolatától elkerülhetetlenül az archaikus-költői világba révednek. A húsvágó kés ilyenkor gyorsan Odintól származó Balmungá, a filézőkés Wieland Mimungjává, a vajkés pedig Durendallá, Roland legendásan elpusztíthatatlan kardjává válik.
Wolfgang Winkler-Hermaden ezzel szemben nem beszél sokat, inkább a csendesebb típus. De legalább tíz évvel ezelőtt, amikor még csak tizenkét éves volt, azt mondta, hogy kovács szeretne lenni. A téli szünetben pedig épített magának egy kohót a szülői borászat udvarán. Hamarosan jött hozzá egy „hobby-üllő”, mindössze 32 kiló, ami a fiatal kovácsnak nagyon hamar kevésnek bizonyult. Az udvari kohóból később egy faház lett. De ott hamar elfogyott a hely, ezért Wolfgang Winkler-Hermaden három éve egy magányos parasztház istállójába helyezte át műhelyét az erdőszélen. Ott már jobb üllője van, 80 kilós és több mint száz éves; egy idős barátja műhelyében találta, aki megígérte neki, hogy elviheti, ha sikerül felemelnie. Wolfgang Winkler-Hermaden ugyan nem épp úgy fest, mint Wieland a kovács, inkább mint Christian Ulmen öccse, de a vágy a tizenévesben láthatóan már akkor is nagyon erős volt, felemelte – egy kis Artúr és Excalibur tehát itt is jelen van.
A késkovácsmesterség ritkaságszámba megy manapság, a jó pengék általában nagyüzemi gyártásból érkeznek Solingenből vagy a Távol-Keletről. Ebben az értelemben Winkler-Hermaden munkahelyét is különleges varázslat övezi. Például a korom varázsa és a „salak” varázsa – ezek azok a fekete vas-oxid pikkelyek, amelyek a fém kovácsolásakor lepattognak és morzsás, fekete, fémes porral borítják be a sötét műhelyt –, a vas varázsa, amelyet itt szó szerint érezni lehet, és amely darabról darabra olykor nagyon különleges történettel bír. És a puszta ütőerő varázsa.
Nemrég Wolfgang Winkler-Hermaden a Willhaben-en talált egy rugós kalapácsot, a 60-as évekből, a maga hatszáz-hétszáz kilójával inkább kicsinek számít, és egy lábpedállal nagyon érzékenyen irányítható, mondja. A gondolat, hogy az a nagyon érzékeny rugós kalapács az ujjára sújtson, mégis borzalmas. Egy igazán nagy üllő is áll a sötét helyiség közepén, 240 kilós, szintén még császári-királyi időkben helyezték üzembe, de azt Winkler-Hermadennek nem kellett felemelnie. „Szándékosan régi eszközöket veszek” – mondja –, „jobban szeretem az ilyen gépekkel való munkát. És hatással van a késekre is.” Egy elektromos szellőzésű kohóra sokáig spórolt, mondja, mellette egy régi barrique hordó áll vízzel, „de abba nem teszek izzó késeket, ilyet csak filmekben látni”. Ott csak a fogókat hűti. Az izzó késnyersdarabokat a kovácsolás után egy speciális kemencében hozza megmunkálható hőmérsékletre – azáltal, hogy ezer fok körüli sütőhőmérsékleten két napig úgymond alacsony hőmérsékleten főzi őket –, „utána már lehet fúrni és reszelni, ami a késkészítés igazi munkája”.
Winkler-Hermaden autodidakta kovács, nincs szakmai képesítése, még csak a gyakran kínált kovácstanfolyamok egyikén sem vett részt soha, „ezt mindig elutasítottam. Miért hagynám, hogy más beleszóljon a műhelyembe?” Ehelyett gépészetet tanult, egy szakma, amely azonban túl kevés lehetőséget kínált számára a kibontakozáshoz, „mert én inkább a kétkezi típus vagyok”. És bár tinédzserként ezt mindig kizárta, végül mégis elvégezte a borászati iskolát. Wolfgang Winkler-Hermaden ma két bátyja mellett dolgozik a családi borászatban Kapfensteinben, négy éve a késkovácsolás rendkívüli mellékfoglalkozás, egy késre legalább öt munkaórát szán, de olykor 60-at is, „és alapvetően nem adok garanciát arra, mikor lesz kész. Annyi ideig tart, ameddig tart”. Az erdei kovácsműhelyben hevernek a feldolgozatlan fémdarabok. Egyrészt klasszikus késacél, csíkokra vágott acéllemezek formájában, meglehetősen harcias, de rejtélyes, masszív, rozsdás fémgyűrűk is, profilozott belső oldallal, három-négy centiméteres falvastagsággal. „Ezek egy Leopard harckocsi csövéből származnak, az pedig ott egy darab egy német 88 milliméteres légvédelmi ágyúból a második világháborúból, a kor egyik legrettegettebb fegyvere.” Látni ott egy homályos, nagyon rozsdás, nagyon nehéz furulyát is – egy német géppuska csövét, amelyet a háború után „demilitarizáltak”, azaz fúrással és zúzással katonailag használhatatlanná tettek. De kovácsolásra nem használhatatlan. Winkler-Hermaden ilyen darabokat időnként egy rekesz sörért cserébe kap, a fegyverimádathoz semmi köze. De az olyan acél, amely ekkora terhelést kibír, természetesen érdekli a kovácsot, „rendkívül szívós, érdekes kombinációs partner egy nagyon kemény acélhoz”.
