A-La-Carte

Csendes napok Fävikenben (2013/2)

Beszámoló a svédországi „sehol” vidékéről. Az igazi kaland a konyhaajtó mögött kezdődik.


Christian Seiler szövege · Markus Roost illusztrációja

Először a barátomtól, a gyógyszerésztől hallottam a történetet, aki mindig nagyon jól értesült. Állítólag valahol Svédországban, magasan a sarkkörön túl van egy étterem, ahol jobban főznek, mint a Nomában, ami akkoriban a világ legjobb éttermének számított. A probléma, mondta a gyógyszerész, aki a problémamegoldást patikamérlegen műveli hivatásszerűen, az, hogy ezt az éttermet nem lehet hagyományos úton megközelíteni. Először vízi repülővel kell menni, aztán hószánnal, ha nem éppen kutyaszánnal… minden nagyon, nagyon hideg, bonyolult, drága, sőt, egy kicsit veszélyes is. De az étel jó, nagyon jó, eszméletlenül jó, a csúcs.

Megkérdeztem tőle, honnan tudja ezt ilyen pontosan.

Azt felelte, egy barátja barátja járt ott, és fényképeket hozott, amelyekről leolvasható volt a koncepció teljes zsenialitása.

„Beszéltél te magad azzal a fickóval?”, kérdeztem.

„Nem”, felelte a gyógyszerész. „De nyugi, a barát megbízható.”

Abban a pillanatban már el is felejtettem az egészet. Barátok barátai már egy csomó mindent átéltek. Emlékszem azokra a sötét napokra, amikor egy teljesen megbízható barát teljesen megbízható barátja Jörg Haiderrel ült a melegedő szaunában, és egy másik megbízható barát kikezdhetetlen bizonyítékokat látott arra, hogy az AC Milan a nagy meccsek előtt doppinginfúzióra köti a játékosait.

Hallottál már valaha ezekről a barátokról?

Látod.

De aztán a történet teljesen másutt bukkant fel újra: egy vad, hosszú hajú szakácsról szólt, akit Magnus Nilssonnak hívnak, és aki valahol északon saját maga lőtte állatokat és saját maga gyűjtötte zuzmókat főz, és mivel olyan hideg van, farkasbőr kabátot hord. Ebben az összefüggésben hallottam először a baljós kunyhó nevét is, amely állítólag jobb kellene, hogy legyen a Nománál: Fäviken. Nincs különösebb jelentése. Breitenwaida svédül.

A történet nem akárkitől származott. Bill Buford, a Granta régóta hivatalban lévő kiadója és a New Yorker irodalmi szerkesztője járt ott. Buford megbízható cím. Feladta áhított állását a világ legjobb magazinjánál, hogy Mario Batalinál konyhai kisegítő lehessen, ezt az élményt „Hőség” című könyvében csodálatosan leírta. Szóval Bill Buford beszámolt arról, hogyan akadt el az utazása Magnus Nilssonhoz egy Östersundba tartó repülőút után – Östersund? Hallottál már valaha Östersundról? –:
„A környék egyetlen taxiját rendeltem meg. Mielőtt a sofőr kitett volna, kapott egy hívást, hogy el kell vinnie egy beteget (hatórás út a régió egyetlen kórházába), és eltűnt. Ott hagyott – csak hol? Messze északon, nyilvánvalóan, még elég magasan is, még ha a környéket nem is lehetett „romantikus képeslap-északnak” leírni. Ez egy inkább „átlagos” észak volt, még nem az északi sarkkör extrémje, de már olyan távol esett, hogy a vízen kívül semmit sem lehetett látni. Egyszerűen mindenhol ott volt. Itt egy nedves síkság közepén voltál, több száz kilométerre a tengertől, mint egy hatalmas szivacson.”

A cím, amelyet Buford e kis úti beszámoló fölé tett, így szólt: „Sehol”, és ez a sehol motívumként újra és újra felbukkant, amikor egy kicsi, menő brit gasztromagazin vagy egy nagy napilap hétvégi melléklete történetet mesélt a világ végén élő őrült szakácsról.

A történetek szórakoztatóak voltak. Expedíciós beszámolók aurája lengte körül őket. Azok a kollégák, akiknek megadatott a szerencse, hogy útnak indulhattak a seholba, kimerülten érkeztek meg az utazás viszontagságaitól, furcsa, de nagyszerű dolgokat kaptak enni, amelyeket csodáltak – pisztrángikra vérrel, nemesen rothadt marhahús –, és visszaküzdötték magukat haza.

