Valószínűleg egyetlen mondatot sem mond Kim Bechinger ezen a napon többször, mint ezt: „Ez sült pálmakel.” A hozzá felszolgált nyárias zöldséges quiche talán nem is igazán passzol az andelsbuch-i Werkraum ablakai előtt zuhogó esőhöz, ahol ezen a napon a kulináris-politikai FAQ-fesztivál zajlik. „Az egytálétel jobb lett volna.” Ehelyett méteres quiche-ből vág darabokat, miközben kolléganője, Elena Kubiena, szintén vendéglátóipari pályaelhagyó, Taubenkobel-tapasztalattal, salátát ad hozzá. A pálmakelt ne felejtsük el! Bechinger élesen vágott háromnegyedes frufruval, arany piercingekkel és feltűnő szemüveggel, hozzá grépfrút színű kötényben és tornacipőben van. Az időjárás és a kiállítótermen átkígyózó sor ellenére is remek hangulatban van. A stressztűrés olyasmi lehet, amit vándorló kulináris hónapjai alatt tanult meg.
Healthship a neve annak a projektnek, amelyet Lukas Mraz, Felix Schellhorn és Philip Rachinger kezdeményezett a bécsi Friendship ügynökséggel közösen a „vendéglátás egy független, szűretlen és egyéni formájának” előmozdítására, a Healthy Boy Band mintájára. A kiváltó ok, egészen önző módon, a koronavírus utáni helyzet volt a fenyegető munkaerőhiánnyal, vallja be a Bécsben főző Mraz telefonon. „Ha a fiatal szakácsok nálunk túl gyakran váltanak munkahelyet, az gyanús. Hollandiában viszont, ahol én tanultam, a körülnézés hozzátartozik.” Hetven-nyolcvan jelentkezést kaptak, köztük sok nőtől és egy sráctól, aki oligarchák autóit teszi golyóállóvá („A pályaelhagyók gyakran a legjobbak.”). Körülbelül két tucatnak kellett egy tojásételt próbafőzni, köztük egy vegán szakácsnőnek, aki anélkül, hogy megkóstolta volna, a legjobb omlettet szervírozta, amit Mraz valaha evett. A győztes azonban a német Bodeni-tó mellől származó Bechinger lett, egy Sauce-béarnaise-shot-tal.
Első, tizennégy éves korában végzett konyhai szakmai gyakorlatáról az ösztöndíjasnak katasztrofális emlékei vannak: „Olyan feladatokat sóztak rám, amikhez másnak nem fűlött a foga.” Az első Healthship-napon az alsó-ausztriai Mühltalhofban pontyocskákat kellett megtisztítania és borsóhüvelyeket fejtenie. „A hangulat az ellentéte volt a Kitchen Impossible-nek. Philip Rachinger nem egy iszákos, mint ahogy a főzős sorozatban néha látszik, hanem egy strukturált profi” – jegyzi meg a quiche felszolgálása után, jégkrémet szopogatva. „Nagyon fiatal” volt mindenki. Egészen más volt a vad, mindig teltházas Mraz & Sohn-nál. A jól összeszokott csapat átlagéletkora jóval magasabb volt, a feladatmegosztás sokkal tisztább. Jó emlékeket őriz a naponta más által főzött személyzeti ételről, amelyhez ő csirkefrikasszét készített borsós rizzsel. A változatosság kedvéért a harmadik állomáson többé-kevésbé a káosz uralkodott. Épphogy csak megérkezése előtt vette át Felix Schellhorn apja, Sepp helyét, „észre lehetett venni, hogy mindent másképp akar csinálni. Az önállóságra nevelés csak részben sikerült.” Csak hárman voltak a Seehof konyháján, köztük egy tanuló.
