A-La-Carte

Tipp Tokiói túra (2018/2)

A japán nagyváros éttermi kínálata átláthatatlan. Személyes ajánlásokkal gyakran többre megy az ember, mint különféle útikönyvekkel. Irány a tempurafalatok, a sistergő liliomgumók és az eddigi legbársonyosabb leves!


„Szerintem pár nap spontán, terv nélkül – ez igazán izgalmas Tokióban” – írja az egyik. „Foglalj korán, mert különben nehéz lesz asztalhoz jutni” – tanácsolja a másik. „Minden, ami előtt sor áll, az többnyire jó” – mondja a harmadik. Úgy tűnik, többféleképpen is meg lehet közelíteni Tokió éttermi világát. És előljáróban: az arany középút is ér valamit, vagyis a keveréke az ajánlásoknak és foglalásoknak, a céltalan csavargásnak, valamint a térképen megjelölt tippeknek, amiket akkor keres fel az ember, ha épp a környéken jár – a szükséges hajlandósággal, hogy legalább a ramen-címek esetében sorban álljon. Tekintettel a 234 Michelin-csillagos étteremre, a számos szusi-legendára és az ezernyi ramen-bárra csak Tokió központi részén, kézenfekvő, hogy Tokió-ismerő ismerőseinket kérdezzük meg kedvenceikről (és közben sokat tanuljunk arról, mi zajlik a kulisszák mögött). A jó Tokióban a gasztronómiai választék bősége miatt: aligha létezik rossz vagy jó döntés. Minden felháborodott „Mi, te nem voltál ott?” kérdést azonnal hatástalanítani lehet saját, ugyanolyan jó alternatív választásunkkal.

A fiatal felső-ausztriai szakács, Philipp Inreiter, aki korábban a Noma gyakornoka volt, ma pedig a koppenhágai nagy sikerű Slurp Ramen Joint vezetője, nemcsak vendégként, hanem szakácsként is ismeri Tokiót. Megfordult a háromcsillagos RyuGin étteremben (ami egyébként a Tokió-rajongó Lukas Mraz szerint „az egyik leglenyűgözőbb étterem, ahol valaha jártam”), valamint a Hototogisu ramen-bárban. Tokiói tapasztalatairól Inreiter így mesél: „Nemcsak a nyelv más. Minden más. Hogyan bánnak egymással, mit szabad tenni és mit nem. Hogyan kezdik a napot és mikor kezdik.” A RyuGinben, az egyik étteremben a tokiói listájáról (egyébként azon, amelyiken a „foglalj korán...” megjegyzés állt), reggel kilenckor kezdett és volt, hogy csak hajnali négykor került ágyba. „Amíg a séf ott van, aki talán csak délután négykor jön, addig nem mehetsz haza. Elképzelhetetlen.” Még ha nehéz is a kommunikáció, a nyugati szakácsok státuszt jelentenek a japán vendéglősök számára, véli Inreiter. „A státusz pedig Japánban minden.” Philipp Inreiternek ezért külföldi kedvezményt adtak, ellentétben a megszokottal, nem ütötték meg tokiói tartózkodása alatt. Ez önmagában sok konyhában teljesen normális. „Pofonok, seggberúgások, minden. De van egy másik oldala is: olyan kemények a japánok másokkal szemben, de ugyanúgy tudják értékelni a jó munkát.”