Ez természetesen engem is vonzott. Az északi-sarki utazói képességeim még felfedezésre várnak, de nagyon bíztam benne, hogy ügyesebben fogom kezelni a helyzetet, mint Michael Beard, a Ian McEwan „Solar” című regényében szereplő különc fizikus, aki egy arktiszi expedíción kerül komoly bajba, amikor mínusz harminc fokban mindenképpen pisilnie kell: „A hibája az volt, hogy a végén várt pár másodpercet, ahogy a korabeli férfiak gyakran teszik, arra az esetre, ha még csöpögne valami (...). Mert miután elvégezte a dolgát, a pénisze odaragadt a melegítőöltözet cipzárjához, teljes hosszában odafagyott, ahogy csak élő hús tud hozzákötődni a jéghideg fémhez. Döbbenten nézte a szerencsétlenséget, és újabb értékes másodpercek teltek el. Amikor végül óvatosan meghúzta, éles fájdalom hasított belé (...). Terpeszben állva maradt a sziklafal előtt. Lehetetlen volt – ahogy a sebtapasszal szokás – egy rántással letépni a dolgot.”

Nem, nem szeretnélek titeket kíméletesen felkészíteni a Buford-féle „sehol” intim élményeire, csak tisztázni szeretném, milyen halált megvető bátorsággal vágtam bele, hogy személyesen is képet alkossak Fävikenről. Ha Michael Beard legyőzi az északot, gondoltam, akkor én is megteszem. Csak időben kell vécére menni.

Első kiábrándulás: Fäviken egyáltalán nincs olyan nagyon magasan északon. Trondheim magasságában fekszik, pontosan a skandináv félsziget közepén, legfeljebb félúton Malmőtől Narvikig. „Elég magasan” tehát szóba sem jöhet, vagy mondjuk úgy, Fävikentől még elég, elég, elég messze kell északra menni.
Második kiábrándulás: Östersund, a Stockholmból északra tartó regionális járat célrepülőtere, bár nem Heathrow, de legalább az összes Årébe utazó utas gyűjtőpontja, amely Svédország legelegánsabb és legjobban lefoglalt síközpontja.

Harmadik kiábrándulás: A Fäviken legtöbb téli vendége Årében síelés után beül az autóba, megteszi a húsz kilométert a hosszú hajú szakácsig, vacsorázik, majd az Audi Quattróval visszatér a jól fűtött szállására. Egy svéd síelő számára Fäviken tehát nem a seholban van, hanem útba esik.
A negyedik kiábrándulást azonban igazi megkönnyebbülésként éltem meg. Amikor az SK72-es belföldi járattal megérkeztem Stockholm felől Östersundba, ahol a Fäviken-iroda egy kedves hangjának tájékoztatása szerint egy taxi várt volna, hirtelen újra nagyon pontosan eszembe jutott Bill Buford története, miszerint Östersund egyetlen taxija néha el kell vigyen egy beteget a hat órányira lévő kórházba.

Hogy mi történt Billel, nem tudom. A kijárat előtt nagyjából annyi taxi parkolt, mint a bécsi Schwechat repülőtéren, és Östersund kórháza pontosan 10,4 kilométerre van a terminálépülettől. Talán a taxisnak még aludnia kellett egy kicsit, vagy új autót kellett vennie, mielőtt elvitte volna az Amerikából jött férfit a céljához, ami most már az enyém is volt? Ki tudja.

Az út egy óráig tartott, és amikor a bőrös arcú sofőr havas úton kitett a Fäviken nevű kis település előtt, először éreztem magam kicsit úgy, mint egy igazi kalandban. Itt nem volt senki. A parkoló üres volt. Semmi jelzés az étteremről, semmi jelzés a szállásról, ahol az éjszakát tölteném, kétágyas szobát ígértek, zuhanyzó és WC a folyosón, de nagyon kényelmes. Mmmh.

A sofőr elköszönt, sportosan megfordította a Skodáját és eltűnt. Ott álltam a kis bőröndömmel egy egyszerű, rozsdavörösre festett faház előtt, amely egy nagyobb épületegyüttes része volt. Mögötte egy udvar nyílt meg, amelynek végében egy olyan tekintélyes kúria állt, hogy a gondolat, miszerint étterem vagy szálloda lehet, teljesen abszurdnak tűnt. A ház krémszínűre volt festve, nagy, egybefüggő ablakai voltak, amelyeket nem takartak függönyök, és az oromzat és az előtető alatt értékes díszítések voltak. A tér közepén egy öntöttvas szerkezet állt, amelyben este rönköket gyújtanak meg. Egy melléképület ablakán keresztül láttam egy zebra és egy gazella trófeáit, amelyek szép összhangban lógtak a falon egy kapitális jávorszarvas koponyája mellett, és éppen amikor azon gondolkodtam, mit keres egy nagyvadász az északi sarkvidéken, egy ragyogó mosoly koppant a vállamra, nagyon szórakozott azon, hogy megijedtem, és azt mondta: „Hej. Te lehetsz Christian. Mutatom a szobádat.”

