Sejtettem.
Bodo hívott.
Dühös volt. Még csak annyit sem mondott, hogy „Helló” vagy „Hogy vagy, te vén seggfej?”, ahogy Bodo szokott beszélni. Csak annyit mondott: „Elolvastam a könyvedet*.”
Erre nem számítottam. Ezért nem is haboztam, hogy a zürichi fejezetemben nyilvánosságra hozzam azokat a viselkedési mintákat, ahogy a zürichi barátom, Bodo tölti az éjszakáit (és én, ahogy többé-kevésbé sikertelenül próbáltam magam elől biztonságba helyezni). Bocsánatot kell kérnem? Úgy tegyek, mintha megszakadt volna a vonal?
Bodo levette a vállamról a döntés terhét, miközben tovább szidott: „Micsoda képtelenség. A címed provokáció: ,A végén úgyis a Kronenhalléban kötünk ki.‘”
Így hívják a zürichi fejezetet.
„Ki köt ki a Kronenhalléban?” – dühöngött Bodo. „Én biztosan nem.”
Hallottam, ahogy diadalmasan levegőt vesz, mielőtt rátért üzenete lényegére: „És te sem. Holnap vonattal jössz Zürichbe, a jegy kifizetve. A Widderben laksz. Egy hétig maradsz. Szabadságot vettem ki miattad. Rakj el egy kis pénzt, Zürich drága.”
Bodo hangulata most valamivel jobb volt.
„Szép könyv” – mondta végül. „De túl vastag. Ezért csak a címet olvastam el. Mindig ez a Kronenhalle. Micsoda képtelenség. Holnapig.”
Letette.
Elintéztem néhány telefonhívást, a naptáramat a papírgyűjtőbe dobtam, aztán elkezdtem csomagolni.
Amikor megérkeztem a zürichi főpályaudvarra, először is örültem a csarnoknak, amely olyan, amilyennek egy pályaudvarnak lennie kell. Hatalmas. Magas. A búcsúzás és az érkezés, az állandó mozgás katedrálisa.
Bodo nem volt ott. Érkezett egy szűkszavú SMS, amelyben utasított, hogy először vigyem a csomagjaimat a Widderbe, majd menjek a közeli Lottiba, ahol várni fog.
Bevittem a csomagokat a Widderbe. A Widder egy olyan luxusszálloda-fajta, amilyet szívből kedvelek. Az óváros közepén található. Minden szoba más kialakítású, mert három szomszédos középkori házba illesztették be őket. A személyzet a legkiválóbb, azaz kötelező érvényű, vicces és remekül felkészült, nagyjából az ellentéte azoknak az arrogáns Prada-eladónőknek, akik azt az érzést keltik benned, hogy zavarod őket a privát ruhásszekrényükben.
Ennek megfelelően szívélyesen fogadtak. Nem tudom, mit mesélt Bodo az uraknak, nem is akarom tudni, különben elpirulok. Még kevésbé érdekelt az ár a lakosztályért, ahol elszállásoltak, legalábbis az igazság pillanatáig, amely mindannyiunkat eléri, amikor a számla megtekintése nélkül átcsúsztatjuk a hitelkártyánkat a recepciósnak, és reméljük, hogy nem azt mondja: „Nem, köszönöm.”
„Később találkozunk a bárban” – mondta a concierge, amikor kiléptem a csinos Rennwegre, és ez igaz volt. Mindig később találkozunk a bárban, ha a Widderben lakunk, mert a Widder Bar legenda, és a legendák láttán tisztességesen kell viselkedni: soha ne menj ágyba záróital nélkül!
A mondat jó, gondoltam, miközben elindultam a Werdmühleplatz felé a Lottihoz, ezt el kell mondanom Bodónak. Valószínűleg magára tetováltatja.
Szép este lett a Lottiban. Bár Bodo nem volt ott, küldte a következő szűkszavú SMS-t: „Előre nem látott esemény” történt, később érkezik, és ha nem, majd jelentkezik...
Tipikus Bodo. Cserébe találkoztam Crisiov Lafleurral, egy bolgár titkosügynökkel, akit Zürichben az egész város ismer. Szereti – akárcsak én – az áttetsző svájci vörösborokat, a kiadós Hacktätschlit, ahogy itt a húspogácsát hívják, krumplipürével.