Az ország konyháiban általánosan fennálló problémán a „woke” Healthy Boy Band sem tud változtatni: a nők többnyire a cukrászatban kötnek ki, így Bechinger is, bár ez valójában nem felel meg az érdeklődésének. Így a Mühltalhofból elsősorban egy sarkantyúka fagylalt maradt meg benne, a Mraz & Sohn-tól egy gőzgombóc fügefalevél-mártással és szumákkal, valamint egy linzer sütemény a Seehof-tól. Észrevett-e valamit a gyakran emlegetett durva hangnemből, tapasztalt-e szexizmust? „Ugyan már, seggfej-konyhák: mindhárom üzemben nagyon tiszteletteljes volt a bánásmód. Persze elhangzott néha egy felesleges megjegyzés, és főleg műszak után előjött egyik-másikból a falusi bunkó vagy macsó. Szerencsére elég jól meg tudom védeni magam.” 1400 euró nettóval ráadásul sokkal több pénzt kapott, mint az átlagos tanuló, és változatosabb feladatokat láthatott el, „bár szívesen tanultam volna több alap dolgot, mint a mártáskészítés. Azt is szerettem volna, ha több teret kapok a Healthy Boy Band triójában – egyetlen közös fotó sem készült rólunk –, és több kommunikációt. Egy visszajelző beszélgetésre a mai napig várok.” Az időt a Healthy Boy Band srácokkal így is élvezte.
Mindent összevetve sikeresnek érzi a zürichi Gül-ben szerzett tapasztalatait, ahol a Seehof után volt állomása. „Ott próbálhattam ki magam a legtöbbet, ráadásul a korban és nemben is vegyes csapat szuperbarátságos volt. Ha valaki hibázott, nem ordibáltak vele, hanem tisztázták a dologot a szerviz után.” Hogy hogyan és merre tovább? Először Berlinbe, ahol egy újabb ösztöndíjat vehet igénybe, ezúttal a Die Gemeinschaft nevű, szakácsokból és termelőkből álló nonprofit egyesületnél. A Vienna Design Week-en egy pop-up curry-étteremmel fog foglalkozni, aztán talán visszatér a Mraz & Sohn konyhájába, akkor már teljes értékű munkatársként.
Az állami rendszer inkább időt hagy magának
A vendéglátóipari képzéssel az a helyzet. Ausztriában bevált a duális rendszer, a konyhára és szakiskolára elosztott hároméves képzés formájában. Az órarendben élelmiszer-beszerzés, árkalkuláció, étlaptervezés, munkafolyamatok szervezése és vendégtanácsadás szerepel. A német szomszédok – szörnyűség – lehetséges tevékenységi körként említik még a „3D-nyomtatást, szervizrobotokat és okos-konyhai rendszereket”. Egy kis több korszellem viszont Ausztriának is jól állna. „Top vendéglátósok szakácsképzést követelnek rántotthús-kényszer nélkül” – szólt tavaly egy szalagcím, arra utalva, hogy csak osztrák ételeket főző üzemek képezhetnek ki tanulókat, az indiai, olasz vagy kínai éttermek viszont nem. „Legalább hetven százalék hazai étel az étlapon” – szól a gazdasági kamara előírása. Így például a Mochi-birodalomban a mai napig nincsenek gyakornoki állások, mert ott Bao Buns-ok kerülnek a fazékba a belsőség helyett. Forradalminak tűnik viszont az, amit jövőre terveznek: a „Vegetáriánus kulinária a vendéglátásban” képzési szakma. Neves szószólói a vegán főző Siegfried Kröpfl és Paul Ivic, aki a szakács-sapkákkal és csillagokkal díszített Tian éttermében ősidők óta zöldségekre épít. A „teljes képtelenségről” beszélt viszont Mario Pulker, a gazdasági kamara vendéglátóipari ágazati elnöke: „Mit tanuljon egy vegán szakács három éven keresztül?” Olyan témák, mint a fenntarthatóság és az ökológiai gazdálkodás, gyakorlatilag nem is szerepelnek a tantervben. Nem csoda, hogy sokan a jelenlegi képzést már nem tartják korszerűnek.
