Még mindig léteznek kalandok. És nem mindig azok a legkifizetődőbbek, amelyeket keresünk. Ez természetesen messze túlmutat a kulináris élményeken. De a kettő összekapcsolása, nevezetesen az utazás és az étkezés, hagyomány. Van is egy gumiabroncsgyártó, amely azzal az ötlettel állt elő, hogy éttermi tippeket adjon. 1900-ban Franciaországban körülbelül háromezer autós létezett, de alig volt úttérkép, és még kevesebben voltak azok, akik értettek az új járművekhez. Így André és Édouard Michelin tippeket állított össze az autó kezeléséhez, műhelyekről, akkumulátortöltő állomásokról és benzindepókról – a klasszikus benzinkutat még fel sem találták. 1923-tól az autósokat kiegészítésként szállodai és éttermi ajánlásokkal is ellátták. A többi már történelem. És példázat arra, hogy ma is kalandok várnak az újfajta autózással és az étkezéssel összefüggésben.
Természetesen nem szabad hagyni, hogy bizonyos autós újságírók (a hímnemű forma nem véletlenszerűen választott) elrettentsenek minket. Rövid időre beülnek egy elektromos autóba, majd csodálkozva írnak a szuper gyorsulásról és az olyan rövid hatótávról. Nyolc évnyi személyes elektromobilitás után ehhez sokat hozzá lehet fűzni, mindenekelőtt azt, hogy sokkal több minden lehetséges, mint amit a legtöbb benzingőzös fanatikus sejt.
Tehát elindulunk a Weinvierteltől Civitavecchiába, a Róma melletti régi kikötővárosba. Onnan komppal kell továbbmennünk Cagliariba. A KIA E-Soul autónk 64 kilowattórás akkumulátorral rendelkezik. Szeptember van, a hőmérséklet huszonhárom fok, tehát ideális körülmények. 230 kilométer után elhagyjuk Grazot. Ott lenne a csodálatos Hotel Augarten a legkedvesebb recepciós hölgyekkel, szuper reggelivel és mindjárt három töltőállomással a mélygarázsban, legközelebb újra megállunk. A dél-ausztriai autópályán ma már több gyorstöltő állomás van, mint ahány hárombetűs szó létezik. De a Soulunk ilyen időben az autópályán is könnyedén megtesz 400 kilométert. Teljesen lemerülni viszont nem akarunk (igen, óvatos kalandorok vagyunk), ezért a Griffen-pihenő felé vesszük az irányt. Azzal a különbséggel, hogy Graz után a Pack felé megyünk, ami elég meredek emelkedő. Látjuk, ahogy a fogyasztás tizenhat kilowattóráról tizenhétre, majd tizenkilencre nő. Hátralévő hatótáv: negyvenhét kilométer. És számolunk: ki kellene jönnie, még akkor is, ha az energiaigény tovább nő. Automatikusan kicsit lassabban vezet az ember, keresi az optimális kanyarívet – vagy hagyja, hogy más keresse, mert ezek a vezetéstámogató rendszerek képesek erre. Aztán a Packsattel, onnantól pedig lefelé vezet az út, és a hatótáv is újra nő. Hetvenhárom kilométeres hatótávot jelez a kijelző, amikor lehajtunk a kijáratnál. Csodás autó.