Mindez megtalálható a Lottiban, és az egyetlen üröm az örömben, hogy mindez már nincs meg az Alpenroséban, Katharina Sinniger és Tine Giaccobo csodálatos svájci mintavendéglőjében, amely két éve bezárt, és fájdalmasan hiányzik, egyeseknek olyannyira, hogy azóta csak lencsedalt vagy sushit esznek, hogy soha ne kerüljenek abba a dilemmába, hogy össze kelljen hasonlítaniuk valamilyen Pizokelt Tine Giaccoboéval. Egy összehasonlítás, amely szükségképpen a jelenlegi Pizokel hátrányára válna, még ha jók is. Olyan jók, mint az emlékekben, biztosan nem lehetnek.
Az Alpenroséról szóló nekrológban a Magazinban ez állt: „A kocsma végül is nem más, mint mindannak az összege, amit itt nevettek, szerettek, ünnepeltek, álmodtak, vitattak és pletykáltak. Vannak kocsmák, amelyeknek a mérlege ezzel kapcsolatban mélyen a durvaságban gyökerezik, talán a törzsvendégek is megfelelően örülnek, ha a vendéglős egy napon ok megadása nélkül kétszer fordít a kulcson és eltűnik.”
De itt más a helyzet. Azok az emberek, akiknek sikerült utoljára asztalt foglalniuk, az étkezés után még hosszan ültek a zöldre festett székeken, hátrahajtották a fejüket, és megpróbálták megjegyezni az Alpenrosét, részletről részletre, ahogy az ember egy verset tanul meg kívülről vagy egy dalt, például a Scenes from an Italian Restaurant Billy Joel-től:
„A bottle of white, a bottle of red
Perhaps a bottle of rose instead
We’ll get a table near the street
In our old familiar place
You and I, face to face, mmm”
Így van, gondolom magamban, mmmm.
Crisiov mellettem megkóstolta a megmaradt vörösbor utolsó kortyát. Pinot Noir Chölle Markus Ruch-tól, mmmm.
„Iszunk még egyet?” – kérdeztem.
„Mmmm” – válaszolta Crisiov, és az este végére elég sokat ettünk és ittunk, pisztrángot vadfűszerekkel, gombát, pirított velőscsontot, Hacktätschlit és természetesen még valami édeset, és nem tudom, Crisiovnak jutott-e eszébe vagy nekem, hogy igyunk még egy záróitalt a Widder Barban.
Amikor megérkeztünk, a csapos azonnal felém sietett.
„Bodo úr éppen elment. Üzeni, hogy sok szeretettel köszönti.”
Ezenkívül a három Gin Tonicját a szobám terhére íratta.
Jól aludtam. A következő napra nem terveztem mást, mint hogy eszpresszót igyak. Csak eszpresszót. Ez nem vesz sok időt igénybe. Olaszországban a kávéház látogatása rituálisan a legszükségesebbre korlátozódik. Jössz, megrendeled a Caffè-t, fizetsz, keversz egy kis cukrot a fekete anyagba, a csészét szádhoz emeled, egy hajtásra megiszod és mész tovább, bárhová.
Zürichben ez ugyanígy van, csak egy hajszállal elegánsabban. A Campóban például, amely elfoglalja a Helvetiaplatzon lévő brutalista hivatali épület alatti egykori átjárót, a látszóbeton durvasága és az asztalosmunka eleganciája olyan meggyőző és egyszerű módon találkozik, hogy teljesen elvarázsolva süllyedtem le az egyik tengerifű-zsámolyra Dordogne-ból, és nem tudtam eldönteni, hogy a Helvetiaplatz intézményi ürességét élvezzem-e, vagy inkább a teret borító keskeny duglászfenyő-lécek mintázatának szenteljem magam. Megkaptam az első eszpresszót, a hangulatom javult.
SMS Bodótól: „La Stanza?”
Szóval nem sokkal később beestem a szintén csodálatos La Stanzába, találtam egy szabad helyet a bárnál, és először elfogyasztottam mindazt, ami ingyen jár az eszpresszó mellé: a frissen őrölt kávébab illatát; a tejet felhabosító fúvókák hangját; a bárnál ülő két szomszéd belcantóját, akik valamin nevettek, amitől nyilvánvalóan féltek; a levelek játszó árnyékait, amelyek a kertre néző ablakot képernyővé változtatták. Jönni – lenni – menni. Aki uralja az eszpresszóbár látogatását, az egy olyan gyakorlatot végez, amelyhez sok embernek hosszú meditációs tanfolyamokon kell részt vennie.
