A-La-Carte

A csokoládékészítő én vagyok (2015/4)

Milyen okból kifolyólag készítsen az ember saját maga csokoládét? Mert meg lehet csinálni.


Szöveg: Thomas Maurer · Fotók: Ingo Pertramer

Vagy nem veszett el bennem a kézműves, vagy már oly régen és oly alaposan elveszett, hogy egyáltalán nem éri meg utána vagy a földi maradványai után kutatni.

Mégis, mindig valamiféle jóindulatú irigységgel töltött el, ha olyan embereket figyelhettem meg – akik nem hivatásszerűen, hanem spórolásból vagy lelkesedésből teszik ezt –, amint szanitereket szerelnek, WLAN-hálózatokat állítanak be vagy mopedet bütykölnek.

Sehol sem dohányoznak olyan szakértő módon, nem kételkednek olyan megingathatatlanul magabiztosan, és nem csóválják olyan kompetensen a fejüket, mint ott, ahol a magánérdekből táplálkozó szakértelem egy olyan feladatban nyilvánul meg, amelyet egyébként szakemberekre szokás bízni.

Én személy szerint ezt az igényt gyakorlatilag kizárólag a konyhában élem ki (bár, amit szeretnék itt az utókor ámulatára rögzíteni, a minap a fényforrás vezetékeit egy sorkapocs segítségével úgy kötöttem össze egy lámpa vezetékeivel, hogy a kapcsoló felkattintása után valóban világos lett).

Különösebben eredeti nem ez. A könyvek, blogok, Facebook-csoportok és magazincikkek áttekinthetetlen áradata az olyan témákban, mint a befőzés, kenyérsütés, savanyítás, erjesztés, szárítás, kandírozás és sókéregben sütés, egyértelmű utalás arra, hogy ez a szenvedély egészen átlagos embernek tüntet fel.

Mégis mélyen kielégítőnek tartom, hogy sok időt és bizonytalan kimenetelt szánva olyan termék előállításának szenteljem magam, amelyet egyébként könnyedén és jó minőségben megvehetnék a lakásom alatti szupermarketben.

Más szóval: legfőbb ideje volt, hogy egyszer magam készítsek csokoládét.

A kísérlet helyszíne azonban nem az otthoni konyha volt, hanem a Pongau tartománybeli Goldeggben található, a végtelenül szimpatikus Schellhorn házaspár által vezetett, és egyébként nagyon ajánlott Seehof szállodaétterem konyhája, amely nemcsak festői környezetben, hanem egy példásan festői és többnyire emberbarát hőmérsékletű láptó partján fekszik.

(A jó rend kedvéért rögzítsük itt, hogy az idei nyarat itt tölthettem az úgynevezett „Schellhorn-ösztöndíj” kedvezményezettjeként. Ez abból áll, hogy azok a művészek, akiknek épp van mit írniuk (az én esetemben egy új műsort), ezt a Seehofban tehetik, ingyenes és jó koszt és kvártély mellett. A választást a Schellhorn házaspár végzi, éppoly hozzáértőn, mint önkényesen, és semmiféle feltétel nem kapcsolódik hozzá. A fent használt jelzők tehát nem erkölcsi korruptság következményei, hanem szabadon választottak, és némi túlzás ellenére alapvetően helytállóak.)

A Seehof azonban tulajdonképpen elképzelhetetlenül alkalmatlan hely csokoládé gyártására, hiszen itt egy szigorú és aprólékosan betartott „120 km-es sugarú” konyhakoncepciót vezettek be, a Pongau-i kakaóbab piaca pedig köztudottan meglehetősen szűkös.

Ezt a magában véve logikus ellenvetést Sepp Schellhorn pragmatikusan lesöpri: „Akkor viszont már kávét sem szolgálhatnék fel.”

Így már csak pörköletlen kakaóbabot kell találni.

Egy ismerős révén beszerzek egy kilogramm Marabou Creolo fajtájú ecuadori kakaót, amelynek importtörténete egészen a stájer csokimogul Zotterig vezethető vissza, ami – noha az ő központja is jóval több mint 120 kilométerre van – az egész vállalkozásnak visszaad egyfajta metafizikai slow-food aurát.