A szoba a rozsdavörös ház első emeletén volt, közvetlenül az étterem konyhája felett. Kicsi, szűk és hihetetlenül otthonos volt. Az ágyakon vastag prémek hevertek. Meleg volt. Fáradt voltam.

Amikor felébredtem, fél négy volt. Az étkezés, mondta Lotta, pontosan hétkor kezdődik a konyha melletti szobában. Ügyeljek arra, hogy ne késsem le. Magnus nagyon szigorú, ami a menetrendet illeti. Megesik, hogy azokat a vendégeket, akik hétre nem érkeztek meg, rövid úton kijelentkezteti, hogy ne essen ki a ritmusból. Ma 19 fogás lesz, amelyeket körülbelül nyolcperces időközönként szolgálnak fel. Ha szeretnék köszönteni Magnust, négykor bedughatom a fejemet a konyhába.

Az igazi kaland csak a konyhaajtó mögött kezdődik, egy talán 25 négyzetméteres helyiségben, panorámaüveg ablakkal, amelyen keresztül látni az eget, a dombokat, az erdőt és a zöldségeskerteket, amelyeket Magnus és az emberei itt alakítottak ki, kivéve, ha a zöldségeken nyolcvan centi hó áll. Erre az esetre nyáron és ősszel gondoskodtak, és készleteket halmoztak fel, nem olyan emelkedett, kifinomult mennyiségű filigrán apróságot, mint ahogy René Redzepi teszi, hanem alapvető, jó gyökérzöldségeket például, fűszernövényeket és hagymás növényeket.

Amikor négykor kinyitottam a konyha ajtaját, az asztalon egy darab húst láttam, ami az érlelés előrehaladott stádiumában volt. Muflon volt, mint később megtudtam, amelyet négy hónappal korábban vágtak le, és egy hűtőkamrában, alig nulla fok felett tároltak.

„Ez nem neked való”, mondta Magnus a köszöntés helyett, nyilvánvalóan feszült volt, hosszú haja a fényes, kerek arcába lógott, amelynek meglepően lágy vonásai voltak, és amikor közöltem vele, hogy szeretnék egy kicsit beszélgetni vele, csak szardonikusan mosolygott és azt mondta: „Nyugodtan kérdezz.”

Tehát megkérdeztem, miért nem kapom meg a muflont enni. Ez fontos kérdésnek bizonyult, mert Magnus azt mondta, hogy ma este különleges vendégek vannak a házban, akik a földszinti asztalnál ehetnek. Az összes többi vendég – „pont mint te” – az emeleten eszik, mindenki ugyanabban az időben, mindenki ugyanazt a menüt.

„Különleges vendégek?”, kérdeztem a tőlem megszokott tapintatossággal.

„Igen, a tulajdonos”, sóhajtott Magnus idegesen, és azonnal akadt dolga a konyha másik sarkában, úgyhogy kénytelen voltam egy kicsit zavaróan a sarkában loholni.
„Tulajdonos? Hiszen te vagy a tulajdonos”, mondtam az igazat, és Magnus bólintott, de átfogóbb magyarázatba kezdett, ami mind a Fäviken megértése, mind a szomszédos szobában lévő szafari-trófeák jelenléte szempontjából jelentőséggel bírt.

Magnus Nilsson Järpenben nőtt fel, viszonylag közel Fävikenhez, egy svéd tartományi fészekben, amelyből el akart menekülni azzal, hogy tengerbiológiát tanult. Amikor Magnus közben beiratkozott egy szakácsiskolába, észrevette, hogy a termékek ételekké való átalakítása fekszik neki – és hogy nem árt, ha ennek az átalakulásnak az okait tudományosan is meg tudja magyarázni.

Egyetemi karrier helyett tehát a főzéshez való tehetségét használta eszközként, hogy elhagyhassa gyermekkora emberüres környezetét. Magnus Párizsba utazott, és három évre két nagy étterembe szegődött el: a L’Astrance-ba és Alain Passard L’Arpège-jébe. Ott szerezte meg a technikai know-how-t és a termékismeretet, amelyek ma a Fäviken-konyha alapját képezik.