A jó munka a japán konyhákban gyakran a specializációtól függ. Inreiter egyik tippje ezért az Osoba No Koga, egy soba-bár a Nezu Múzeum közelében, a tehetős és dombos Roppongi városrészben, amely ezen a sarkon szinte falusiasnak hat; egy gyéren járt utca alacsony kis házakkal, amelyek közül némelyik kifejezett építészeti hóborttal épült – némelyik szupervékony építmény még Erwin Wurm abszurd Narrow House-ára is emlékeztet. Bent, a bejárat mellett a vendég egy kamrában kőből készült gabonaőrlőt fedezhet fel: az Osoba No Kogában nemcsak a hajdina tésztát nyújtják és vágják maguk (sok soba-bárban ez becsületbeli ügy), hanem a lisztet is helyben őrlik. A tészta kilencven százalékban hajdinából áll, amely saját állításuk szerint közvetlenül egy kis gazdaságból érkezik, és tíz százalékban búzából, a rugalmasság kedvéért. Egy palatáblán az étterem japán írásjelekkel tájékoztat az aktuális szaké-választékról, ahogy azt a főnökasszony törve az angolt magyarázni próbálja. Az étlap, szintén angolul, felsorolja a helyi kötelező programot, a sobát különböző változatokban: melegen vagy hidegen, tisztán, lében vagy – Inreiter sürgős ajánlására – umami-verzióban tengeri sünnel és tűvékony ropogós algacsíkokkal. A sobára azonban semmiképp ne korlátozódjunk, hanem rendeljünk előtte egy válogatást kisételekből, mint a teriyaki csirkemáj vagy a furuzuke, érlelt savanyított uborkaszeletek – már csak azért is, hogy élvezhessük a Japánra oly jellemző, szívet frissítő miniatűr edénykavalkádot. A soba maga élvezet, amihez a finomságok iránti érzék szükséges. A helyi tészták nem kiabálnak teljes hangerővel: „Mi jobbak vagyunk a többieknél!” (Ez teljesen japántalan is lenne.)

Szintén a specializált fajtából való, és a Roppongi metróállomás gyalogos távolságában található a Mikawa tempura-bár, amelyet Philipp Inreiter szerint a foglalási helyzet miatt inkább ebédidőben érdemes felkeresni. „Egy menü, amely sült ételekből áll” – szól a magyarázata. „De nem szabad zsírban tocsogó rántott húsra gondolni. Japánban tökélyre fejlesztették a sütés művészetét. Egy hat-nyolc fogásos menü után úgy érzed magad, mintha egy nagy kerti salátát ettél volna.” A Mikawa egy ragyogóan tiszta, festői betonplatform-együttes közepén fekszik, szökőkutakkal, keresztény iskolával és több előkelő étteremmel; közvetlenül a közelben egyébként: L’Atelier de Joël Robuchon. A Mikawa homlokzata csupa aranyfüsttel és verdeső galambokkal van díszítve, amelyek talán az itt felszolgált aranyló sült ételek könnyedségére utalnak. A belső tér: pult a sütőkonyha körül és egy fülke, amelyben egy szigorú idősebb hölgy ül, aki láthatóan szorosan szorongatja a helyi számológépet. A tempura-mester előtt vágódeszka és kőedény, amelyből túlméretezett fapálcikák állnak ki. Amit megtisztított, például spárgát, angolnát vagy langusztát, azt a pálcikák segítségével mártja tésztába és süllyeszti a forró olajba. Apránként teszik a vendég elé az előtte lévő pultszakaszon lévő tálra, itatóspapírral együtt, az egyes sült darabokat. A spárga két fordulóban érkezik, a csúcsa utoljára, majd a languszta farka és feje. „Csak sóval edd” – érteti meg a tempura-mester az utóbbinál, a többit szójaszósz és reszelt daikon keverékébe mártogathatjuk. A szakács mozdulatai alvajáró módon biztosak. És amíg az olaj még sistereg, gyorsan süt egy adag tempurát a személyzetnek.