A riport sorozat alapvető amatőr megközelítésének egyébként kifejezetten jót tesz, hogy nemcsak én és a fotós Ingo Pertramer, de a különben kulináris téren mindenhol tájékozott Sepp Schellhorn is abszolút újoncok vagyunk a csokoládékészítés terén.

És így állunk kezdetben a kakaóbabos zsák körül, kritikus módon ropogtatjuk a szemeket, szakértő módon dohányzunk és kompetensen csóváljuk a fejünket, mielőtt megállapodunk, hogy a szakértelem megszerzése céljából egy kicsit körülnézünk az interneten.

Ha közben ügyelünk arra, hogy a nyilvánvalóan hajmeresztő, például Benco-t és margarint tartalmazó recepteket nagy ívben elkerüljük, az internet ismét igen praktikus találmánynak bizonyul, amit a gyűlöletkeltő hozzászólások és az üzbég barkácspincékben hamisított potenciafokozók túlkínálata miatt hajlamosak vagyunk elfelejteni.

Egybehangzó kutatásainkat követve másnap elkezdjük pörkölni a babokat, mégpedig úgy, ahogy részletes kutatásaink számtani átlaga kijön: tizenöt-harminc perc 110 és 130 fok között. Úgy döntünk, hogy ezt a folyamatot a sütőben végezzük el, ami ugyan kevésbé fotogén, mint ha koncentráltan egy ideális esetben rézserpenyőben kevergetnénk, de a pörkölő újoncok számára előreláthatóan kevesebb hibalehetőséggel jár.

Jó negyedóra elteltével határozott illat érződik, olyan intenzíven csokoládés, hogy az ember egyszerre érzi étvágygerjesztőnek és étvágycsökkentőnek.

Rövid időre ifjúkorom végébe képzelem vissza magam, amikor a bécsi Manner-gyár szaglóhatósugarában laktam, ami miatt némely ott töltött napomra úgy emlékszem, mintha már reggeltől kezdve kuvertűrrel lennék bevonva.

A született főnök laza tekintélyével Sepp Schellhorn befejezettnek nyilvánítja a pörkölési folyamatot, a tepsit a munkafelületre helyezi, ezzel pedig elénk állítja az előzetesen nem igazán alaposan átgondolt kérdést, hogy pontosan hogyan is folytassuk tovább a pörkölt babokkal.

Mert ugyan már nem a hüvelyükben vannak, de olyan hártyák borítják őket, amelyek hasonló érzésűek, mint azok, amelyek bosszantó módon a héjából kitört sült gesztenyére tapadnak.
Alapvetően ezeket a héjakat türelemmel és precizitással le lehetne dörzsölni, és az a tény is, hogy közben a legtöbb bab szétmorzsolódik, tekintettel arra, hogy hamarosan úgyis megőrlésre kerülnek, tulajdonképpen mindegy lenne. De egyszerűen fogalmunk sincs, vajon ez a helyes megközelítés-e, végül is az is lehet, hogy ebben a vékony, törékeny hártyában rejlik az igazi aroma.

Miután több kísérletünk is, hogy ezt a problémát csokoládéban jártas ismerősökkel telefonon tisztázzuk, kudarcba fulladt, mert a kutya sem veszi fel, intuitív módon oldjuk meg.

Egyrészt mindannyian hajlamosak vagyunk a „nose-to-tail” (orrtól farokig) szemléletre, és hozzá vagyunk szokva, hogy a héjakat és magokat ne dobjuk ki, hanem legalább alaplének vagy levesnek megfőzzük.

Másrészt az összes bab hámozása egy lehangolóan hosszú és unalmas elfoglaltsággá válhat, amelynek a végén talán csak arra jövünk rá, hogy éppen sok türelemmel és munkával eltávolítottuk az ízt a termékből.

Professzionálisan gyártott csokoládénál a gyártási folyamatnak ezen a pontján a pörkölt babokat bonyolult, sok órától több napig dolgozó koncsológépekbe helyezik. Az ambiciózus otthoni csokis barkácsoló viszont bedugja a vágógépet.