Amikor Magnus 24 évesen visszatért Järpenbe, elvetette az ötletet, hogy profi szakács legyen. A nagy francia konyha kimerültnek tűnt számára. Azzal az ötlettel játszott, hogy borújságíró lesz. Jól jött neki, hogy ajánlatot kapott egy eldugott, pompás telken, amely egy 48 000 hektáros vadászterülethez tartozott, hogy állítson össze egy borospincét az ottani étterem számára.

A birtok neve Fäviken volt. A lenyűgöző ingatlan tulajdonosa egy svéd fedezetialap-milliárdos volt, aki a százéves ingatlant magáncélra vásárolta meg, és most azon dolgozott, hogy a Fävikenhez tartozó éttermet, amelyben húsz éve jávorszarvas fondue-t (ez nem vicc!) szolgáltak fel, valami újjá, különlegesebbé változtassa. Ezért a borlap.
Nilsson először három hónapig maradt, aztán egy évig. Elvállalta a megbízást, hogy keressen egy szakácsot az étteremnek, de kudarcot vallott a feladattal, mert senki sem akart beköltözni a kulináris „sehol”-ba, ami a „Fäviken” akkoriban még volt. Így hát úgy döntött, hogy ő maga veszi át a dolgot, és ezen a ponton kezdődik a Fäviken legendája.

Ugyanis Nilsson észrevette, hogy a termékek, amelyeket Jämtlandba szállíttathatott, nem elégítették ki a L’Arpège-ben tanult igényeit. Ugyanakkor nem volt kedve megelégedni átlagos zöldségekkel és közepes húsokkal. Hogy elkezdett körülnézni a környéken, és olyan termelőket találni, akikkel közösen kritériumokat állíthat fel az első osztályú termékekhez, az egy kulturális küszöb átlépése volt. Addigra Nilsson a szülőföldje vaját és kenyerét, bogyóit és libáit nem ugyanazok szerint a kritériumok szerint ítélte meg, mint azokat a galambokat, amelyeket a L’Arpège konyhájába szállítottak. De most elkezdte, és a szakértelem, amelyet közben tanúsított, a Fäviken konyhafilozófiájának alapköve volt, mint regionalista, minden tabutól mentes konyhai kísérleti állomás. Hogy Magnust egy tőkeerős támogató támogatta a kompromisszummentességében, amíg a dolog beindult, és Magnus át nem vehette a saját éttermét, ebben nem elhanyagolható részlet volt.

Ma ez a férfi a családjával együtt jelen volt, és Magnus érte vette ki a muflonszeleteket a hűtőházból. Este tehát a tizennégy vendéghez, akiket az étteremben szolgálnak fel, még hatan csatlakoznak egy asztalnál a földszinti társalgóban, és ennek megfelelően feldúltan végezte a dolgát Magnus.

Azt gondoltam, néhány alapvető kérdés most jól jönne neki.

Hogyan vonod ki a teljesen normális termékekből a saját ízüket?”

„Csak nagyon speciális termékekkel dolgozunk. Ha a termékek nagyon jók, könnyű jó ízt létrehozni.”

Az az érzésem támadt, hogy egy kis kritikai távolságtartás most jól jönne: „A »nagyon jó« nem éppen egy pontos meghatározás.”

„De. Nagyon pontos.”

Szünet.

Magnusnak most a konyha egy teljesen másik sarkában valamit ki kellett vennie egy szekrényből, én pedig átpréseltem magam a többi, zavartalanul dolgozó szakács mellett, hogy ne veszítsem szem elől.

„Hogyan határozod meg, hogy valami nagyon jó-e?”

„Ezt megtanulod. Egy répa nem egyszerűen csak répa, mindig van még jobb répa. Mi éppen azokat keressük.”

Ezt mindenki mondja, gondoltam. Aztán én is kimondtam: „Sok szakács mondja, hogy csak a legjobb termékekkel dolgozik.”

Magnus mindig nagyon, nagyon gyorsan válaszolt. Egy talkshow-ban nem szívesen ülnék vele egy asztalnál. Másodpercek alatt replikázott: „De ez nem igaz. Mindig van még jobb. Csak keresni kell.”

Kicsit kinéztem a nagy ablakon, ahol a hó szikes, szürkésfehér rétegekben feküdt, és a fák csúcsai mozogtak a szélben. Úgy döntöttem, kicsit dacos leszek.