Az viszont eredeti formájában a műhely egy másik sarkában hever: egy vízerőmű turbinájának régi csapágya – egy kohászati laikus számára vélhetően alakíthatatlan, de Wolfgang Winkler-Hermaden késeket kovácsol belőle. A csapágyak magas széntartalmuk miatt általában érdekes témát jelentenek, mondja, a krómtartalom viszont megnehezíti a megmunkálást – puha, nem rozsdamentes acéllal kombinálva azonban ez egy egész jó középút, tudjuk meg. És hogy a csapágyakat nagyjából minden késhez lehet használni, tehát konyhakéshez éppúgy, mint vadász- és univerzális késhez, és hogy a laikusok számára az az előnye, hogy nagyon könnyű újraélezni, „egy bőrszíj általában elég hozzá”.
Azt kérdezem, inspirálja-e egy eredeti acéldarab, látja-e már lelki szemei előtt a kést, tulajdonságait, egyensúlyát, tapintását, súlyát, formáját, amikor egy különleges fémtömböt tart a kezében. Winkler-Hermaden nevet: „Ha lenne időm, hagyhatnám magam inspirálni.” De ideje csak ritkán van, a megrendelések és rendelések megkövetelik, hogy a kések az ügyfelei inspirációinak feleljenek meg, ne a sajátjainak.
Ha az ember kézbe vesz egy ilyen kést, az egészen elképesztő érzés. Még akkor is, ha már több száz kést fogott a kezében, és akkor is, ha kifejezetten elhatározta, hogy a kézzel kovácsolt darabok érintésekor nem érez semmi elképesztőt. Winkler-Hermaden kései nem csillognak, nincsenek polírozva. A damaszkuszi acélból készült pengék sem – amelyekhez öt réteg általában két különböző acélt kovácsol össze, amit nála hatszor hajtanak össze, amíg a penge 160 rétegből áll, és a reszelés és csiszolás után felfedi különleges anyagstruktúráját – nem sugároznak a szokásos módon, mint a pávatollak vagy a lakmuszpapír mindenféle színekben. Sokkal inkább mutatják a hajtogatásokat, a kovácsolási folyamatot, a kézimunkát. „Mindig hagyok rajta egy salakréteget” – magyarázza a kovács –, „ez az én stílusom. Ezer éve nem adtam el fényesre polírozott kést.”
Természetesen a nyeleket is saját maga készíti, a környékbeli fákból, de ébenfából vagy amiből épp a késhez illik. A precizitás, amivel dolgozik, hihetetlen, a szegecsek láthatatlanok, a fa – olyan telten olajozva, hogy szinte olyan, mint a bőr – teljesen hézagmentesen találkozik a sárgarézzel vagy az acéllal. Egy klasszikus Laguiole-kés ehhez képest csak egy zsebkésnek tűnik. Hogy Wolfgang Winkler-Hermaden a bőrtokokat és ha szükséges, egy fadobozt is saját maga készíti, becsületbeli ügy, ezért is válik meg olyan nehezen alkotásaitól: „Már fáj, amikor átadom. Az elsőknél volt a legrosszabb…”
A késkovács Ausztriában mára a kihalófélben lévő szakmák közé tartozik, a Gazdasági Kamarának még 163 tagja van a fémtechnikusok szakágában, a késkovácsok szakcsoportjában, amelyhez azonban a késélezők is hozzátartoznak. És az osztrák kézműves kovácsműhelyek piaca, amelyek ma még készítenek késpengéket, meglehetősen körvonalazható: az úgynevezett „Rambo-kés”, harcias túlélőkardok, amelyekkel szembeszállhatunk a világfenyegetéssel a közelharcban, játékszerek a kétségek gyötörte középkorú férfiaknak. „Olyat csak egyszer készítettem, egészen az elején” – ismeri el Wolfgang Winkler-Hermaden szinte szégyenkezve, ma a konyhakések és vadász-/univerzális kések aránya nála a kovácsműhelyben kiegyensúlyozott. Százalékosan természetesen számítanak az olyan steak-kés megrendelések, mint amilyen a fiatal saalbachi Adler-Resorté, az 50 darabbal a legnagyobb megrendelés, amit Winkler-Hermaden eddig elfogadott. De Richard Rauch-nál is kézzel kovácsolt kést kapunk, ha igazán élesre van szükség. És azok közül a kollégák közül, akik tavaly Winkler-Hermadennel együtt tették le a vadászvizsgát, már mindenki rendelt egy „bicskát” (Knicker). Apropó vadászat, adódik a kérdés: És puskákat készíteni saját kezűleg? Valóban gondolkodott már rajta, nevet Winkler-Hermaden, egy ferlachi képzés már szóba került, „de hányadik képzésem lenne ez akkor…?”
A 2016-os évjárattal a kovács mindenestre lepalackozta saját borát is, egy spontán erjesztett Traminit hordós érleléssel. A bor neve: „Zunder”.
8353 Kapfenstein 105
Tel.: 0664/794 45 41
www.messerschmiede-winkler-hermaden.at