Gérard Legruel láthatóan nem sokra tartja a tejesbárányt. „Tejesbárány?”, kérdezi a juhász és fintorog. „Akkor már inkább eszem csirkehúst. Annak is ugyanúgy nincs semmilyen íze.” Néhány héttel húsvét után vagyunk. De a legtöbb kollégájával ellentétben a hatvanas éveiben járó férfi nem vágatott le fiatal bárányokat az ünnepekre. Pedig az állatai húsa az egyik legkeresettebb egész Franciaországban.
Legruel szülőföldjén, az észak-franciaországi Normandia régióban beköszöntött a tavasz. Két szokatlanul napos és forró hét után az azt követőben szinte folyamatosan esett az eső. Két napja az időjárás újra megnyugodott. Hűvös van és szeles, a nap áttöri a felhőket, és csillogóvá teszi az Atlanti-óceánt. „Itt az ideje kihajtani a juhokat a legelőre”, mondja a morcos Legruel, és komótosan, gumicsizmában, juhászkutyája kíséretében gázol át a sárban az ólak felé, ahol az érezhetően izgatott juhnyáj várakozik.
„Alig bírják kivárni”, mondja a tenyésztő és kinyitja a kaput. A juhok célirányosan vonulnak át a bozótoson a tengeröböl, az úgynevezett Havre de Saint-Germain-sur-Ay irányába. Az öböl környéke igazi természeti látványosság. Egy hely, ahol a föld és a tenger látszólag elválaszthatatlan egésszé olvad össze. Homokdűnék és nádasok váltakoznak folyókkal és tengeröblökkel. Paradicsom számos madár- és növényfaj számára, amelyek itt honosak.
Ennek a lélegzetelállító tájnak a közepén terül el Monsieur Legruel hatalmas legelője: összesen 450 hektár, amely köztulajdonban van, és amelyre a tenyésztőnek használati joga van. Ez az, amit a franciák „pré-salé”-nek neveznek, azaz sós legelő. Évente többször mossa el egy úgynevezett „grande marée”, egy „nagy dagály”, és ilyenkor egy ideig tengervíz alatt áll. Csak egészen különleges növények és fűfélék képesek itt túlélni: az úgynevezett halofiták vagy sós növények.
„Ezek adják a hús különleges ízét”, mondja Legruel, miközben állatai minden irányba szétszélednek és eloszlanak a hatalmas területen. A tenyésztő szakértője a sósűrűséget tűrő növényeknek. Újra és újra lehajol, letép néhány szálat, megkóstolásra kínálja, és mesél a húsos sziksófűről, más néven szalicorniáról, az ásványi anyagokban gazdag pázsitfűről, amely olyan jól használható téli szénaként, vagy akár a porcsin-tengerparti útifűről, amely különösen ropogós csemege.
„Akár 65 különböző növényfaj is nő itt, méghozzá csak itt, a Cotentin-félsziget partjainál lévő, 'havre'-nak nevezett öblökben”, mondja. „Ezek a mi terroirunk, és teszik a húst olyan egyedivé.” És mivel annyira egyedi, Legruel annak idején azért is kiállt, hogy az öbléből származó sós legelői bárányok számára eredetvédett megnevezést vezessenek be. Ez 2010-ben volt. Ma már elhatárolódik ettől.
„A kereslet a pré-salé bárány iránt időközben olyan nagy lett, hogy sok úgynevezett kolléga bármit megtesz, aminek az eredetihez már alig van köze, de mégis viselheti a területi megnevezést”, panaszolja a gazdálkodó, akit társai körében különcként és radikálisként tartanak számon. Számára a pré-salé bárány csak akkor méltó erre a névre, ha valóban nem evett mást, csak az anyja tejét, később pedig ezeket a különleges növényeket az elárasztott területről. Ezért nem is vág húsvétkor.
„Én egyszerűen tartom magam az állatok teljesen természetes ciklusához”, magyarázza Legruel, miközben az égen újra felhők gyülekeznek, és ő visszaballag a tanya felé. „Az anyaállatok még télen ellenek, többnyire decemberben vagy januárban, aztán a bárányok először néhány hétig csak tejet isznak. Amikor utána először kimennek a legelőre, ott még elég kevés a ennivaló.”
Ezért általában nem jön ki a lépés húsvéttal, mert a réteknek és a fűféléknek először ki kell pihenniük a telet. Csak ezután tudnak az állatok igazán jóllakni, a különleges zsírréteget növeszteni, és kifejleszteni azt az egyedülálló ízt, amiért annyira dicsérik őket. „Azt mondják, hogy az óceán szállítja a pácot a fűféléknek és gyógynövényeknek, amelyek itt nőnek. És hogy az állatok, amikor megeszik, bizonyos értelemben magukat fűszerezik”, lelkendezik a tenyésztő.
