Szöveg: Alexander Rabl Fotó: rendelkezésre bocsátott
Például az evőeszközök kérdése. Visszatérve Közép-Kelet-Európába, vagyis Ausztriába, a vendég az első fogásnál máris nyúl a késért és villáért, és (először) furcsának tűnik a dolog. Milyen gyorsan le lehet szokni az évtizedek alatt megtanult étkezési szokásokról. Rasmus Kofoed, a koppenhágai Geranium ünnepelt konyhafőnöke arra a kérdésre, miért is téma mostanában a kézzel evés a koppenhágai elitben: „Már gyerekként is szeretünk mindent megtapogatni. Mindent megérintünk. Az ételt is, és milyen csodálatos érzés ez. Új dimenziót ad az evésnek.” Még a kenyeret is úgy szolgálja fel, hogy evőeszköz nélkül is lehessen enni: egyszer egy búzaköteg részeként, a második fogásnál pedig egy körömnyi minicipóként, amelyet a Geranium vendége a vajba mártogat. Kézzel evés, és egyúttal néhány tisztázás az olvasónak, aki kifogásokkal állhatna elő. Természetesen itt nem a természeti népek evéséről van szó, tehát a sajtkrainer, sült krumpli vagy chips fogyasztásáról, amelynél legfeljebb egy fogpiszkáló segítségét vesszük igénybe.
Az ujjétel (finger food) nevetségesen pontatlan fogalma sem értendő ez alatt, amivel a cateringesek régi vackokat és tegnapi zsömléket sóznak rá az ügyfeleikre. Érdekes: az ujjételnél majdnem mindig ott van a villa vagy kanál, kicsi, mint egy játék evőkészlet, ami evés közben majdnem kiesik az ember kezéből. Az evőeszközökkel és még több evőeszközzel való evés a vendégek megkülönböztető jegye az előkelő, elrugaszkodott gasztronómiában. Nem tudsz bánni a pálcikával vagy a rákfogóval? Akkor maradj otthon és nézd a „Dancing Stars”-t. A dánokat ez nem érdekli. Ezüst evőeszközök, mint Párizsban – erre a fiatal, médiaképesre formált sztárséfek már csak mosolyognak. Ronny Emborg az AOC-ban, egy titokzatos, ínyencekből álló páholy találkozóhelyére emlékeztető, minden dekoratív sallangtól megszabadított éttermében, rákhússal töltött leveleket szolgál fel. Az első tapogatózó kísérletek után már semmi gondom nincs azzal, hogy kézzel a számba vegyem a kis zöld csomagot.
Az ujjat és a szenzoros érzékelés iránti érzékét jócskán áron alul értékelik. Amit megérint, az a számítógép billentyűzete, az iPhone érintőképernyője, a metró kapaszkodói és más dolgok, amelyek korántsem olyan szexik, mint például ez a csodálatosan ropogós, burgonyából, nem kenyérből készült dupla szendvics, gombaporral és krémes pástétommal megszórva, amit igazán öröm kézbe venni. A Nomában szolgálják fel és fogyasztják el, ahol a húszfogásos menü első tíz étele snackként érkezik, kis falatok kézzel evésre, amelyeket tálcán kínálnak, és Dél-Kínához hasonlóan nagy sebességgel, szinte egyszerre tálalnak. Ha az ujjaknak lenne véleményük, talán megjegyeznék, hogy szeretnék ezt gyakrabban. Például az olyan malátás virágföldet, amibe a kíváncsi ujj belenyúl, és egy isteni ízű, élénkzöld sóskakrémet hoz a felszínre. Vagy a karamellizált tejet, amely olyan tapintású, mint a gyöngyház és a palacsinta keveréke, amin a tőkehal nyers májának jéghideg szeletét tálalják. Milyen érzés először, és milyen íz utána.
A hétköznapi tapogatás során elveszítettük annak az érzését, milyen megfogni egy darab erdőt. Fát, földet, nyers húst ritkán tartunk a kezünkben. Ki nyúl manapság virágcserépbe? Bár, igen: sokan szívesen turkálnak szabadidejükben kertjük virágos- és fűszerágyásaiban. Földes hobbik. Húsz éve mondogatják nekünk a trendszetterek, hogy a zöldbe való visszavonulás nagyon menő. (Eközben a belvárosok virágoznak, és egyre többen költöznek az események központjába. A zöldbe vágyás – főleg az ingatlanosok kívánságálma.) Egy, mondjuk úgy, sötét sáv a köröm alatt eddig mindig az erdővel és mezővel való különleges kapcsolat vagy egy tisztességes kézműves vagy autószerelő szakma jele volt. Mostantól ez egy titkos kód az ínyencek között is, akik éppen Redzepinél vagy valamelyik kollégájánál étkeztek.