A gyorstöltő állomás szabad. A töltőállomások szinte mindig szabadok, de azért mégis van egyfajta megkönnyebbülés. A töltőkártyák kérdése már nem probléma, a legtöbb szolgáltató összefogott, a határokon átívelően is. És aki elfelejtette a kártyát, az egyszerűen csak az alkalmazást használja. Valamivel kevesebb mint egy óra alatt 80 százalékos teljesítményen leszünk, mondja a kijelző. Elégedetten szünetet tartunk. – Egy autópálya-pihenőben? A Mochoritschék mások. (És nem csak azért, mert igazából más a nevük, nevezetesen Jernej.) Még Josef Viehhausernek is főznie kellett volna itt, ez sajnos a koronavírus áldozata lett, de Reinhard Gerer és más csúcsgasztronómusok már voltak vendégek az itteni „főzőlegendák” eseményeken. Még egyszer: Egy autópálya-pihenőben? Nem. Egy az autópálya melletti éttermes pihenőben bebizonyítják, mi minden lehetséges – ha akarja az ember, és szívesen csinálja. Saját termesztésű zöldségek, biotermelőktől származó hús, Isztriából érkező hal, az Alpok-Adria régiót élik. Csevapcsicsit (olyan az íze, mint régen a legjobb balkáni szakácsnőknél) vagy csak egy sonkás kenyeret együnk? Bár: a „csak” egy sonkás kenyér itt nagyon nem találó. Nemcsak az adag mérete miatt. Aki „igazából” akar enni, az egyébként előtte kap egy levest és utána egy desszertet – csak úgy. Nem csoda, hogy ide a helyiek is bejárnak. És őket, ezt mindenki tudja, aki egy kicsit is másképp csinálja a vendéglátásban, a legnehezebb meggyőzni. Megerősödtünk, veszünk a piacon néhány üveg Mocho-bort, megígérjük a házi kolbászoknak, hogy a visszaúton sem feledkezünk meg róluk, és elragadtatva állapítjuk meg, hogy az autónk nyolcvanöt százalékra feltöltődött. A Risanoig tartó kétszáztizenegy kilométer gyerekjáték. Lendületesen elhaladunk Villach mellett, ott a gyorstöltő az egyik bevásárlóközpontban van, rögtön a McDonald's mellett, de még az ördög is csak végszükség esetén eszik legyeket.
Hogy aztán újra emelkedő, számtalan alagút, és minden évszakban másként látványos hegyek mellett lefelé a Kanaltal-völgyben – ezt is valahogy közvetlenebbül éli meg az ember az elektromos autóban. Örülünk, hogy a légkondicionáló olyan kevés áramot fogyaszt, az autónk a stop-and-go forgalomban magától halad és nem büdös, majd Udine előtt befordulunk a friuli tájra. Egyszer majd tovább maradunk, most csak egy éjszakára, ami a Casa Orter esetében kétszeres kár. De hát nem pont az a különleges helyek elhagyásakor érzett halk bánat adja az utazás varázsát? Tágas, tizenkilencedik századi vidéki ház, szeretettel kialakított szobák, park. Hivatalos töltőállomás itt ugyan nincs, de természetesen tölthetjük, mondja Roberto. Egyébként főzni is tud. Méghozzá hogyan. Minden alkalommal találgatjuk, miért titkos tipp még mindig, de nekünk így jobb. A meglepetésmenüt választjuk, és lenyűgöz minket a finoman komponált ízkombinációk és állagok, az erőlködésmentesen kreatív bánásmód mindennel, ami a környező tengerben és szárazföldön honos. Hogy Roberto időnként egy rokonával dolgozik együtt, az csak részben magyarázza a finomságát, még ha az illető konyhája Spanyolország tíz legjobbja közé tartozik is. A felesége, Annalisa és ő egyébként profi zenészként járták a világot, de ez egyike azoknak a történeteknek, amiket magatoknak kell felfedeznetek, mi ugyanis tovább akarunk menni.
Másnap köztes állomás Barberino di Mugellóban. Mert ott rögtön két ENEL gyorstöltő állomás is van. Ez a Barberino Firenze felett van. A Mugello pedig talán néhányaknak ismerős lehet, mivel a versenypályán idén még Forma-1-es futam is zajlott. Amikor először töltöttünk itt, volt egy kis stressz. A szupergyors töltőre csatlakoztunk, óránként akár száz kilowattot is tudnia kellene. De valahogy ez sok volt neki, és a töltési folyamat újra és újra megszakadt. A másik töltőponton egy Tesla szívta az áramot. Akkor kezd el számolgatni az ember. Jobb tovább próbálkozni, vagy megvárni, amíg a Tesla elmegy? Inkább megkeressük a három megfelelő állomás egyikét Firenzében? Tervezzünk be Firenzéhez egyet a nem éppen ritka dugók közül? Végül valahogy mégis sikerült a töltés. És minden összejött. Ma rögtön az 50 KW-os állomást választjuk. 277 kilométerre van a Civitavecchia kikötő, egy óra alatt bőséges energiatartalékunk lesz, és közben időnk is, hogy az Osteria de Bengodi-ban együnk. Nem, a környezet nem szép. Autópálya-lehajtó, parkolók, az olasz panelházas hotelek és vendéglők egyike valahol a semmiben. De az illat. A Bistecca alla Fiorentina szívében vagyunk, a legfinomabb faszénen grillezett marhahús felhői húzódnak a lebetonozott felületek felett. A Bengodi-ban ki lehet választani, melyik húst veti a rostélyra a kardtetovált grillszakács: Chianina, Black Angus, Limousine, Croata, az összes gerincdarab egészben fekszik a vitrinben. Acélkosárban, alatta izzó szénnel szervírozzák, a legkisebb darabok is több mint egy kilósak, tehát jó, ha az ember időt szán rá és élvezi. Azoknak, akik hozzánk hasonlóan átutazóban vannak, persze van tagliata rukkolával és granával kedvező tizenhat euróért. Ami érkezik, az tökéletesen medium-rare átsült, omlós és mégis telt marhahús ízű, és, de ez mellékes, több mint egy tisztességes adag. A nem térítő vegetáriánusokat (a többiek a húsillat miatt nem bírják itt) tésztával jutalmazzák, az egyik fiatal csapat tagját meg lehet figyelni, ahogy egy üvegfal mögött (ami már a vírus előtt is megvolt) tortellinit készít.