Nyilvánvalóan egy kicsit filozófiai hangulatban voltam, amikor a nehéz mancs a vállamon kitépett az álmaimból, és Bodo a fülembe ordította: „Hát itt vagy. Nehezebb elérni, mint a kancellárt!”
Ha én lennék ő, azt mondanám: „Igaza van.”
Volt néhány dolog, amit meg kellett beszélnünk.
„Tényleg itt akarsz...” – Bodo némileg undorodva mutatott a csillogó kávéfőzőkre.
„Mehetnénk a Kronenhalle Barba” – mondtam, de Bodo nem méltatta a cselt még egy mosolyra sem. Ehelyett elindultunk a Niederdorfba, Zürich legrégebbi részébe, és mivel már sejteni lehetett a kék órát, Bodo bevont a Bodega Españólába, a világ egyik legszebb vendéglőjébe, amelyet azonban Bodo nélkül is ismertem volna.
„Nyugalom” – mondta Bodo és rendelt egy üveg Cavát.
Aztán kifejtette, mit akar velem. Meg akarta mutatni, milyen Zürich, ahol friss, üde, zöld és menő. Mert manapság erről van szó, nem csillagokról és hagyományos éttermekről szép falburkolatokkal. Ezt mondta nekem egy hagyományos étteremben, szép falburkolatokkal. Az impulzus-előadás végén, amikor a Cava lassan elfogyott, megalapozott gyanúm támadt, hogy Bodo nem ok nélkül hívott Svájcba.
A Bodegától nem volt messze a Bauernschänke a Neumarkton. Ez telitalálat volt. Némely étteremnek már az első fogásnál a rajongója vagyok. Minden étel egy kis műalkotás, „highly instagramable”, le kellett győznöm magam egy kicsit, hogy a szakemberek által hosszú csipesszel elrendezett tökéletes kompozíciót a villámmal tönkretegyem. De sikerült.
A Bauernschänke egy alapvetően durva felépítésű kocsma (szép falburkolatokkal), amelyet néhány finommechanikus új vezetése alatt az ideális kortárs étterem prototípusává alakítottak át. Nenad Mlinarevic, Valentin Diem és Patrick Schindler egy nagyon kellemes koncepciót dolgozott ki a csúcsgasztronómia demisztifikálására. Az étlapon szereplő ételek kicsik, lehetőleg az asztal közepére helyezik őket. Előnye: egy társaság, tegyük fel, Bodo és én, könnyedén végigkóstolhatja a teljes kínálatot, és a Bauernschänke-t sem teljesen tele, sem éhesen nem hagyja el. Hogy ezt az ételt Zürich egyik legjobb borlapja kíséri, egy további pluszpont. Kevésbé a luxusgasztronómia ismert címkéiről van szó, mint inkább a csúcsborászok új generációjáról, akiknek a borai saját kézjeggyel rendelkeznek, és tökéletesen illeszkednek az étkezés lazaságához.
Szó szerint végigpróbáltuk az étlapot. Lenyűgöző volt a párolt süllő karalábéval, a nyers scampiért a görögdinnyével pedig udvariasan megküzdöttünk (Bodo nyert). A tatárbifsztekbe finom zsíros krémet kevertek, a retek pedig éles kontrasztot teremtett. A stracchinós, paradicsomos, bazsalikomos olajos étel végül nemcsak ízletes volt, hanem érthető módon egyszerű is, így anélkül, hogy különösebb kudarcélménytől tartottam volna, kacérkodhattam azzal, hogy otthon is elkészítsem. Ez érvényes volt a savanyú uborkás, tésztaszerűre vágott cukkinis és füstölt ricottás tányérra is, avokádóöntettel.
Érdekes, hogy már megint Markus Ruch-féle bort ittunk. Később megvitattuk ezt a Widder bárban, és megfogalmaztuk a homályos szándékot, hogy alkalomadtán megismételjük.
Másnap a Sprünglinél, a Paradeplatzon nyalogattam a sebeimet. Nem mintha pralinét vagy Luxemburgit írtam volna fel magamnak, csak a háború előtti levegőt akartam beszippantani az első emeleti teázóban. Ott vigasztalóan ódivatú és körülményes a hangulat, mégsem lelakott, hanem otthonos, mint a párizsi vagy bécsi prototipikus kávézókban, inkább zavarbaejtően komoly és rokonszenvesen kispolgári, mint egy elegáns idős úr, aki a nyolcvanas évek felfújt vállú öltönyét nem ironikusan, hanem büszkén és magától értetődően viseli.