Első fogásként virágcserepeket tesznek elénk, amelyekben rágcsálnivalók vannak, egy szellemes-ötletes trompe-l’œil konyha részeként, amely éles ellentétben áll azzal, amit a franciák éppen új purizmusként hirdetnek. Nem sokkal később ropogós zöldségeket húzunk ki a zöld földből. Tapintjuk és esszük a ropogós mohát. Érezzük és kóstoljuk a ropogós sertésbőrt, amit áfonyából készült zselés öv von be. Tapintjuk a szárított sárgarépák puha, ráncos felületét. Hozzászoktunk, hogy fürjtojást kézzel fogjunk és együnk. Kicsivel később az sem lesz furcsa, ha az asztalnál magunk sütünk tükörtojást egy forró serpenyőben, és kézzel teszünk mellé fűszersalátát, miközben az állandóan jelen lévő felszolgáló a sok élénkzöld szósz egyikét önti rá. Kagylót eszünk, amelynek alja zellerből és kagylóból áll.
Érezzük a szárított fésűkagyló sima felületét, amit vízitormával és bióbúzával fogyasztunk. Egy tányért szolgálnak fel, benne két darab frissen forróra égetett fával, hozzá egy szósszal, amelyben a füstölt vaj játszik szerepet. Hogyan kell ezt megenni, ha nem késsel-villával? Redzepi ehhez hegyes faágakat tervezett, amelyek végére kis zsineggel bodzavirágokat erősítettek. Az ággal felszúrjuk a burgonyát, belemártjuk a szószba és esszük. A következő tányér csigát és petrezselymet hoz. A bodzavirággal mártogatjuk a szószt, az ággal pedig felszúrjuk a csigát. Csak a tizedik snack után szolgálják fel a kenyeret a Nomában. Hozzá vajat és vajkést. Egy vajkést. Hát nem banális ez már?
A szem becsapható, ezért kell képezni ujjaink érzékelését. Szívesen néz ki valami késhagylónak, de nem az, hanem kagylóhúsból készült mousse egy szarvszínű héjban.
Vagy úgy néz ki, mint egy erdőzöld kő, de nem az, hanem erjesztett zöldségzselébe csomagolt lazactatár kaporral, amit könnyű créme double-be és egy kis keta-kaviárba mártva eszünk. Természetesen kézzel. Egy tojáshéj, része egy zseniális, kocsonyás tojássárgája köré épülő ételnek, Ronny Emborg szenzoros menüjében, egyáltalán nem is héj, hanem ehető fehérje. A tojássárgájához és a mellé adott osztrigához a vendég egyébként kap egy kanalat. Az sem kocsonyás osztrigavíznek bizonyul, hanem tényleg nem más, mint egy kanál.
A drága ezüst evőeszközök a koppenhágai avantgárdnál tehát egyelőre kevésbé divatosak. Hogy mennyi idő kell, amíg ez az északi szokás az alpesi régióban is visszhangra talál, nehéz megmondani. Ha jövőre vesepecsenyét (Beuschel) rendel, és a pincér nem tesz mellé sem kanalat, sem villát, akkor vagy egyszerűen elfelejtette, vagy éppen egy osztrák szakács éttermében ül, aki törekszik a haladásra és a nemzetköziségre. Thumps up.
CÍMEK
AOC
Ronny Emberg egy ízgazdag, színes konyhát erőltet, amelyben sok olyan technika és módszer köszön vissza, amit máshol is láthattunk már. Mégis az egyik legizgalmasabb cím, talán a legizgalmasabb is, mert fiatal és még nem hónapokra előre teltházas.
Geranium
Rasmus Kofoed a Geraniumban az északi luxus klasszikus elképzelését nyújtja. Sokat füstölnek és dolgoznak hamuval. Fantasztikus ötletek, mint a sonkaléből készült zselé tiszta paradicsomlével és kakukkfűolajjal, amelyek a molekuláris konyha nagy korszakait idézik.
Noma
Természetesen: az 1-es számú. A környezet, a kiszolgálás, a borajánlat és természetesen az étel koncepcionális összművészeti alkotása, abszolút tökéletesen elkészítve, alkalmas arra, hogy sok ismert elképzelést arról, milyen is kell legyen egy menü, a semmibe oszlasson.