Philipp Inreitert követve a franko-japán kétcsillagos L’Effervescence étterembe is ellátogatunk (amely e tokiói út előtt és alatt házon belül „Lefferdingsbums” néven fut). A környék mostanra már szinte régi ismerős. A „Lefferdingsbums” alagsori konyhájában épp az Ausztriában élő Igor Kuznetsov dolgozik; az orosz származású szakács gyakornok Tokióban, miközben csapata a bécsi Karma Ramen étteremben tartja a frontot. A L’Effervescence nemcsak nagyszerű kovászos kenyeret és Savagnin-t kínál a Jurából, vagy Christian Tschida Himmel auf Erden borát, hanem betekintést nyújt a francia technikák és japán alapanyagok szoros összefonódásába. Ezt végül is számos tokiói csúcsétteremben éppolyan fanatikusan űzik, mint Párizsban. A halat a L’Effervescence-ben savóban posírozzák és yuzu-barnaise-zel borítják, vagy grillezik és olyan friss sajttal kombinálják, amelyhez a tejet szaké-élesztővel alvasztották. Desszertnek: csokoládés moelleux és kandírozott gesztenye, hozzá zöld krizantémlevél-fagylalt, mandarinmártás és sárga krizantémvirágszirmok. Egy fogás, amely, mint gyakran Japánban, a természet egy jelenetét, ez esetben egy sétát hivatott ábrázolni.

Még izgalmasabb franko-japán történeteket mesél viszont a 2016-ban megnyílt szokatlan szálloda, a Hoshinoya étterme a Tokiói pályaudvar közelében, ami Melinda Joe Tokióban élő gasztronómiai újságíró és szaké-szakértő rendkívül sürgető ajánlása. Ismeri az összes olyan éttermet, amely jelenleg az Asia’s 50 Best listájának élén áll, mint a Den, a Florilège vagy természetesen a Narisawa, de azért megvannak a saját kedvencei is. Ahogy pont a Hoshinoya. Ha belép az ember a szállodába a nehezen megtalálható ajtaján keresztül, azonnal lelassul a szívverés. Lobby a megszokott értelemben nincs, helyette Rie Azuma építész egy szakrális hangulatú, hosszan elnyúló keskeny csarnokot tervezett bejáratnak. A cipőnket egy a semmiből felbukkanó alkalmazott kezébe nyomjuk, és innentől zajtalanul közlekedünk zokniban a tatami-szőnyegeken, amelyek szinte az egész szállodában borítják a padlót. A teljesen elvarázsolt alagsori Hoshinoya étteremben, amely diszkréten elrendezett különtermek együtteseként bukkan fel – szürke nyers kő a falakon, fekete fa a padlón – szintén cipő nélkül közlekedünk. A konyhafőnök, Noriyuki Hamada francia képzésére és a 2013-as Bocuse d’Or szakácsversenyen elért harmadik helyezésére nagyon büszkék itt, de mindig hangsúlyozzák, hogy a Hoshinoya konyhájának minden alapanyaga Japánból származik. A menü egy apró hajtogatott papírdarabként érkezik, rajta csak néhány kulcsszó: például tengeri ördög vagy eper. Már az amuse-bouche-ok és az első előételek mutatják, itt valami nagyszerű készülődik. Halcsontlisztből, bambuszszénből és okinawai hosszú borsból készült ropogós. Krumplikrokett, krizantémlevél-porban megforgatva. Rákos salátatekercs yuzuval, selymesen vékony almaszeletben, rajta kandírozott shisolevelekkel. Gesztenyehúsvét gesztenyeformában, portói zselével mázolva, fehér mákkal megszórva. Rákflan rákkaviárral, rákzselével, tojáspudinggal és metélőhagymával. Legfinomabb tintahallapok házilag készült, tintahaltintával feketére festett véres hurkából készült krémmel. Legjobb, ha a Hoshinoyában szaké-kíséret mellett döntünk. Ugyanis igazi kincsek kerülnek az asztalra: szaké ritka öreg rizsfajtákból, hosszú ideig a legalacsonyabb hőmérsékleten érlelve, valamint természetes szaké, amely az össztermelésnek csak egy-két százalékát teszi ki. Mindegyiket olyan poharakban szolgálják fel, amelyeket a világszínvonalú japán sommelier, Shinya Tasaki fejlesztett ki.