Egy kis csillogó asztalkánál egy ártalmatlan, de ízletes absztinens ebédet fogyasztottam el, egy verbéna teát és két kanapét. Szeretek itt nyugodtan újságot olvasni. A kissé formális csend a mindig jól megtelt helyiségekben csökkenti a vérnyomásomat, és képessé tesz arra, hogy még a száraz, unalmas vezércikkeket is türelem nélkül olvassam az NZZ-ben, talán még kétszer is, ha időközben a mellkasomra esett volna az állam.
A Café Sprüngliben egyszerre éreztem magam fiatalnak és öregnek. Egy óra kávézás után nem voltam igazán biztos benne, hogy ugyanaz vagyok-e, aki előtte bement, és igen, hiszek a mágikus helvét realizmusban, főleg, ha a teasütemények színpalettájában vagy a Bircher Müzli nevű tízórai mély rózsaszínjében nyilvánul meg.
Bodo SMS-e hat órára a 4. kerületbe parancsolt: „Gamper. Pontosan!”
A farm-to-table étterem, a Gamper ugyanis hatkor nyit, és nem vesz fel foglalásokat. Első érkező, első kiszolgált vendég. Ha szabad egy asztal, leülsz. Ha nem, vársz (mind az étel, mind a borlap megéri a várakozást). Volt ízletes hideg céklaleves (ahogy a vörös répát itt hívják) pirított mogyoróval és snidlingolajjal, később pedig egy tatar bifsztek őzbakból reteklevéllel, és nyers karalábécsíkok tárkonnyal. De abba a kis fogásba szerettem bele, amit a Celler de Can Rocában képzett szakács, Markus Frehner küldött közben: egy Tropea-hagyma tarte tatin, amit a legnagyobb élvezettel – és egy-két pohár Matassa Blanc-nal a Cotes Catalanes-ből – fogyasztottam el.
A Gamper készítői egyébként a kis törzshelyükön túl is stílusteremtők. Kétszer nyitottak egy menő borbárt a sarkon, ahol másnap megismertem a zürichi Räuschling örömeit, egy régi szőlőfajtát, amely friss, ropogós, és alkalmas a kora délutáni órákra. A Wermutnál, az alternatív Riffraff moziban található bisztrónál is vannak átfedések a személyzetben és a konyhafilozófiában: nagy gonddal készített megosztós tálakról tudok beszámolni onsen-tojással, szarvastatárral és a ház specialitásával, a Coq au Vin-nel vermuttal.
Ittunk vermutot? Rendelt Bodo egy második adag Coq au Vin-t? Megbeszéltük az eddig átélteket és mindent, ami még következne, a Widder bárban?
Zürich retorikai kérdései.
Szerencsére Bodo ezután adott nekem egy szabadnapot, így tehettem egy kirándulást Schwamendingenbe, ahol a barátom, Stefan Tamó üzemelteti a Ziegelhütte éttermet.
A 6-os villamos végállomásától a zürichi állatkertnél sétáltam át a Zürichbergen, átrágtam magam a nagyvonalú vegyes erdőn át a deklarált munkásnegyedbe, amelynek a csípők általi meghódítása ugyan lassan elkezdődött, de még nem hagyott hátra látható változásokat.
Tamó úgy néz ki, mintha bongózna Manu Chao zenekarában. Az elmúlt húsz évben döntően meghatározta Zürich gasztronómiai életét, de egy sor sikeres újítás után visszavonult a szülőnegyedébe, Schwamendingenbe, ahol a Ziegelhütte kirándulóvendéglő épp kiadó volt. Azóta a nagyon különböző vendégek megkapják, amit akarnak. Egy rendes Côte de Bœuf-öt, de sajtos pirítóst, disznósajtot vagy húsos pitét (Fleischkäs) sült krumplival is, és csak az tudja felmérni, milyen figyelemmel és odaadással készülnek ezek a svájci kulinária laktató klasszikusai a főnök szeme alatt, aki már mindent látott, aki néha-néha benevez rájuk.