„A te zöldséged pár méterre innen nő, kint a kertben. Miért éppen ez a zöldség lenne a legjobb, amit kaphatsz?”
Te idióta: „Mert a rövid út teszi különlegessé.”

Amikor most kezdtem faggatni Magnust arról, hogyan jutott eszébe, hogy a húsát ne fiatal hízómarhákból, hanem tejelő tehenekből vegye, amelyek nyolc év tejgazdálkodás után általában nem csúcséttermekben végzik, Magnus mélyet sóhajtott: „Mindenekelőtt egy dolgot kell megértened: a kulturális hátterünkről van szó. Nem én találok ki valami újat, a kultúránk lényege az, hogy összefüggéseken gondolkodjunk, és reflektáljunk arra, amit teszünk. Sokan túlságosan arra törekszenek, hogy újat alkossanak. Az új önmagában nem elég. Fel kell ismerni az összefüggéseket, és ha az ember egy tehenet a maga életkörnyezetében szemlél, talán arra az ötletre jut, hogy a húsa jobban ízlik, ha már nem ad tejet.”

Aztán megkért, hogy hagyjam abba a kérdezősködést. Este, vacsora után még ihatnánk együtt egy teát. De most dolgoznia kell.

Magnus sem mulasztotta el, hogy még egyszer felhívja a figyelmemet arra, hogy a vacsora pontosan hétkor kezdődik.

Tehát elmentem, és átadtam magam a Fäviken környéki élvezeteknek. Felhúztam a kabátom gallérját, és bevetettem magam az erdőbe. Alig egy kilométer után egy pillanatra félreálltam, mert egy motoros szán akart elhaladni mellettem, amelynek a platóján egy puska és egy elejtett mezei nyúl volt rögzítve. Továbbmentem, megláttam egy állat hatalmas nyomait, amiket éles szemmel egy olyan jávorszarvas nyomainak azonosítottam, amely éppen azon gondolkodik, vajon miért nem szolgálnak fel többé jávorszarvas-fondüt a Fävikenben. Láttam az erdőben egy vadászleset, ami akkora volt, mint az óriáskerék – na jó, nem teljesen, de legalább akkora –, és örültem, hogy a lépteim ilyen határozott nyomokat hagytak a hóban, mert nem akartam arra számítani, hogy összefutok valakivel, akitől megkérdezhetném az utat vissza az étteremhez.

Amikor visszatértem, a kúria teljesen ki volt világítva. A konyha ablakai mögött sürgés-forgás zajlott. Az órára néztem. Fél hét. Ideje volt.

A Fäviken éttermei két emeleten nyúlnak el. Az alsó, ahol az aperitifet és a rágcsálnivalókat fogyasztják, nyitott kandallóval, bárral és egy hatalmas, a falon függő farkasprém kabáttal van felszerelve. A fénykép, amelyen Magnus ebbe a kabátba csomagolva áll a hóban, bejárta a világot, így megfelelő áhítattal töltött el, amikor az árnyékában vártam az előadás kezdetére: a Fävikenben zajló étkezés nem más, mint egy erősen specializált, kulináris színdarab, amelynek hírneve már bejárta az egész világot. Egy távoli hely drámája, amelynek szűkösségi gazdálkodásából estéről estére valami úttörő születik. A darabnak – még egyszer az órára néztem – szigorú szabályai és maximális tekintélye van. Nyírfalevél-főzetet ittam, ami csípős és frissítő ízű volt, és örültem a kezdetnek, amikor Magnus Nilsson étteremvezetője, Johann egy pohár Georges Laval biopezsgővel megnyitotta az estét.

Aztán jöttek a dolgok egymás után.

Jöttek lenmagból és ecetből készült csipszek kagylóöntettel, egy épp akkor készült friss sajt savóban, előző nyári levendulával (bár a levendula alig volt érezhető), majd a pisztrángikra egy tésztakosárkában, amit disznóvérből sütöttek. Magnus valahogy véletlenül fedezte fel az ikra és a vér bűnszövetségét, és számos állomáson keresztül jutott el az ötletének ehhez a megvalósításához, amelyet tökéletesnek ítélt, és ami valóban meggyőző ízű volt: a vértészta édes, meleg íze tökéletesen kontrasztban állt a nagy, friss halikrák sós ízével, amelyek szétroppantak a szájpadláson, és aromájukkal elárasztották a szájüreget. Ezt követte egy kovászos tésztában sült falat disznófej és egy „a birtokon lőtt és sóval szárított tőkésréce-mell”: két kis darab hús, amelyek olyan ízűek voltak, mint a pácolt tőkésréce-mell.