A menü egyik csúcspontja: egy sistergőn forró liliomgumó egy öntöttvas serpenyőben, amelyet az asztalnál folyamatosan olvasztott vajjal locsolnak. Hozzá egy adag sauce béarnaise, a tárkony helyett cseresznyevirág-ecettel keverve. „A liliomgumóknak hat évre van szükségük, amíg ilyen nagyok lesznek. A betakarítás után pedig a földnek hét év pihenésre van szüksége” – meséli a felszolgáló szaké-sommelier tökéletes angolsággal (ami Tokióban távolról sem magától értetődő, de egyszerúen szükséges, ha az itt kínált konyhát teljesen meg akarjuk érteni). A liliomgumós fogásra Noriyuki Hamada séf különösen büszke: „Ugyanis ez a helyiek számára éppoly új, mint a külföldieknek. A külföldiek nem is ismerik ezt a gumót, a japánok pedig nem ismerik egészben, mert amúgy mindig csak szeletekre vágva szolgálják fel, például cseresznyevirág-rózsaszínre festve dekorációként. A szegmensek ugyanis úgy néznek ki, mint a kövér virágszirmok.” Következő fogás: tengeri ördög-consommé, hozzá egy pötty tengeri ördögmáj-pástétom – a májat szakéban főzték, mielőtt vajjal és tejszínnel mixelték volna – és egy apró gézzacskó reszelt gyömbérrel, amit a kívánt fűszeresség eléréséhez magunk nyomhatunk ki az esszenciára. Mindez letisztított ágakon vagy olyan edényekben és fadobozokban van elrendezve, amelyeket részben kifejezetten a Hoshinoya számára készítettek. „Ha ezt a tányért összetöröm, a séf nagyon-nagyon mérges lesz” – mondja a pincérnő óvatos mosollyal, amikor felszolgálja a desszertet: egy kivájt yuzu, amely dió-fagylalttal, földimogyoró-morzsával, yuzukrémmel és habcsókkal van töltve, egy fekete-ezüst kerámiatányéron elrendezve, amely úgy tűnik, mintha préselt fémből lenne. És mielőtt az étterem abszolút csendjéből, a meghajlások közepette visszaadott cipőinkben a lábunkon, visszakatapultálnánk Tokió utcáira, jön még néhány édes apróság: fekete szezámos financier, szójalisztes mályvacukor, kumkvat-rizspuding, florentiner kipattogtatott hajdinával. Egy ritka varázslatos hely.

A Hoshinoya kötelező, írja tehát Melinda Joe újságíró, de ugyanúgy a Shirosaka is. „Menjetek el, amíg még ilyen olcsó. Nem telhet el sok idő, amíg ezek a srácok felkapottak lesznek.” A Shirosaka egy kis, fiatal omakase-étterem, előtte keskeny zen-kerttel, egy mellékutcában, a nyüzsgő Akasaka negyedben. Az omakase annyit tesz, mint „rád bízom”, tehát csak egy menüt szolgálnak fel. A Shirosaka számokban: tíz hely a pultnál a nyitott konyha mellett, japán grill-lel, amit minden nap 16.30-kor gyújtanak be, „hogy a szén megnyugodhasson”, négy hely egy különteremben, körülbelül tíz fogás, tizenegy nyitott szaké, amit éppúgy nemes, mint súlyos hűtött fémkelyhekből isznak. Hideki Ii séf kínai, Max Barber sous-chef félig japán, félig brit, a Shirosaka konyhája tehát ennek megfelelően dogmáktól mentes, mégis nagyon fókuszált. Apránként nyújtják át a séfek a pulton a kis, többnyire rendkívül egyszerű fogásokat, mint a nyersen pácolt és gyengéden megfüstölt makrélát, a kistányérokat a hal színéhez illően választva ki. Egy vörös lakkozott tálban tonhal-tatár érkezik tengeri sün zselével és onsentoással, hozzá egy shisóval töltött ropogós. „Kérem, mindent összekeverni!” – hangzik az utasítás. „A ropogóssal együtt?” „Mindenképpen!” Az abalone az abalone-májból készült mártással olyan állagú, amit a Donald Kacsa fordítója, Erika Fuchs valószínűleg „Doing!”-gal írna le, hozzá pirított bagett jár. Némely grillezett ételre, például bambuszrügyre vagy wagyu marhára, szakét permeteznek, és a wagyu marhához olyan Nabeshima Daiginjo szakét isznak, amely ugyanabból a Saga prefektúrából származik, mint a hús. A Shirosaka egyik desszertje: a Japanese Cheesecake egy változata, friss sajtos fagylaltból készült tégla, mint egy crème brûlée megpirítva, párolt almával és morzsával. És miközben a vendégek még esznek, a szakácsok nyugodt mozdulatokkal pakolnak össze és rendeznek el mindent a következő napra.