„Jól nézel ki” – mondta Tamó. De tudtam, hogy nem úgy értette. Egyszerűen csak egy jó okot akart találni, hogy koccintson velem, szóval ittunk sört, és mivel a sör önmagában nem jó ötlet, Tamó először rendelt egy húsos pitét, ami meglepően enyhe és hozzáférhető volt, és mivel utána még tudtam azt mondani, hogy „Papp”, hozatott egy Côte de Bœuf-öt a grillre, és kinyitott egy üveg spanyol vörösbort. Ezt csinálja az ember Schwamendingenben, amikor a bécsi nagybácsi benéz, és egy kicsit leharcoltnak tűnik.
Miközben a csodás bordaszeletnek estünk neki, jött az SMS Bodótól: „Ne egyél húst. Holnap majd csináljuk!”
Kivételesen Bodo nem ígért túl sokat. Először elvonszolt a Hateckébe. Ez egy graubündeni hentesüzlet, amely nyitott egy fiókot Zürichben, és mondom nektek, még az is, aki sok hentesüzletet látott, még sosem látott ilyet: egy fényárban úszó üzlet a Löwenplatzon, ahol a marha- és borjúhús válogatott részei annyira precízen és szimmetrikusan vannak elrendezve, mintha az az ember, aki a vitrint kezeli, korábban a Tiffanynál dolgozott volna. Nemes kő, láthatatlan üveg, végtelen sok hely: a filetek és bordák ékszerként, luxuscikként jelennek meg. Szerencsére annyiba is kerülnek, különben végképp összezavarodtam volna. A toblerone alakú Salsiz egyébként nagyszerű volt, a tatár pedig egy költemény. Hogy valami, amit itt nassolsz, korábban azt mondhatta volna, hogy „mú” vagy „bee”, kizártnak tűnik.
Kicsit le voltam nyűgözve a Hatecke húsevőknek szánt lombfűrészmunkáitól. Valami olyasmire vágytam – nehezemre esik kiejteni a szót – amire, hogy valami igazi. Megkértem Bodót, mutasson nekem mást, mint egy hentesüzletet, ami úgy néz ki, mint egy ékszerbolt.
Bodo egy hajszálnyival túl sokáig mosolygott rám arrogánsan és mindentudóan.
Megértettem. Előre látta ezt a vágyat, szinte meg is rendezte. Asztalfoglalásunk volt a Metzgben. Bodo nagylelkűen, mint a Jézuska, azt mondta: „Előrendeltem egy Côte de Bœuf-öt.”
Szerencsés voltam. Mi jobb annál, mint hogy Côte de Bœuf-öt kapj? Éppenséggel. Ráadásul az a hely is kifejezetten tetszett, ahová Bodo elvezetett. A Langstraßei Metzg belső tere elég kendőzetlenül fejezte ki tulajdonosnőjének filozófiáját. Itt semmit sem szépítettek. Alapjában véve egy húsboltról volt szó, ami úgy néz ki, mint egy húsbolt, amiben pár asztalt állítottak fel, és ahol a főnöknő személyesen főz valamit, amit egyébként csak becsomagoltatnál és elvinnél.
Marlene Halter, tulajdonos és konyhafőnök, megbízható helyeken tanulta a mesterséget, nevezetesen Tine Giacobbónál az Alpenroséban, és Stefan Tamónál az Italiában és a Ziegelhüttében. Megvan benne a bátorság a maximális kiélezéshez. Amikor valamivel később este – egy articsókasaláta és fél üveg Markus Ruch-féle Pinot Noir Klettgau után – szervírozták a kész darabot, magányosan feküdt a tányéron: óriási öröm volt a szaftos, ízletes húst sóval és még több vörösborral elfogyasztani.
A „tisztaság” napja, a hús napja, de egyben: a vörösbor napja is.
És már megint ez a Markus Ruch nevű borász. Tudakozódtam. Két telefonhívásomba került a Widder bárban, majd Severin Aegerter, az egyik legjobb borbolt tulajdonosa, akit ismerek – sajnos Bernben van, nem a közelemben –, egy időpontot egyeztetett nekem Neunkirchben, Klettgauban.
Másnap délelőtt meglátogattam Markus Ruchot Klettgauban, és Pinot noirt ittam nála, ami egy új dimenziót nyitott meg előttem: csillogó élénkségű, fűszeres és feszültséggel teli bort. Nem simulékony, követelőző. Nem válaszoló, hanem kérdező.