Ezután a másik tizenhárom vendéget és engem arra kértek, hogy álljunk fel, és menjünk fel egy emelettel feljebb. Ott az asztalok olyan tágasan voltak elrendezve, hogy a legtávolabbi asztalnál ülőkkel inkább telefonálnánk, mintsem átszólnánk nekik. Fa, meleg fény, spotlámpák az egyes asztalok felületén, nincsenek terítők, egy konyhaszigeten kiásott fokhagymagumók és száraik installációja. Egy tőke.
Majd a hang, amely a következő kilencven percet végigkíséri, mint egy vezérmotívum egy furcsa szimfóniában: az a dübörgő zaj, amikor Magnus a csapatával a konyhából feljön, hogy felszolgálja a következő fogást.

Magnus a szoba közepére állt, tapsolt egyet a kezével, és utasításokat adott egy tányérról, amelyen egy hatalmas, Trondheimből importált fésűkagyló feküdt moha- és zuzmóágyon. „Nyissák ki a kagylót” – mondta –, „a hús ki van emelve. Végül a levét közvetlenül a kagylóból kell meginni.”

A mohában egy borókaág feküdt, amelyet egy darab faszénnel izzítottak fel, és az aromáját a tányér és a kagyló gyönyörű héja fölé árasztotta. A kagyló nagy és feszes volt, kiegyensúlyozottan finom ízű. Aznap este először gondoltam arra, hogy van értelme megtenni ezt a hosszú utat idáig. Előbányásztam a mobilomat a zsebemből, és írtam egy SMS-t a gyógyszerésznek: „Megbízható barát azt mondja: a fésűkagyló a Fävikenben fergeteges!” De a gyógyszerész nem válaszolt, a lépcsőn pedig megindult a dübörgés, ami a brigád érkezését jelezte a következő fogással.

Egy királyrák farka volt, amelyet ecetben pároltak, és enyhén füstös aromák keveredtek az enyhe savasságával, amelyek a pirítás során keletkeztek. Mielőtt ezt közölni tudtam volna a gyógyszerésszel, természetesen megérkezett az ő üzenete: „Nem akarok semmit tudni. Kösz. Most kikapcsolom.”
Az ünneprontó.

A következő fogások vörös márnák voltak, amelyeket mogyoróhagymával szolgáltak fel, amely a szélén elszenesedett, és amelynek keserűsége rendkívül sokáig megmaradt a szájpadláson. Egy mézzel megkent tőkehal-darab egyetlen, sütőben sült sárgarépával, amit kis utalásként lehetett érteni arra, mit ért Magnus a „nagyon jó zöldség” alatt – a hozzá felszolgált zöld és meglehetősen keserű fenyőesszencia-pöttyöket azonban inkább érvként értelmeztem amellett, hogy a fenyőket gyertyával díszítsük, és ne együk meg. Egy nyers kagyló kelbimbólevélben, amit nem értettem. Egy kis tortácska friss sajttal és szárított tőkehalikrával, ami oké volt. Különböző gabonaszemekből készült kását egy gida-levessel egészítették ki, amelyet őszi leveleken szűrtek át: Érdekes, de azok a sötét, színes köztes hangok, amikre számítottam volna, elvesztek az erős gida-alaplében, és az étel többi része alatt az állkapcsom azzal küzdött, hogy úrrá legyen a szemek felett.

Aztán egy drámai közjáték: Két szakács egy hatalmas velőscsontot cipelt fel a lépcsőn, amit a tőkén helyeztek el, aztán előkaptak egy fűrészt. A csontot középen szétfűrészelték, a velőt hosszú kanalakkal kikaparták a csövekből, és az étel, ami most az asztalra került, az est egyik legérdekesebbje volt: nyers marhaszív, karalábé és a szóban forgó velő, mellé pirítós és egy zöld fűszersó.

„Egyétek úgy, mint a reggeli pirítóst” – mondta Magnus, és visszaindult a konyha irányába.
A szív fenséges ízű volt, a velő pedig megadta az ételnek a szükséges bársonyosságot. Bátor, mondhatni nagyon férfias étel volt. Körbenéztem. Az összes vendég vörös arccal és a lelkesedés hevületével ette a reggeli pirítósát. A pillanat majdnem ünnepélyes volt.