Hogy a szakácsok maguk veszik kézbe a dolgokat, azzal, hogy az utánpótlás tehetségeket célzottan, szakmai gyakorlatok vagy ösztöndíjak formájában támogatják, tehát nem meglepő. Heinz Reitbauer a képzés után egyfajta továbbképző főiskolát követel a konyhai és pincérszakmák tanulói számára a gasztronómiai tudás elmélyítésére. A hamburgi kétcsillagos 100/200 étterem a Brandherd Esskultur Akademie-vel egy hároméves „képzést” kínál – képzésnek jogi okokból nem nevezhetik –, amely „a klasszikus mesterségbeli tudást és a vendéglátás minden területének megértését akarja közvetíteni”. Különleges ösztöndíjat oszt a római Villa Massimo. Eredetileg művészeknek szól, tavaly először részesült benne egy szakács, a kölni Daniel Gottschlich.
Mi az oka ekkora elkötelezettségnek? A világ megmentése? Önérdek? Andreas Caminada elhárítja a kérdést. „A nyolcvan korábbi ösztöndíjasból alig négy maradt az üzemeimben. Nekünk az a célunk, hogy impulzusokat adjunk, felelősséget vállaljunk, visszaadjunk valamit. Hogy az emberek azután mit csinálnak, az rájuk van bízva.” Alig valaki jár el olyan szisztematikusan az utánpótlás-támogatás terén, mint a svájci sztárszakács. 2015-ben feleségével, Sarah-val megalapította az Uccelin Foundation-t, hogy „szárnyakat adjon a vendéglátósok következő generációjának”, ahogy a weboldalon áll. Öt hónapig az ösztöndíjasok hét, maguk választotta partnerüzembe kóstolhatnak bele. Közéjük tartozik hetven topétterem, mint a The Jane, Zilte, Geranium, Blue Hill at Stone Barns és a Central, ugyanúgy, mint sör-, csokoládé- vagy kerámiatermelők. Ezenkívül a húsz kiválasztott a Schloss Schauensteinben, Andreas Caminada saját háromcsillagos éttermében is megfordul. „Átlagosan 15 000 frankba kerül ez nekünk személyenként, ebben benne vannak a vízumok, a szállások és a költőpénz, ez évi 300 000 frankot jelent” – számolja ki a kiváló hangulatú Caminada egy videóinterjúban. A pénz magánadományozóktól, valamint golf- és kulináris jótékonysági eseményekről érkezik, mint egy élvezet-vásár vagy Four-Hands-vacsorák a nemzetközi szakácselit színe-javával, Joan Rocától és Jan Hartwigtól kezdve Ana Rošon és Clare Smyth-en át Massimo Botturáig. Novemberben Tanja Grandits teszi tiszteletét, egy hónappal később Dominique Crenn és Björn Frantzén lesznek a Schloss Schauenstein vendégei. Ezenkívül minden ott és a Bodeni-tónál fekvő Mammertsbergben eladott menü árából két frank a jótékonysági alapítványba megy. Egy ötnapos zürichi filmfesztiváltól kulináris kísérettel viszont elálltak: túl bonyolult volt.