Hasonlóan sok, pohárban felszolgált szakét kapni, mint a Shirosakában, a Bar Yatában, egy sűrűn beépített épület tizedik emeletén, a nyüzsgő Shinjuku negyed kellős közepén. Egy szűk lifttel megy fel az ember, fentről az utcák színes esti fényei látszanak, miközben különféle szakékat kóstolhat és magyaráztathat el. „A Yata egy titkos tipp a »Sake Aperitivo«-hoz” – mondja Melinda Joe. Körülbelül húsz eurós átalánydíjért kora este szakét kóstolhat az ember, amíg az idő le nem jár. A különféle kiváló minőségű szakék és kisételek mellett megkóstolhatja, sőt meg is kell kóstolnia a válogatott szójaszószokat, amelyek egy szedődobozban várják a falon. Szójaszósz és szaké, ezt a Yatában zseniális párosnak tartják – pár csepp sötét elixír, egy korty illő rizsbor hozzá. És tényleg, a rossz és a jó kombinációk között világok feszülnek.

Éppúgy, ahogy a jó és kevésbé jó ramen között, hogy rátérjünk egy témára, ami jelenleg olyan sokakat érdekel. Például Lukas Mraz, aki ősszel beszáll az apai Mraz & Sohn étterembe, Eduard Dimant a Mochiból és mindenekelőtt Brian McDuckston, a japán „Ramen-Hunter”, Philipp Inreiter ismerőse. Edi Dimant a Konjiki Hototogisu ramen-bárt ajánlja Shibuya kerületben, azok közül a címek közül, amelyeket a Mochi Ramen megnyitása előtt keresett fel. Maradandó benyomást hagyott, többek között azért, mert Dimant azon az estén a tíz darab speciális leves egyikét kaparintotta meg, matsutake-gombával, yuzu-héjjal, mizunával és kacsazsírral. Emellett Dimant listáján: Toka Shinjukuban. Mire számíthatunk ott? „Thai-ramen halleves-alappal. Ezt meglehetősen ritkán találni. A leves olyan tiszta és finom ízű volt, ilyesmi komplexet még sosem ettem. Egy leheletnyi fésűkagyló és a garnéla édessége. Számomra az egyik legjobb élmény Tokióban 2017-ben.” Lukas Mraz viszont, aki az e-maileket, amint Japánról van szó, Luki-san aláírással látja el, azt tanácsolja, hogy jó ramen-bárokban fél órával a nyitás előtt legyünk ott, „akkor szerencsénk lehet, és a sor nem túl hosszú”. Az ő kedvence: Kagari Ramen a Ginza metróállomáson. „Csirkealapú paitan-ramen. A legbársonyosabb leves, amit valaha ettem.” A Kagari Ramen valóban az állomáson található, egy sarokban, egy köztes szinten, ahol a különböző vonalak utasai sietnek el. Egy kordon tartja a várakozókat sorban, az alkalmazottak már a sorban állás közben, szájkendőjük alól megkérdezik a rendelésüket. A rendszer működik: amint a nyolc pulthely közül az egyik felszabadul (több nincs, az étterem apró), beengedik az embert, és az egyik szakács azonnal átnyújtja a megrendelt rament. És mindegy, milyen feltétet választottunk – Lukas Mraznak és a leghízelgőbb levesről szóló rajongásának csak igazat lehet adni.