„Barberino?”, mosolyodtak el értően olasz barátaink. „Természetesen, és a városközpont még nagyon kedves is. Vannak itt csodálatos vargányák is.” Nem, mi nem csak azért szeretjük ezt a megállót, mert itt Toszkána közepén nincsenek külföldi turisták, mi magunk is… utazók vagyunk, még veszünk néhány zacskó házi cantuccinit és örülünk az utolsó szakasznak. Rögtön Firenze után le az autópályáról, gyorsforgalmi út Siena felé, ott érzi magát igazán jól az E-Soulunk. Elhaladunk az Antinori új és mérete ellenére is ízléses pincészete mellett – itt mindenképpen meg kell állnunk egyszer –, távolról csodáljuk a dombokon fekvő híres kisvárosokat, nevetünk a learatott kukoricaföldön dühöngő disznókon, és szívtelenül megállapítjuk, hogy azok biztosan nagyon finomak is. Itt maximum kilencven kilométer/órás sebességgel haladunk, aki túl gyorsan hajt, azt a helyi rendőrség drasztikusan bünteti. Semmi gond, ha néhány nagy gép tolakodik és el akar menni mellettünk. Buon divertimento!, ahogy itt mondják.
Aki egyébként azt hiszi, hogy az utazásunk a kompon, legalábbis ami a kulináris részt illeti, véget ért, az téved. Mert a Moby Dada-nak nemcsak önkiszolgálója és bárja van, hanem egy igazi étterme is. Mint mindig, most is szinte üres. Pedig vannak igazán jó borok, egy leírhatatlan pincér-balett – a legvalószínűbb elméletünk az, hogy maffiainformátorok tanúvédelmi programjáról van szó, akiket egy Jacques Tati-rajongó képzett ki – és egy ambiciózus étlap, amelynek végeredménye azért egy kicsit attól függ, melyik szakács van a fedélzeten. Mindenesetre egy üveg Vermentino di Gallura mellett elbeszélgethetünk arról is, hová tűnt Oreste Romagnolo. Nemrég még tanácsadó konyhafőnökként és kartonfiguraként állt a Tirrenia-flotta minden fedélzeti étterme előtt. A pincéreknek feltett kérdéseink kuncogást váltanak ki. „Nyugdíjban?”, kérdezi az egyik. „Beesett a tengerbe?”, gyanítja a másik. Sorsa sok olyan szakácsnak, aki egy lánc vagy éppenséggel a közétkeztetés felügyelőjeként próbált érvényesülni. Senki sem veszi komolyan. Mi azonban, amíg a Soulunk a hajó gyomrában szunyókál, még egy mirtót iszunk. Végül is fel kell készülni Szardíniára. A megérkezésre. És az ottani élvezetekre.
Hotel Augarten
www.augartenhotel.at
Mochoritsch Griffen Rast
www.mochoritsch.at
Casa Orter
www.casaorter.it
Osteria de Bengodi
www.osteria-de-bengodi.eatbu.com
Moby Dada
www.mobylines.de
Éppen megjelent
Eva Rossmann: Vom schönen Schein. Mörderische Geschichten.
Folio Verlag, 2020. augusztus.
18 euró, ISBN 978-3-85256-816-4
www.folioverlag.com