Next-level ösztöndíj
Harmincöt év alatti, legalább ötéves vendéglátóipari tapasztalattal rendelkező bárki pályázhat. „Évente hatvan és száz közötti jelentkezést kapunk, jelenleg a szakácsok vannak többségben a kiszolgáló személyzettel szemben, ugyanúgy, mint a férfiak” – mondja Caminada, aki a programját kifejezetten nem akarja a svájci képzési rendszer kritikájaként értelmezni, az ugyanis kifogástalan. Az idei ösztöndíjasok egyike Eva Baumgartner vendéglátó, aki Markus Ruch borásznál, egy kombucha-termelőnél, egy kávépörkölőnél, valamint a Quintonil és Memories éttermekben lesz állomáson, egy másik pedig Roman Kirchmeier szakács. Néhány hét múlva utazik a bangkoki Sühring-ikrekhez, utána egy sajtüzembe. „Természetesen egy hét túl rövid ahhoz, hogy sajtmesterré váljon az ember, mégis reménykedem egy olyan alaptudás kiépítésében, amelyre később szakácsként támaszkodhatok” – árulja el a 25 éves thurgaui e-mailben. Egészen tudatosan választott kihívást jelentő állomásokat, ahol például alig beszélnek angolul. Eddigi tanulságai közé tartozik az, hogy minden üzemben úgy kell dolgozni, mintha állandó állásra pályázna: „Így a csapat bizalmat szavaz, megosztja a szakértelmét és sok különböző feladattal bíz meg.”
Az Uccelin-ösztöndíj egy írásbeli beszámolóval és egy eladásra kínált termékkel zárul. A 24 éves Ryan Oppliger például éppen egy zürichi bárral együttműködve egy „Pomodori secchi Gimlet”-et mutatott be, más öregdiákok kovászos kenyérkészletet, kombucha-oltóanyagot, szobaillatosítót vagy palackozott koktélt. És azután? Néhányan visszamennek régi munkahelyükre, mások valamelyik elvégzett állomáson szegődnek el, megint mások önállósodnak. Ahogy Helena Jordan az első Uccelin-évfolyamból. A Stucki, Blue Hill és Per Se állomásai után az év Gault-Millau sommelier-je 2023 óta az alsó-ausztriai St. Valentinban üzemelteti a Café Capra-t. Magdalena Matt is megkockáztatta az önállóságot párjával és ösztöndíjas társával, Jason Harannal, és megnyitották a vorarlbergi Götzisben a Patisserie Maja-t. „Az Uccelin-időszakom alatt olyan kapcsolatokat építettem ki, amelyekhez a mai napig fordulhatok szakmai és üzleti kérdésekkel, ami fiatal vállalkozóként nagyon értékes” – írja a 28 éves vorarlbergi e-mailben. Bizonyos technikák és munkafolyamatok is beváltak. Különösen gazdagítónak érezte a Felchlin csokoládégyártónál tartott tanfolyamot. A profi konyhákban töltött idő nem volt mindig könnyű: „Néhány étteremben a munkaterhelés tekintetében elértem a határaimat. Szerencsére szeretem a határokat feszegetni.”
Kulcsszó: határok. Ezeket megtartani a hagyományos szakmai gyakorlatokon nem könnyű. Főleg az ambiciózus szakácsok gyűjtenek szívesen tapasztalatokat világszerte csúcséttermekben, gyakran fizetés nélküli stagiar-ként. Szuperül néz ki az önéletrajzban, de a valóságban
gyakran napokig vagy hetekig ugyanazt a feladatot jelenti. A Noma például az ingyenes gyakornokok hadserege nélkül nem működött volna. Egy Los Angeles-i szakács arra emlékszik, hogy négy gyakornok nem csinált mást, mint estéről estére borjúnyakból szálazta ki a rostokat. Mraz, Rachinger és Schellhorn, valamint Caminada más utakat akarnak járni. Ahelyett, hogy „csak fűszernövényeket fosztogatnának”, az ösztöndíjasokat a lehető legjobban be kell vonni a folyamatokba, és rendesen meg kell fizetni őket. Az alapítványa ötlete egyébként Caminada saját életrajzából táplálkozik. Tizenkilenc évesen a frissen végzett szakácsot egy évre Vancouverbe sodorta az élet. „A vendéglátóm gourmet-beszállítóként dolgozott, általa volt lehetőségem egy-egy napig különböző konyhákban dolgozni. Minden állomás kinyitotta a szememet. Ezt az érzést szeretném továbbadni.” —

„Ha a fiatal szakácsok nálunk túl gyakran váltanak munkahelyet, az gyanús.”
Lukas Mraz