Hogy melyik ramen a nagyváros legjobbja éppen, azt Brian McDuckston próbálja kideríteni. Az osztrák gyökerekkel rendelkező kaliforniai kétméteres férfi tizenegy éve él Tokióban, már elég jól beszél japánul, és az egyik legfontosabb „Ramen Hunter”-ként tartják számon. Először a ramen csak hobbi volt számára; ma már egész Japánban utazik, „naponta legalább egyszer rament eszik”, és részben a Ramen Adventures blogjából, könyveiből és túráiból él. Ezek a Ramen Adventure-túrák fejenként kilencven euróért fejenként két tál tésztalevesért talán nem éppen olcsók, de minden leendő ramen-geek számára kötelezőek a rengeteg bennfentes információ miatt; és McDuckston szükség esetén privatissimum-formában is vezet. Résztvevőit mindig a szállodában vagy más megbeszélt találkozóhelyen veszi fel, és már előre kiválasztott két lehetőleg különböző éttermet, amelyek onnan jól elérhetőek. „A túrákon mindig enyhébb rament eszünk kezdésnek, utána pedig erősebbet.” Az enyhébbek lehetnek például vénuszkagyló-alapúak, ahogy azt a tokiói Ginza-beli Mugi to Olive felszolgálja, míg az „erősebb ramen” kategóriában a vörös ördög-maszkokkal benépesített Kikanbo jó, ahol minden ramen tartalmazza a nyelvet zsibbasztó szecsuáni borsot. A Kikanbóban a kívánt csípősségi fokot már az automatánál választjuk ki, ahol Tokió sok ramen-bárjához hasonlóan előre megvesszük a jegyet. És mindegy, hova vezeti Brian McDuckston a Ramen Adventures résztvevőit – magukban az éttermekben alig mond valamit. Sokkal inkább mindig mindenki lelkére köti: „A ramen gyorsétel. Edd meg és menj.” Hosszú menükhöz végül is Tokióban számtalan más cím létezik.

Soba saját malomból származó hajdinával, foglalás ajánlott:
2 Chome-14-5 Nishiazabu, Minato-ku, Tokyo-to 106-0031
www.osobanokouga.com

Mikawa
Mesteri tempura menüben, érdemesebb ebédidőben menni.
6 Chome-12-2 Roppongi, Minato-ku, Tokyo to 106-0032
www.roppongihills.com

L’Effervescence
Franko-japán kétcsillagos konyha izgalmas borlappal, ebédidőben ugyanaz a menü lényegesen olcsóbb:
2 Chome-26-4 Nishiazabu, Minato, Tokyo 106-0031
www.leffervescence.jp

Hoshinoya
Lenyűgöző franko-japán konyha Tokió legszokatlanabb luxusszállodájában, mindenképp rendeljük meg a szaké-kíséretet a menü mellé.
1 Chome-9-1 Otemachi, Chiyoda, Tokyo 100-0004
www.hoshinoya.com

Shirosaka
Modern omakase-étterem kis előkerttel, a pult mögötti szakácsok tökéletesen beszélnek angolul, nagy szaké-választék.
6 Chome-3-9 Akasaka, Minato, Tokyo
www.shirosaka.com

Yata
Sake-aperitivo, időben korlátozott fix áron.
3-14-22 Shinjuku 10f, Shinjuku 160-0022

RAMEN

Konjiki Hototogisu
2 Chome-47-12, Hatagaya, Shibuya, Tokyo 151-0072

Toka
Shinjuku-ku, Funamachi 12–13, Tokyo 160-0007

KAGARI RAMEN:

Kikanbo
a föld alatt a Ginza állomáson, a C2-es kijárat közelében (egyike a sok tippnek, amit Brian McDuckston a
www.ramenadventures.com oldalon kínál, túra kb. 90 euróért):
2 Chome-10-9 Kajicho, Chiyoda, Tokyo 101-0044

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!