Vagy: Hogyan használjunk szakszerűen nem rendeltetésszerűen egy gyümölcsprést.
Szöveg: Thomas Maurer · Fotók: Ingo Pertramer
Néhány egymástól független tényező szinte elkerülhetetlenül vezetett e történet témájához.
Először is, mindig is különös, félig mulatságos, félig elbűvölő módon vonzott a gründerkori tárgytervezés túláradó bombasztikussága. Dombornyomott allegorikus erényábrázolásokkal díszített spanyolbőr széktámlák, banális borotválkozási tükrök, amelyeket korinthoszi oszlopok támasztanak alá és gazdagon díszített timpanonok koronáznak (bevallom, a többesszámot épp most néztem meg), lant vagy kariatida formájú asztallábak, szfinxek és/vagy griffek által tartott levesestálak: Kicsit perverz módon alig tudok betelni velük, de a lelki békém érdekében egyúttal mindig elkerültem, hogy e vonzalomnak saját lakóteremben egynél több szimbolikus teret engedjek.
Ennek megfelelően el voltam ragadtatva, amikor évekkel ezelőtt először megpillantottam egy kacsaprést. Ez a klasszikus francia csúcsgasztronómia nagyrészt elsüllyedt, esztétikailag hasonló hangoltságú kulináris világából származó ereklye egykor minden valamirevaló csúcsétterem presztízstárgya volt; az a példány, amelyet akkor láttam, ráadásul példaértékűen volt megtervezve, részletgazdagon kidolgozott ezüst kacsafalakon nyugodott, stilizált szárnyai voltak, és felületének alig egy négyzetcentimétere volt díszítetlen.
Ebből másodsorban azonnal érdeklődés támadt az étel iránt, amelynek elkészítése e szörnyű tárgyak egyetlen célja volt és marad: a klasszikus francia Canard au sang, ahogyan azt a párizsi La Tour d’Argent-ban 1890 óta ünneplik, igaz, szervezési és pénzügyi okokból 1967 óta folyamatosan az én távollétemben.
Harmadsorban az államilag diplomázott mesterfotós, Ingo Pertramer egy kerek születésnapjára megkapta ajándékba az 1971-ben megjelent híres-hírhedt szakácskönyvet, az akkori Ritz-Nyugat-Berlin séfje, Werner Fischer által írt „Köstlichkeiten internationaler Kochkunst” (Nemzetközi kulináris finomságok) című művet. Ez egy már csak antikváriumokban, drága pénzért beszerezhető, ösztönzően hajmeresztő kompendium, amelyben olyan receptek mellett, mint a „teknősbéka-parfé”, „fóka tésztabundában” és „medvehústorta” (az ember elgondolkodik, miért épp az „elefántcsont-erőleves” hiányzik), szinte a normalitás felé tett kirándulásként megtalálható az említett vérkacsa is.
Negyedsorban pedig egyszer egy örökölt házzal együtt egy kis gyümölcsprés is a Pertramer-birtokba került, ami a közös beszélgetés során arra ösztönözte, hogy elgondolkodjon, vajon nem lehetne-e ezzel egyszerűen helyettesíteni egy eredeti kacsaprést. Bár sajnálatosnak találtam a nehéz ezüsttel dúsan ékesített polgári díszítések kirívó hiányát, ami az ilyen rusztikus-funkcionális eszköz sajátja, de a dolog lényegét tekintve valószínűleg igaza volt. Ki kellett próbálnunk.
A kacsát ehhez meglepő módon már beszereztem. A mangalica-specialista Christoph és Isabella Wiesner itt már többször említett farmján tett utolsó látogatásomkor adásvételi és elhelyezési szerződést is kötöttem egy pézsmakacsára, mivel a házi vágás terén szerzett tapasztalataik miatt óvatossá vált Wiesnerék ezt már így csinálják, és ezzel kapcsolatban időközben hivatalosan is igazat adtak nekik, mivel augusztus óta hatályos egy törvénymódosítás, amely szerint azok számára, akik a bizalmi farmjukról szeretnék közvetlenül beszerezni a húst, és nem riadnak vissza a vágási folyamattal való szembesüléstől, az a korlátozás érvényes, hogy a „csupán az átadás (az állaté) a vágás napján” már nem legitimálja ezt a gyakorlatot. Ezzel ugyan nem tisztázott, hogy az átadás mikortól jogosít fel erre, vagy hogy a jövőben formálisan gazdaként kell-e regisztráltatni magunkat ahhoz, hogy ilyen módon jussunk húshoz, de előreláthatólag minden bonyolultabb lesz, mint eddig. E jogalkotási lépés értelmének vagy értelmetlenségének mérlegelésére itt nincs hely, mindenesetre titokban gratulálok magamnak, hogy idejében kitöltöttem és aláírtam a két vélhetően legitimáló papírt.
E szervezési kérdések megválaszolása után felmerül egy kulináris kérdés: honnan tudnánk tulajdonképpen, hogy a préselési technikai rusztikus változatunk valóban olyan eredményt hozott-e, amely valamennyire felér az eredetivel? Ezért úgy találtuk, hogy helyénvaló lenne, ha ebben a vállalkozásban egy, a csúcsgasztronómia minden csínját-bínját ismerő ember támogatna minket, ezért reggel kilenckor a lakása előtt felvettünk egy vidám fiatalembert, aki egy időutazás után berlini hipszternek öltöztetett viking külsejével várt minket: Lukas Mrazt.
Amióta visszatért az atyai Mraz und Sohnba (amelyet szigorúan véve már Mraz Sohn und der Sohn vom Mraz-und-Sohn-Sohnnak kellene hívni), az étterem – immár a jelenlegi generációs páros főztjével – tovább öregbítette amúgy is fényes hírnevét, ami Lukas személyét éppúgy képesíti társunkká, mint kellemes modorát és nyilvánvaló képességét, hogy a fotókon elképesztően dekoratív hatást keltsen.
Útközben megállunk még egy szupermarketnél, hogy beszerezzük a mártáskonyha szentháromságát: vaj-konyak-portói; ennél az alkalomnál Lukas mellékesen megemlíti, hogy a Canard au sangot eddig ő sem evett, sem nem készített, de legalább van róla némi elképzelése, nem sokkal később pedig megérkezünk a Wiesnerék elvarázsoltan elvadult radikális farmjára.
Lukas sem jár itt először, a Wiesnerék – egészen más módon – éppoly minőségfanatikusok, mint ő, az ilyen emberek pedig egymásra találnak, különösen az olyan kisállamokban, ahol az ilyesmi inkább kivételnek számít.
Először kávézunk és megvitatjuk a receptet. Werner Fischer szakácskönyve és a francia konyhai hagyomány is ragaszkodik ahhoz, hogy olyan kacsákat használjunk, amelyeket megfojtottak. Ez már önmagában olyan szörnyűen hangzik, hogy sietve fogadkoztunk, hogy a kacsánkat normálisan le akarjuk vágni, csak éppen nem akarjuk elvéreztetni. Ez azonban – fejti ki Christoph Wiesner – nem tisztán feldolgozástechnikai különbség, hanem azt jelenti, hogy az állat a kábítása és a koponya belsejébe vezető csőrszúrás után bár agyhalott, de de facto mégis lassan fullad meg. Ez – folytatja – különösen az olyan egészséges szabadtéri állatoknál, mint az övéi, nyomasztóan sokáig tarthat, és semmiképpen sem szép látvány. Ingo Pertramer és én egy kör erejéig hallgatunk, Lukas Mraz hangosan elgondolkodik azon, hogy bár talán nem eredeti, de mindenképpen lehetséges lenne a kacsa vérét külön felfogni, sóval elkeverni és később ezzel sűríteni a mártást. Így állapodtunk meg abban, hogy szakítunk a hagyománnyal; végül is már az ezüst ünnepi prést is elhagytuk. Nem kell az életben mindent látni és kipróbálni, és a francia konyha azon bizonyos határesetekre, ahol a sármányokat konyakba fojtják és a homárokat a sütőben sütik halálra, ez különösen igaz.
Főleg, hogy az előttünk álló vágási folyamat számunkra, akik – ellentétben Christoph Wiesnerrel – nem csináljuk ezt folyamatosan, amúgy is kissé pulzusszám-emelő.
A Wiesnerék, mivel úgyis épp vágni készülnek, rögtön levágnak két Aylesbury kacsát is házi használatra, utána következik az én kissé kevésbé zsíros pézsmakacsám.
De először megtanuljuk, hogyan kell a vágni való szárnyasokat szállítani: mégpedig a szárnyak alatti határozott fogással, amellyel az azután teljesen megnyugvó állatot kézitáskaként hordozhatjuk körbe. Lukas fogja az első kacsát, miközben Christoph bemutatja a csapszög (bolzenschuss) helyes alkalmazását: a kacsa fejét szilárdan kell tartani, nem a fej alatt, hanem a csőrnél, mert különben nem kicsi az esélye annak, hogy a csapszeget rögtön a saját tenyerünkbe verjük. A csapszög fémes „klakk” hangját a nyaki erek azonnali átvágása követi, és bár ezt követően a vér bőven folyik a fejjel lefelé tartott madárból, a nyak és a szárnyak még jóval tovább mozognak, mint ahogy azt az ember hinné. A folyamat megfigyelése közben keletkező érzés azért jócskán eltér attól a szép naivitásba csomagolt, étvágygerjesztő várakozástól, amellyel az ember az üzletben kiválaszt egy sütésre kész kacsát.
Az egész megismétlődik a második Wiesner-féle kacsával, aztán jövök én a sajátommal. A csapszöget biztos, ami biztos alapon egy már halott példányon gyakorlom, amire aztán az élő kacsám elé lépek, megragadom a csőrét és – „klakk!” – az agyába lövöm a csapszeget. Aztán előkapom a kést és elvágom az állat nyakát. Ahogy nézem, ahogy a vér a tálba folyik, eszembe jut, hogy tulajdonképpen lassan kifújhatnám a levegőt, és ezt meg is teszem.
A kopasztás számomra bár premier, de egyszerű konyhai munka, így érzelmileg nagyjából semleges. Az állat forrázó vízbe kerül, és mivel a kacsahúzó vízlepergető, ott a szőr növekedésével ellentétesen kell kefélni, hogy lehetővé tegyük a kívánt átázást. Maga a kopasztás egyszerű, meglehetősen időigényes és a meleg, vizes tollak egyáltalán nem kellemetlen szagába ágyazott ügy. Végezetül a most már csupasz, de még borostás állatot viaszfürdőbe mártják („Mi az a viasz?” – „Szárnyasviasz.” – „Aha.”), két-három alkalommal, aztán hideg vízbe, majd újra viaszba és végül ismét hideg vízbe a megszilárduláshoz. A merev viaszréteg ezt követően a tollszárakkal együtt jól lekaparható, és az a néhány tő, amely ellenállt ennek a kezelésnek, csipesszel távolítható el.
A most következő kibelezés is premier számomra, de bár szintén konyhai munka, kissé megerőltetőbb. Először egy Y-alakú metszést vezetünk a kloaka körül (elnézést, de a madaraknál a hátsó nyílás így hívják), és óvatosan masszírozzuk, nehogy semmi se szakadjon el, kifelé a beleket. A továbbiakban a gyomrot le kell választani a nyelőcsőről, a májat óvatosan alulról megfogni és kihúzni (itt hibázni az epe tönkretételét és ezzel legrosszabb esetben az egész madár elrontását jelenti), végül pedig egy rántással kihúzni a szívet. Ha az ember most azt hinné – mint például Lukas Mraz és én –, hogy túl vagyunk rajta, Christoph Wiesner arra int minket, hogy a madár testében vakon tapogatózva a lég- és nyelőcsövet is megfogjuk, és a csúszósságuk ellenére kihúzzuk a nyakon át, ami tulajdonképpen nem is megy, de valamikor csak sikerül. Így a kacsánk a vérrel együtt bekerülhet a konyhába, ahol már várják a sütőedény és a prés.
Először – olvassa Ingo a Fischer-könyvből – a kacsát sütésre készen kell kötözni, ami Lukasból egy halk: „Áh igen, a fenébe, ezt is megtanultam valamikor, hogy kell”, vált ki, és valóban, már a második próbálkozásra sikerül egy elképesztően szakszerűnek tűnő konyhafőnök-makramét kötnie.
A kacsa sütéshez kb. 240 fokon 20 percre a sütőbe kerül, ami a mi esetünkben már a kívánt határ felső szélén lévő sütést eredményez. A melleket levesszük, a combokat is, előbbieket melegen tartjuk, utóbbiakat készre sütjük. A mártáshoz követelt „jó, érett Bordeaux” helyett egy tisztességes Weinvierteli Zweigelthez nyúlunk, cserébe senki sem vádolhat minket azzal, hogy spóroltunk a vajjal. És mivel már épp azon vagyunk, hogy megszentségtelenítsük a klasszikus francia konyha magasztos örökségét, spontán módon a portóit is lecseréljük egy olyan gyümölcsös mézsörre, amelyet a Wiesnerék ajánlottak kóstolásra, kilenc kiló mézzel és 16 kiló meggyel ágyazva, és büszke 17 térfogatszázalékra kierjesztve. Az első fogás, a mellek mellé a karkászból préselt mártással, a köretet is pragmatikusan friss bagettre downgradeltük, cserébe a másodiknál, a kacsacomboknál tartani fogjuk magunkat az autentikus „zöldsaláta” ajánláshoz. Amikor a máj is átjutott egy finom szitán, és ezzel előkészítettük a mártáshoz való későbbi hozzákeveréshez, végre eljön Ingo gyümölcsprésének nagy pillanata.
És láss csodát: működik. Lukas és én ugyan minden rendelkezésünkre álló izomerőt bevetünk: ő a csavar tekeréséhez, én a prés energikus, ellenirányú megtartásához, de cserébe egy jó negyedliter vérvörös húslével jutalmaznak minket. A karkász maradványai azonban még mindig elég szaftosnak tűnnek ahhoz, hogy a szárnyasleves-alapként való további felhasználásuk kifejezetten ajánlott legyen.
A kacsalé ezután a gyöngyöző mártásalapba kerül, amelynek annyira le kell hűlnie, hogy a vért és a májat hozzá lehessen keverni, aztán tálalunk, fotózunk és eszünk.
A kacsacomboknak valószínűleg nem ártott volna egy kicsit hosszabb sütés alacsonyabb hőmérsékleten, másrészt egy bizonyos haraphatóságnak is van előnye.
És a mell a mártással, amiért az egészet csináltuk, még ha egyikünknek sincs összehasonlítási alapja az eredetivel, nagyon meggyőzően franciásnak tűnik: egyszerre demonstratívan kifinomult és gorombán intenzív; olyan jó, hogy az ember többet akar, és olyan dús, hogy elgondolkodik, vajon ez okos dolog-e.
Hogy egy megfojtott kacsa jobb lett volna-e, nem tudom, és nem is áll szándékomban kideríteni. A gyümölcsprés mindenesetre bevált.
Egy gazdagon díszített kacsaprést mondjuk még mindig szeretnék. Csak úgy. Lehetne bele dugni filctollakat és ceruzákat. Vagy almalét préselni.
Recept Lukas Mraz szerint
Elkészítés: A kacsát belül és kívül alaposan sózzuk és borsozzuk meg.
Tegyük tepsire és előmelegített sütőben 240 °C-on légkeveréssel 20 percig süssük.
A mellet és a combokat fejtsük le, a kacsa többi részét pedig nyomjuk át egy alma-prése.
A combokat 120 °C-on még 20 percig süssük tovább a sütőben.
120 g vajat olvasszunk meg egy lábasban, adjunk hozzá 1 ek. mustárt és ½ tk. pirospaprikát, majd 80 ml konyakkal, 80 ml Wiesner-féle meggyes mézsörrel és 300 g Zweigelt borral öntsük fel.
Az egészet redukáljuk negyedére, majd öntsük fel a préselt kacsalével. Innentől kezdve ne hevítsük 80 °C fölé! 70 °C-on sűrítsük be az áttört kacsamájjal és a félretett vérrel, majd állandó keverés mellett hevítsük 80 °C-ig.
Ízesítsük sóval, mézsörrel, konyakkal és egy kevés vajjal, majd szűrjük át egy kendőn.
A mellet szeleteljük 1 cm vastag szeletekre, és szó szerint fojtsuk a mártásba.
A combokat zöldsalátával tálaljuk.