Ezt egy bár jó, de nem kiemelkedő gida követte malátával, különböző erjesztési fokozatokban. Ez érdekes és ízintenzív volt, de a tányér elvitele után sem tudtam, hogy ízlett-e vagy sem.

Aztán a desszertek. Elbűvölő áfonyafagylalt egy pompás tejszínkrémmel. Egy klasszikus spanyol desszert svéd interpretációja: cukorba burkolt tojássárgája, amelyet fenyősütemény-morzsákkal kombináltak. Céklás fagylalt pompás céklaporral.

Aztán újra arra kértek minket, hogy menjünk le egy emeletteljjebb, ahol kávét, teát, pálinkát és petits fours-t szolgáltak fel egy fadobozban: egy apró húsos pite, málnafagylalt (nyam), egy réti legyezőfű-pasztilla, egy füstölt karamellbonbon fenyőgyantával.

Éppen amikor meg akartam rendelni a második kancsóval a nyírfalevél-főzetből – átgondolandó alternatíva a záróeszpresszó helyett –, valaki hátulról a vállamra tette a mancsát. Egy pillanatra azt gyanítottam, hogy a gyógyszerész valahogy idejutott, de Magnus volt az. Az arca sugárzott, mint egy tenoré, aki az áriáit megint egyszer hiba nélkül hozta le a színpadról.

„Akarsz beszélgetni?”

„Persze” – akartam mondani, de a fenyőgyanta összeragasztotta a számat, és csak megbénultan tudtam bólintani. Visszamásztunk az étkezőbe, ami időközben üres és rendben volt, és ünnepélyes nyugalmat árasztott. Most már a szám is megszabadult a blokkolástól, még ha a toffee füstös aromái figyelmeztetően vissza is csengtek.

Az ételről beszéltünk és arról a vakmerő kísérletről, hogy ilyen messze a legközelebbi várostól ilyen éttermet nyissunk. Magnus a svéd Didi Mateschitzének nyújtott támogatására utalt, és arra, hogy a földrajzi távolságot a saját előnyére tudta fordítani. Hogy lehetősége volt a termelőkkel az alapoktól valami újat, eddig ki nem próbáltat építeni: ritka, hatalmas zsírtartalmú kacsafajták tenyésztése, amelyek nagyon ízletesek. A nyírfaszirup kinyerése klasszikus módszerrel. Az együttműködés olyan halászokkal, akik minden szükséges minőségi elvárást magukévá tettek. Kvázi tudományos feltételek átültetése ételekbe és italokba.

Amikor megkérdeztem Magnust, hogy korábbi szakmai álma, a tengerbiológussá válás tükröződik-e a főzéshez való hozzáállásában, valami megfontolandót mondott: „Végül is fontos tudni, mit csinál az ember. Nem tervezem meg az ételeimet. Nem ülök le vázlatokat készíteni. Amit csinálok, az nagyon intuitív és spontán. De ahhoz, hogy a kreativitásom ne akadályozódjon, jól kell ismernem az elkészítési technikákat – és ahhoz, hogy ismerjem őket, meg kell értenem. Jól meg kell értenem. Tudományos módon kell megközelítenem a témákat. Ostobaság lenne ezt nem megtenni. Annyi információ van arról, amit csinálunk, és ezeket az információkat nem nehéz megszerezni. Ez egy része az egésznek.”

„És a másik?”

„Magamnak is módszeresen kell dolgoznom. Nemcsak megértenem kell, hogyan működik a munkám, hanem azt is, hogy miért.”
Elmesélte, hogyan érett meg az elhatározás, hogy lemondjon mindenről, ami nem a közvetlen környezetben volt beszerezhető, a gourmet-beszállítóktól való leválásról. Lenyűgözőnek találtam, de konkrétabb dolgokat akartam tudni, magyarázatokat a laikusoknak. Például nem volt világos számomra, hogyan működhet egy csúcsgasztronómiai konyha citrom nélkül.

„Nagyon egyszerű” – válaszolta Magnus. „Szükség van a savra, és át kell gondolni, hogyan megy ez citrom nélkül. Svédországban van egy hagyományos ecet, az „Ättika”. Nagyon erős. A technikát a 19. században fejlesztették ki Franciaországban, és körülbelül 1920-ban importálták Svédországba. Az ecetet cellulózból nyerik, és nagyon népszerűvé vált, mert nincs borecetünk. A papíripar hulladékából állították elő, az országban mindenütt egyformán ízlett, és a svéd ételkultúra fontos részévé vált. Minden klasszikus eltevési recept, legyen szó halról vagy zöldségről, csak Ättikával működik.”