Markus Ruch hollywoodi sztármosolyával vett fel az állomáson. Pályamódosító, kereskedelmi képzettséggel és egy banki ügyfél-tanácsadói múlttal. Egy gyakornoki pozíció után pótolta a borászképzést, és néhány év tapasztalatot gyűjtött olaszországi, chilei, svájci és francia borászatokban.
A biodinamika előnyeit a legendás Christian Zündel tanította meg neki Ticino kantonban. Burgundiában Ruch – „én vagyok a Markus” – hagyta, hogy a biopionír Dominique Derain bevezesse a borkészítés rejtelmeibe, és benyomást kapott arról, mit jelenthet egy borász számára a „terroir” fogalma, mégpedig „a származás feltétel nélküli kiaknázását” és annak szűretlen átültetését borba.
Ezt követően Markus Ruch olyan borvidéket választott, amelynek nincs hagyománya a nagy borok készítésében. 2007-ben kivett egy szobát Hallauban, és bérelt egy apró, húszaraszos parcellát Pinot noir tőkékkel Weinfeldenben, amit szó szerint a garázsában vinifikált. A megélhetéséért egy nagyobb borászatban dolgozott, emellett új szőlőket bérelt, és a saját borán dolgozott.
Amikor a szőlőiben sétáltunk, Markus elmesélte, hogyan hagyta abba azonnal a tőkék trágyázását és a herbicidek használatát. Ezzel a „pusztított” talajokat „csókolták újra életre”, miközben a szomszédok, akik a „körös-körül doppingolt szőlők” miatt kinevették: milyen furcsa figura, aki kézzel műveli az apró kertjeit. Még traktorja sincs.
Ruch szőlőit első ránézésre meg tudtam különböztetni a szomszédos, hagyományosan művelt soroktól. A tőkéi alatt bokáig ért a fű, ahol a szomszédoknál gyomirtó szerrel gondoskodtak a felperzselt földről. Az ő tőkéi finomabbak, a levelei kisebbek, a megjelenése élettelibb volt.
Ruch a szőlőbeli hiánygazdálkodás elméletét csúcsra járatta. Többé-kevésbé mindent megtett azért, hogy megnehezítse a tőkéi életét. Már a helyszínválasztása is erről tanúskodik: Klettgau, Svájc legészakibb csücske egy hűvös régió, ami döntő jelentőségű a Pinot noir gondozásához.
„Ha nem tudod kontrollálni a hőséget a szőlőben – mondta nekem Ruch –, akkor rossz szőlőt ültettél rossz helyen.”
A klettgaui talajok kopárak. A tőkéknek mélyre kell gyökerezniük a tápanyagokért. Még a kifejlett szőlőszemeket is kiteszik a nagy hőmérséklet-ingadozások viszontagságainak azzal, hogy október végéig a tőkén lógnak, teljesen beérnek, és a feszültség maximumát fejlesztik ki.
Visszatérve a házába, Ruch kinyitott egy üveg 2013-as évjáratú Pinot Noir Haalde-t.
„Nehéz év volt” – mondta, de a fejcsóválását nem negatívan értette, inkább elismerően, ahogy egyébként sincs kedve az úgynevezett nagy évekhez, az évek óta emlegetett évszázados évjáratokhoz, hanem inkább a furcsa, ferde, követelőző szezonokhoz, amelyek kihívások elé állítják a természetet és a borászt.
„Katasztrofális tavasz. Szüret október végén. Spontán erjesztett, részben egész fürtökkel. Minimálisan kénes. Olyan sokáig nagy hordóban, amíg a borok túl nem jutottak a reduktív fázisukon. Akkor palackozva, amikor visszatér a gyümölcsösség.”
A bor titokzatos és lírai, friss és igen, feszültséggel teli volt. Nem emlékeztetett Burgundiára, ami sok Pinot noir borásznak a Côte de Nuits híres Pinot-jainak tükrében a legnagyobb dicséret. Ez a bor egy egyedi darab volt, összetéveszthetetlen, egy hűvös év dokumentuma nagy Denominazione-n kívül, karakteres és kihívást jelentő, furcsa, mint maga ez a fickó az ikonikus nevetésével.
SMS Bodótól: „Hol vagy? A Gülben vagyunk megbeszélve. Rendeltem egy 'egyszer mindent'-et.”
Válaszoltam: „Egyél egyedül. Pinot-t iszom Markus Ruchnál.”
Aztán kikapcsoltam a mobilomat.