Közben a felhők szakadozni kezdtek, és ömlik az eső. De az időjárás Normandiában ilyen, mondja Legruel, mégpedig szeszélyes és változékony. És az esőt ráadásul szívesen fogadja, mert bizonyos értelemben megmossa a legelőt, és így csökkenti a növények sótartalmát.
Gazdasága hullámlemez óljának védelmében a gazdálkodó kinyit egy üveg cidre-t, a normann nemzeti italt, leül egy székre, és most lendül csak igazán bele. „Az egészhez idő kell, és sokan már nem akarnak ennyit befektetni”, mondja, és tölti az első pohárral. „A területi megnevezés előírásai szerint az állatoknak a vágás előtt legalább 70 napot a legelőn kell tölteniük. De ez túl kevés ahhoz, hogy elegendő zsírt növesszenek. Így aztán abrakkal etetik őket gabona formájában. És ennyit a 'pré-salé'-ről.”
Mert az abrak teljesen más hússzerkezetet eredményez, kevesebb intramuszkuláris, cserébe annál több külső zsírt. Szóval semmi összehasonlítás azzal a hússal, amit a vevői annyira becsülnek. „Ez pont olyan, mint a jó Bordeaux vagy Burgundi”, mondja a tenyésztő, és tölt az almaléből, „pontosan mint a jó bornak, az igazi sós legelői báránynak is tükröznie kell a terroirját, különben már semmi különleges nincs benne.” Így Legruel állatai hat-nyolc hónapig is legelnek, egészen nyár végéig, mire vágóhídra kerülnek.
Amikor az eső alábbhagy és az üveg cidre kiürült, elmennek egy ismerős, Bernard Aumont közeli falusi fogadójába, akit Legruel megkért, hogy olvasszon ki egy fagyasztott báránybordát, amely most a faszén grillre kerül. „Ehhez a húshoz a faszén és a csontos nagy részek, mint a borda, a lapocka és a comb a legjobbak”, mondja Aumont szakács és vendéglős, és felszeleteli a tökéletesen átsült húst. „Egészen bámulatos, hogyan csúszik le a zsír a húsról grillezés közben.” Fűszerezni és sózni elvből, ha egyáltalán kell, csak sütés után szabad, teszi hozzá. A megszokott bárányhúshoz képest a sós legelői bárány húsa sötétebb színű, csak vékony zsírszegéllyel, cserébe pompás márványozottsággal. Az íz és az állag is reveláció. Harapásra különösen puha, az aroma valóban enyhén sós és meglepően fűszeres, egy kis vadhús ízzel, és mindenekelőtt rendkívül hosszú utóízzel. „Ugye mondtam, hogy olyan, mint a jó bor”, örvend Legruel.
Párizs és egész Franciaország előkelő éttermei szinte kapkodnak a húsért, amit szívesen hasonlítanak más francia csúcstermékekhez. Mint például a Bresse-i csirke, a Charolais-i marha, vagy éppen a Burgundi és Bordeaux, amelyekről Monsieur Legruel olyan szívesen beszél. Pierre Marion konyhafőnök, a normandiai Cherbourg-i csillagos étterem séfje például azt tanácsolja, hogy a húst hagyjuk a lehető legtermészetesebb formájában, de esetleg díszítsük fésűkagylóval, mivel logikusan „jól illik a tenger-föld kombinációkhoz”.
Hogy a pré-salé bárányhús miért ér el ilyen magas árat – akár a hagyományos bárány árának duplájába is kerülhet –, azt a tenyésztő szerint több tényező magyarázza. „A hosszabb felnevelési idő mellett ott vannak a szabad természetben való élet veszélyei, minden évben elpusztul néhány állat baleset miatt, például úgy, hogy beleesnek egy folyóba”, mondja.
Természetesen a húsvét körüli nyomás nagy volt, akkor néhány vendéglős egészen abszurd összegeket kínált neki. De ő mindig visszautasította, folytatja Legruel nem kis büszkeséggel. De amúgy sem függ a tejesbárány-üzlettől. Ugyanis időközben fizetőképes ügyfelei vannak külföldön is, mint például az öbölmenti államokban és még Japánban is. És ők mindannyian, ahogy mondja, szívesen várnak nyár végéig, amíg az állatai elég idősek nem lesznek. És húsuk el nem éri a legmagasabb minőséget. —
Monsieur Gerard Legruel
Les Salines, 50710 Créances, Franciaország
Általános információk:
www.aop-pressales-montsaintmichel.fr