Bor & Igazságok
A szakértelemről, boros divatokról, állott készletekről és az életmeghosszabbítási módszerekről
Szöveg: Eva Rossmann · Illusztráció: Georg Wagenhuber
A vendég megforgatja a poharat. Megszagolja. Bólint. Újra megszagolja. Megforgatja a poharat. Lassan a szájához emeli. Leteszi. Lélegzetvisszafojtott feszültség a három kísérőjénél. A pincér próbálja nem kimutatni a türelmetlenségét. A vendéglő zsúfolásig megtelt. És könnyen lehet, hogy mások is szívesen innának valamit. A vendég közben szemmagasságba emelte a poharat, kissé forgatja, figyeli a vörös folyadékot, mintha az a megfelelő szögből választ adna sok, ha nem is az összes alapvető kérdésre. A mellette ülő nő végül kifújja a levegőt, és iszik egy korty ásványvizet. Mielőtt itt kiszáradnánk … A vendég rá sem hederít, a lényegre koncentrál, csak szinte észrevehetetlenül rázza a fejét. Neki szól? A bornak szól? A pincér próbálja figyelmen kívül hagyni a szomszéd asztaltól érkező kiáltásokat. A vendég ismét a szájához emeli a poharat. Keskeny ajkak, amelyek most egy hajszálnyit kifelé görbülnek, mintegy a bor elébe menve. Kontaktus! Pohár és ajkak, és folyadék, és szájpadlás, majd a pohár könnyed letétele, a bor, ami most a szájban, mit is mondjak, a fejben kering, újra ellenőrződik, végül a szájpadláson, a nyelvgyökön át a torokba, majd elkerülhetetlenül a gyomor felé veszi az irányt. A pohár letéve. A fejcsóválás most már nem tagadható. „Dugós.”
A pincér, jól képzetten és sietősen, bólint, elveszi a kancsót. „Elnézést. Másik palackot szeretnének? Vagy más bort?”
Kegyesen megfenyegetik, hogy megpróbálják még egyszer. A pincér a pult mögé menekül, titokban tölt magának egy kortyot. A bor rendben van, és semmiképpen sem lehet dugós. A palack csavarzáras. Buchinger is kóstol. „Pohárral mérjük” – mondja. A következő kancsót sietve megtöltik, az asztalhoz viszik, ezúttal a pincér még azelőtt elmenekül, hogy a borfelismerés procedúrája elkezdődhetne. Talán nem éppen udvarias, de létfontosságú. Nem sokkal később megtudja: EZ a palack megfelelő, a bor olyan jó, mint amilyenre számítani lehetett.
A vendégnek, mint megtanultuk, mindig igaza van. És ha borról van szó, akkor pláne. Mert: a borszakértőknek és a futballszakértőknek van egy közös vonásuk. Többen vannak, mint gondolnánk, és mindegyikük alapvetően mindent jobban tud. Ráadásul a Buchinger-féle boroknak legalább egy nagy előnyük van: egyik sem olyan drága, hogy egy csúfosan visszautasított palack miatt anyagilag tönkremenjen az ember. Nálunk sem Lafite-ok, sem Pomerol-ok, sőt még csak Brunello-k vagy Barolo-k sem kaphatók, hanem borvidéki termékek. Mielőtt most a széleslátókörűek ráncolnák az orrukat: ÉN úgy gondolom, kiváló Weinviertler borok léteznek. Vörösben is. Érdemes felfedezni őket. Ezenkívül különböző borlapkoncepciók léteznek: A nemzetközi – amely ugyanakkor a sommelier által gondosan kiválasztott exkluzív tételektől kezdve a borkereskedő által ismert nevek, elérhetőség, raktárkészlet és költségvetés alapján standardizált összeállításokig terjedhet. A nemzeti – főleg olyan vendéglők számára, amelyek olyan vidéken vannak, ahol nem terem szőlő. És a regionális. Mert: ha regionális ételek, akkor regionális borok is. Mi – és itt nemcsak a mi Weinviertelünkre gondolok, hanem Ausztria összes borvidékére – közismerten nem kell, hogy rejtegetnivalónk legyen a nemzetközi versenytársakkal szemben. Lehet, hogy alig van testes vörösborunk, de elegánsan strukturáltjaink vannak. És erőteljesek is. Amióta a fiatal borászok megtanulták, hogy lehet a szőlőt ritkítani, szelektíven szüretelni, felezni és még sok mindent tenni, ami – a tengerentúli vegyileg tervezett tömegborokkal ellentétben – összhangban van a természettel, csökkenti a mennyiséget és koncentrálja az ízeket.