Hogy tudjam, mit mulasztottam el, másnap a kérdéses Gülben, egy török specialitásokat kínáló étteremben, a bárnál próbáltam helyet szorítani – a barátnőm, Andrea, aki Zürichben mindenkit ismer, az összes kapcsolatot, valamint az összes házassági évfordulót, egyengette az utamat. Csodálatos hely egy arctalan negyedik kerületi épület hátsó udvarában, kimagasló választék az elegáns török ételekből, amelyek a „kebab” szót még sosem hallották. Egész minisardella olajban sütve citromos-mandulás krémmel. Kézzel sodort bulgurgombóc joghurton. Grillezett polip Isot-krémmel. Baklava Earl Grey fagyival.
Következő hely, amiért irigylem Zürichöt.
Cselesen kérdeztem Bodo után.
„Az a fickó, aki tegnap 'egyszer mindent'-et rendelt?”
„Pontosan ő.”
„Üdvözli magát. Bejelentette, hogy jönni fog. Ha olyan kedves lenne, itt a tegnapi számla.”
Hogy megvigasztaljam magam, a városból kifelé sétáltam a viadukthoz, ahol nemcsak a csodálatos vásárcsarnok található, hanem két sarokra az Ottostraße 15-nél, a Jóság központja is. Ez az a bolt, amit a korábbi Alpenrose-tulajdonosnők üzemeltetnek, hogy nyáron a világ legjobb fagylaltját – a svájciak kérlelhetetlenül „Glace”-nek mondják – adják el, télen pedig leveseket.
Ilyenkor mindig bepréselődöm a kis szobába, hogy megöleljem a nőket, és valami elképesztőt kapjak kóstolóra, valami mindig van.
„Van kacsahájparfé” – mondta Tine.
Sejtettem, hogy szerencsém lesz. Tine kacsahájparféja az egyetlen recept, amit nem örökített meg a korszakos Jetzt müsst Ihr selber kochen című könyvében, és ez az üveg kacsahájparfé ugyanúgy elkísérne a Bécsbe tartó visszautamon, mint a Pinot Noir Chölle 2013-as üveg, amit Markus Ruch tegnap dugott a kezembe útravalóul. Már csak a megfelelő „Ruch-kenyér” kellett John Bakertől, aztán a Widderben felvenni a csomagomat, és elcsípni az éjszakai vonatot.
A Widderben a recepciósok feketébe öltöztek, mert gyászolták a távozásomat. A szívem is nehéz volt, ami talán a számla közelgő rendezése miatt volt.
De mielőtt még a kabátom mellzsebébe nyúlhattam volna, elhárították: „El van intézve…”
Amikor elfoglaltam a fülkémet a Nightjeten, kissé meghatódva küldtem el a búcsú SMS-emet Bodónak.
„Köszönöm. A Kronenhalléban törlesztek.”
Tíz másodperccel később válaszolt.
„Egy balfácán vagy. És javíthatatlan.”
Jól esett. Még mielőtt a Nightjet elindult volna, megterítettem az asztalkámat a legjobb uzsonnához, amit valaha is kaphat az ember bármelyik vonaton.
Widder
Rennweg 7, 8001 Zürich
Tel.: +41/44 224 25 26
www.widderhotel.com
Lotti Lokal
Werdmühleplatz 3, 8001 Zürich
Tel.: +41/43 399 01 01
www.lotti-lokal.ch
Campo
Molkenstraße 7, 8004 Zürich
www.barcampo.com
La Stanza
Bleicherweg 10, 8002 Zürich
www.lastanza.ch
Bodega Española
Münstergasse 15, 8001 Zürich
Tel.: +41/44 251 23 10
www.bodega-espanola.ch
Bauernschänke
Rindermarkt 24, 8001 Zürich
Tel.: +41/44 262 41 30
Café Sprüngli
Paradeplatz, Bahnhofstraße 21, 8001 Zürich
www.spruengli.ch
Gamper
Nietengasse 1, 8004 Zürich
Tel.: +41/44 221 11 77
www.gamper-restaurant.ch
Ziegelhütte
Hüttenkopfstraße 70, 8051 Zürich
www.wirtschaft-ziegelhuette.ch
Metzg
Langstraße 31, 8004 Zürich
Tel.: +41/44 291 00 88
www.metzg-grill.ch
Gül
Tellstraße 22, 8004 Zürich
www.guel.ch
Zentrale für Gutes
Ottostraße 15, 8005 Zürich
www.zentrale.ch