Dobjuk tehát a kevés hámozott és a sok hámozatlan babot egy ilyenbe, pontosabban: a Thermomix-be. Ez a hasznos és méregdrága készülék természetesen szinte egyetlen privát konyhában sem található meg, bár – legalábbis az internet szerint, amelynek tudnia kellene ilyesmit – a kívánt 50-80 fokos hőmérsékletet a hagyományos háztartási eszközök is elérik a tiszta súrlódási hőtől; még a teljesen átlagos botmixer is használható, ha elég türelmesek vagyunk.

Mi azonban hagyjuk a Thermomix-et végezni a jól temperált munkáját, miközben csak alkalmanként szakítjuk meg, hogy a kezdetben matt morzsalékos, majd egyre fényesebb és viszkózusabbá váló masszát a gumispatulával a falról és a fedélről vissza a fenekére kaparjuk.

E kellemesen elmélkedő folyamat közben eljut hozzánk egy korábban hiába keresett csokoládé-szakértő visszahívása: a héjakat természetesen el kellett volna távolítani.

Mivel azonban semmi sem kovácsol össze egy csoport felnőtt férfit olyan elkerülhetetlenül szolidáris vérközösséggé, mint az alaptalan dac, gyakorlatilag szavak nélkül is egyhangú döntést hozunk, hogy folytatjuk a kísérletet, és az Isten nevében teljes kiőrlésű csokoládét gyártunk.

A továbbra is kissé szemcsés állagú, különben már tankönyvbe illően nedvesen fénylő kakaómasszát ugyanolyan vita nélkül a kreációnk különleges minőségének nyilvánítjuk, unalmasan sima csokoládét szerkezet nélkül végül is minden hülye tud gyártani. Következetesen vidáman haladunk előre a gyártási folyamatban, és most kakaóvajat adunk hozzá, amelyet korábban a masszával azonos hőmérsékletre hoztunk. Forrásaink az adagolásnál hetven és kilencven százalék között ingadoznak a felhasznált kakaóbab mennyiségéhez képest, mi az intuitív megközelítés mellett döntünk.

És mivel már amúgy is az intuíció üzemmódban vagyunk, azonnal jön a döntés, hogy a Seehof 120-as sugarú koncepcióját úgy segítjük a csokoládéban, hogy közönséges kristálycukor helyett kiváló minőségű, szintén a megfelelő hőmérsékletre hozott Pongau-i gyermekláncfűmézet adunk hozzá. A massza azonban arrogánsan ellenáll a slow-food gondolatnak és azonnal összecsomósodik, de legalábbis egy bűnbánóan hozzáadott adag közönséges kristálycukorral azonnal újra megszelídíthető.

A döntés, hogy „igazi” csokoládét készítünk és lemondunk a tej hozzáadásáról – közben gyakorlatilag összeforrtunk egymással – egyhangúlag és vita nélkül született meg.

Megkóstoljuk, még egyszer megerősítjük egymást abban, hogy a kakaóbabhéj további feldolgozását szerencsés, irányadó és érdekes állagot biztosító döntésnek tekintsük, és egy kevés sóval még utánízesítjük.

Aztán a barna áldást szilikonformákba kanalazzuk és a lassú hűlés érdekében a zöldségpincébe visszük.

Két-három óra következik a figyelemelterelés és a lelkiismeret-vizsgálat jegyében („Csak le kellett volna hámozni azokat a hülye babokat?”), és aztán eljön a nagy pillanat.

A vizuális benyomás egyszer már örömteli: a hűlés során szinte semmilyen nem vonzó fehér kakaózsír nem csapódott ki, és a kompakt kis piramisok csábítóan csokoládésan fénylenek.
A legszebb azonban az, hogy az első próbaharapás minden – vagy legalábbis az én – kishitű kétségemet eloszlatja: ennek csokoládéíze van, mégpedig meglehetősen jó, komplex, magas százalékos minőségi csokoládéé.

És ami, amit legalábbis én nem igazán mertem remélni: a ropogós kis héjdarabkák egyáltalán nem zavarnak, hanem inkább úgy hatnak, mint amiket szándékosan adtak hozzá, hogy strukturáltabb szájérzetet keltsenek.

Ezt mondom most, és akarva-akaratlanul el kell majd hinned.

Vagy magad is megismételheted a kísérletet.

Természetesen elvesztegetett idő. De megéri.

Hofmark 8
5622 Goldegg am See
Tel.: 06415/81 37-0
www.derseehof.at

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!