Amikor Buchinger az ő „Alte Schule”-jával 1999-ben elkezdte, ez a regionális borlap még a borszakírókat is irritálta. Hiszen olyan kiválóan főz, hozzászoktak, hogy nála az Intercontban Európa csúcstételei közül válogathatnak, és most borvidéki bort kell inni az ételhez? Buchinger Franciaországra hivatkozik, miszerint ott is csak helyi borokat kínálnak a jó éttermekben. Mert a környék benyomását és ízvilágát akarják közvetíteni.
Nemrég egyébként az év boros vendéglősének választották. Azért is, mert a regionális törekvések élharcosa volt. Így változnak a divatok és a hozzáállások. Hogy nálunk „csak” a közelből származó borok vannak, az egyébként más szempontból is szerencse: különben a bor mennyisége átláthatatlanná válna. Buchinger szeret gyűjteni. Mindent, ami lehetséges és lehetetlen. És ha jön egy borász, aki értékeset mutat be, akkor van egy ládával több. Vagy öttel. Ha ehhez még hozzájönne a nemzeti és nemzetközi borok kínálata, akkor mi... úsznánk.
Egy másik divat azt diktálja, hogy a fehérborokat lehetőleg fiatalon kell inni. Én is szeretem a ropogós, friss borokat. De 2011-ben már nem akarni egy 2009-es DAC-ot, mert az már „túl öreg” lehetne, kár. Bizonyos boroknak időre van szükségük, hogy kifejtsék a potenciáljukat. <Egy 2010-es rizling meglehetősen fiatal, sőt túl fiatal, és mégis: sokan inkább azt akarják, mint az előző vagy az azelőtti évit.
A menükhöz ajánlott borok egyfajta – nevelő célzatú is – kiutat jelentenek. Csak vigyázat: jaj annak, aki gyanút fogalmaz meg, hogy itt a „beragadt készleteket” akarják kiitatni … mindjárt ízetlennek tűnik az is, amit egyébként gondosan választottak ki.
A bor és az ízlés eléggé hangulatfüggő.Ettől függetlenül: időnként indokolt lehet a gyanú, hogy a borajánlatokon keresztül olyan dolgoktól akarnak megszabadulni, amit már senki sem rendel önként. Emlékszem egy némileg túlárazott nemzetközi borválogatásra az egyik olyan menühöz, amit ünnepelni akarnak. A Chardonnay nekem – anélkül, hogy sokat akartam volna szólni – kissé furcsának tűnt. Kicsit később rákérdezek a palackra. A szívélyes fiatal pincér válasza: „Elfogyott, már kidobtuk.” – „Hozna nekem egy másikat? Szívesen megnézném a címkét.” – „Sajnos nincs már. A bort már régen nem tartjuk a lapon.” Ami természetesen különböző okokból történhetett. 1.) A bor annyira jó volt, hogy hetekig tartogattak egy palackot egy különleges asztaltársaságnak, nevezetesen nekünk. 2.) Egy-két palack megmaradt, és most megszabadultak tőle. 3.) A bort sosem tartották az étteremben. Egy kereskedő hagyott ott egy kóstolómintát.
Természetesen nálunk is megesik, hogy a borok megöregszenek. