A-La-Carte

Ködképzési taktikák (2009/1)

Világszerte a szakács-avantgárd a füstölést divatos stíluseszközként hirdeti a több aroma és íz elérése érdekében. Hogy a füstnek van-e értelme az éttermi vendégtérben, vagy inkább csak zavaró – ízlés dolga.


Ködképzési taktikák

Szöveg: Anna Burghardt Fotók: Manfred Klimek
Micsoda szerencse, hogy az élelmiszerek romlandóak. Ha az eper sosem penészedne meg, valószínűleg nem lenne lekvár, ha a hús és a hal örökké elállna, nem lenne sem libakonfit, sem füstölt pisztráng. És valószínűleg senkinek nem jutott volna eszébe, hogy „oolong teán füstölt kacsamellet” kínáljon. Mert az elidegenítő idézethez, jelen esetben a rusztikusság szemantikájával való játékhoz, a csúcsgasztronómiában végül is csak az alkalmas, ami egyszer komolyan volt gondolva. Magyarul: a füst, mint tartósítástechnikai szükségszerűség, az ínyencségektől túltelített ínyek számára ízbeli és hatásbeli i-re kerülő ponttá válik. Vagy otthonos, melengető vigasztalóvá a válság idején. Füstölőpipák már kaphatók a gasztronómiai kellékboltokban, és olyan ételek, mint a „kínai füstölt tea crème brûlée-je” hamarosan szakácskönyvekben is megtalálhatóak lesznek. Heston Blumenthal híres szalonnás fagylaltja vagy Ferran Adrià grillezett zöldségekről alkotott interpretációja, a faszénolajos zöldségzselé-csíkok, csak két példa arra a trendre, amely már nálunk is teret hódított.
A tiroli Hochfügenből származó Alexander Fankhauser számára az otthoni csúcsgasztronómiában többé-kevésbé adagolt füstfelhőknek sok közük van a szentimentalizmushoz: „A füstíz egyszerűen valami tipikus, valami hagyományos, az embereknek ez igazán tetszik.”
És nemcsak az íze. Bizonyos szinten gyakorlatilag elkerülhetetlen a füstölt ételek vizuális színpadra állítása. „Az emberek már elvárják, hogy egy elegáns étteremben üvegbúrával letakart tányért kapjanak, amit aztán az asztalnál emelnek le, és a sok füsttől már nem is látnak semmit.” Bár Fankhausernél is kapni ilyet néha, az ő esetében ez inkább a vendégnek tett engedménynek tűnik. „Ez az egész inkább show, én szívesebben dolgozom a füsttel, mint ízbeli adrenalinlöket.” Például egy carpaccióhoz való borjúfilénél, amibe, ahogy ő mondja, „egészen rövid ideig, de nagy hővel és rengeteg füsttel belemegy”. Az eredmény egy füstölt külső réteg és egy nyers belső, ami Alexander Fankhauser számára egy nagyon izgalmas kombináció, és valami teljesen új ehhez a húsdarabhoz. Egyébként az à la minute füstölés, ahogy ő csinálja egy régi wokkal és különféle fákkal vagy szárított fűszernövényekkel, jó lehetőség a csúcsgasztronómia számára az elhatárolódásra: „Nem lehet, hogy az ember mindig drágább és ritkább termékeket vásároljon az utolsó löketért.” Az aromásan átgondolt füst számára csodálatos lehetőség arra, hogy a kellően jól ismert élelmiszereket új ízekkel lássa el. De azért ne füstöljünk most már folyton mindent. „Különben megint a tonhaltatár-effektusnál tartunk.”
Heinz Hannernek már egy ideje nincs meg az az aggodalma, hogy a konyhai kifinomult füstölgetés stilisztikailag elvízesedik és unalmassá válik. „A cloche-sal, tehát ezzel az üvegbúrával már mindenki csinálja, nekünk másunk van.” Mégpedig egy hajszálvékony ehető zseléfólia, amelyet tálak fölé feszítenek, ahol például kacsamáj és kacsanyelv találkozik meghitt összhangban. „Aztán a konyhában megemeljük ezt a fóliát, füstöt fújunk alá, például cseresznyefából, és aztán újra lezárjuk.” Az asztalnál aztán felszáll a füst, amikor a zseléfóliát átszúrják. „Ez a fólia tehát gyakorlatilag a cloche.”
Hanner a füstből származó ízt elsődleges aromának nevezi. „A főzési folyamat végén, amikor már azt hihetnénk, hogy minden aromailag lezárult, akkor jön még egy lágy füstaroma.” A szaglás intenzív bevonásával ez érzékelhető először, és csak fokozatosan engedi át a valódi ízeket. Ez a nagyon rövid füstölés, amely elvileg csak a konyhából az asztalig tartó úton történik, nagyon finom hatással kell legyen egy ételre, és nem szabad elnyomnia mindent, a technika tehát meglehetősen kényes. Aki uralja, azt gyönyörű kontraszttal jutalmazza, mondja Hanner. „Ez a könnyű füstaroma és belül akkor valami friss, ez tud valamit.” Elektromos pipákat használ a fűszerek vagy gyógynövények begyújtásához, és csövön keresztül célzottan bevezetni a füstöt bárhová. Legyen szó cloche-ról, fóliával fedett tányérról vagy csokoládégömbről. Amikor Heinz Hanner leírja ezt a desszerttalálmányt, és szemléletes kézmozdulatokkal pontosítja, úgy néz ki, mint egy kisgyerek, aki a fahulladékból épített, és valóban úszó hajójáról mesél: „Egy ilyen üreges csokigömbbe” – kéztartása, mint kapusé labdafogáskor – „belekerül egy mézeskalács-parfé. Aztán csövön keresztül csillagánizs- vagy fahéjfüsttel töltjük meg.” – kígyózó kézmozdulat – „Aztán felszolgáljuk a dolgot, szakácsfáklyával nyílást olvasztunk a csokoládén, pffffssss” – mutatóujja köröz – „a fedél belebillen, a füst felszáll.” És a feltaláló sugárzik.
Heinz Hanner számára tehát a füstölés nem ér véget a főétellel. Desszertekhez nemcsak elektromos pipát és fűszereket használ, mint a fahéj, kardamom vagy szegfűszeg, hanem egy fehér port is, ami nulla-kettő alatt feloldódik, ez a spanyol konyhai játékszer-gyártó Sosa fagyasztva szárított füstje. „Ezzel lesz érdekessé a dolog olyan dolgoknál, amiket nem tudok igazán klasszikusan füstölni, például folyadékok, mint a tej.” Egy füstaromás édes krém akkor már lehetséges, például fagylalt alapjaként.
A desszerteknél Hanner számára füsttechnikai szempontból még közel sem értük el a plafont: az ő konyakparféja kávészósszal szivarfüstben vagy a whiskyzselé-kaviár, belsejében folyékony kávécseppekkel és füsttel körülölelve, ironikus idézetek a javából, férfirituálék Hanner-módra lefordítva. „A füstszalon helyett a vendégeink nálunk desszertként kapják a whiskyt és a szivart.” Heinz Hanner mindenesetre ügyesen meg tudná kerülni az éttermekben érvényes teljes dohányzási tilalmat.
Egy másik szakács saját elhatározásából mond le a füstről az étteremben: Silvio Nickol, a veldeni „Schlossstern” étterem séfje nem akar beállni azok közé, akik ködbe burkolják vendégeiket. „Füstölögjék ki magukat más szakácsok, én nem tartok semmire az ilyen show-elemektől.” Nickol igazi fogyasztóvédelmi érveket hoz fel. Az éttermekben gyakran alacsony a mennyezet, mondja, ott más vendégeket is kéretlenül bevonnak, ha a szomszéd asztalnál valaki füstfelhőket lebegtet a tányérja felett. Ezért lemond a cloche-os és társai füstös prezentációkról, és csak az ízbeli lehetőségeket használja ki. Például amikor marhacsontvelőt füstöl vagy zöldségeket. „A füstölt paszternák savanykás gyümölcsökkel igazán nagyszerű kombináció.” Silvio Nickolnak bőven van ötlete. A szalonnafagylaltja, amihez a szalonnát rövid ideig megfüstöli, meglepően jól teljesít, édesgyökérrel és más fákkal még kísérletezik. „Az adagolás a füstölésnél valószínűleg a legfontosabb, fontosabb, mint a füstölőanyag megválasztása” – mondja. „Csak egy nemesítésnek kell történnie, az alapterméknek mindig felismerhetőnek kell maradnia.” Alexander Fankhauserhez hasonlóan Nickol is úgy véli, hogy a füstölést mindenekelőtt arra kellene használni, hogy új ízvilágokat tegyen lehetővé, hogy a füst révén aromásan bővítse az ismert hozzávalók spektrumát. „A meglepetés ereje nagyon fontos a füstölésnél.” Az ízbeli, jegyezzük meg.
Míg Silvio Nickol tehát pusztán a füst aromájára épít, Markus Mraznál, ugyanúgy, mint Hanner-nél, a vizuális hatás is számít. Például levest tölt egy Petri-csészébe, egy laboratóriumi használatra szánt lapos, hengeres üvegcsészébe fedővel, és zöldteafüstöt vezet bele a konyhában. „A vendég először csak egy ködmezőt lát, és nem azt, amit valójában enni fog, csak fokozatosan oszlik el a titok.” Úgy tűnik, Mraz általában szereti a találgatós játékokat. A fahéjfüstben lévő vaníliafagylaltjának az izgalma – amihez egy üveg dekantáló tölcsért használ, amit a fagylalt fölé borít – az aromás ambivalenciában rejlik: „Itt nem tudja az ember, most vaníliafagylaltot eszik-e vagy fahéjfagylaltot.” Mraz a füstölési kísérleteket hobbiszakácsok számára is jól el tudja képzelni. Egy klasszikus méhészfújtató kevés pénzért kapható. Eredetileg a méhészek arra használták, hogy füsttel távol tartsák a méheket, de ugyanúgy alkalmas gyümölcsteával, kakukkfűvel, csillagánizzsal és hasonlók füstölésére. „Hasispipával inkább ne próbálkozzanak, mi megcsináltuk, és a műanyag ventilátorunk megolvadt” – meséli nevetve. Akiket inkább a füst íze magában érdekel, azoknak azt ajánlja, hogy kész füstölt sóval, faszénolajjal – például a steak mellé való majonézhez – vagy füstölt sajttal csaljanak. Ráadásul az aroma így jobban adagolható. Mert hogy mennyire átható az igazi füst, azt a laikus is gyorsan észreveszi. Csak három percre kell egy kocsmában felakasztani a kabátunkat.

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!