„Egy nem svéd számára” – mondtam –, „az Ättika úgy ízlik, mint…”

„Elektromosság” – mondta Magnus. „Mintha a nyelv alatt áram lenne. Szeretem az ízét, de ki akartam venni belőle az élét. Hiányzott egy jó borecet kerek savassága. Tehát eszembe jutott, hogy a sherryecetet mindig olyan hordókban érlelik, amelyekben hamu van – a hamu megtisztítja az ecetet azáltal, hogy az alkohol összekapcsolódik a szénnel. Fogtam tehát egy fenyőcsonkot, kiégettem a belsejét, és beleöntöttem az ecetet. Ezzel egy időben kísérleteztünk különböző gyümölcsecetfajtákkal, megtanultuk, hogyan kell őket erjeszteni és oxidálni.”

„Mi történt az ecettel a fatörzsben?”

„A nagyobb része eltűnt, ezért utántöltöttük. Az a rész viszont, ami a fában maradt, a változás egyértelmű jeleit mutatta. Szelídebb lett, ahogy terveztük.”

Az idő tényezője. Talán Magnus most már készen állt arra, hogy elmagyarázza nekem, miért hagyja a teheneinek a húsát olyan rendkívül hosszú ideig érlelődni.

„Szóval jó” – mondta. „Megkóstoltuk az idős tejelő tehenek húsát, mert a fiatal hízómarhák húsát nem használom, érdektelennek tartom. Ez a hús meglehetősen sötét és ízletes volt, de erős textúrájú és elég zsíros is. Egy melléképületben lehetőségünk van a húst ideális körülmények között érlelni. Úgy tudjuk szabályozni a hőmérsékletet és a páratartalmat, hogy a hús érése során alig képződik penész.”

Hát mégiscsak itt volt újra, a meghiúsult biológus.

„Szigorúan tudományosan vizsgálva, feltételezem” – mondtam okoskodva.

„Nem, egyszerűen csak kipróbáltuk” – mondta Magnus –, „de utólag megvizsgáltuk, ami szintén nagyon értékes volt. Bevizsgáltattuk a húst, ami majdnem hét hónapig érett, és arra az eredményre jutottunk, hogy semmi olyasmi nem volt benne, aminek nem kellett volna ott lennie. De a hús hihetetlenül jól ízlett: tiszta, intenzív húsíz. Hús a tizediken.”
Beszélgettünk még egy kicsit erről-arról. Beszélgettünk a magányról és az örömről, hogy távol vidéken élhetünk. Beszélgettünk a hosszú téli éjszakákról. A Fäviken környékén való vadászatról. A frissen fogott halak elektromos ízéről. A kockázatról, hogy furcsa termékekkel főzünk, és a saját szakácskönyvünkben (ami egyébként nagyon szöveges és ajánlható, a Phaidon Kiadónál jelent meg) a receptek azzal az utasítással kezdődnek, hogy „Végy egy marék tavalyi levelet…”
„Nem ez” – kérdeztem –, „mégiscsak egy kicsit erdőjáró attitűd?”

„Nem hiszem” – válaszolta Magnus államférfi módjára. „Elég, ha a receptjeim ösztönzést jelentenek azoknak az embereknek, akik főznek és esznek, és örömüket lelik abban, milyen az íze: Nem kell ugyanúgy ízlenie, mint nekünk itt. Csak jónak kell lennie.”

Amivel elértünk beszélgetésünk kiindulópontjához, és egy kicsit elhallgattunk. Aztán átöleltük egymást, és elengedtük egymást az este hátralévő részére.
Sétáltam még egy kört. A hold vékony sarlóként lógott az égen, és a hó titokzatos módon visszaverte a sápadt fényt. Egy kis erdősávon keresztül lementem a Kallsjön-tóhoz, és onnan láttam, milyen pompásan ült a fényesen kivilágított Fäviken a kis magaslatán, keretezve a sötét fákkal és a svéd éjszaka fémes csillogásával.

A mobilom zümmögött.

„Csak meg ne próbáld kihagyni a reggelit” – írta a gyógyszerész.

Kísértést éreztem, hogy azonnal válaszoljak neki: „Miért tudod…”

De hagytam, és hallgattam a bagoly hívását, amelyik feltehetően a maga részéről egy kis étkezés elintézésébe kezdett.

Cím
Fäviken
Fäviken Egendom
AB 830 05 Järpen
Tel.: +46/(0)647/400 37
www.faviken.com

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!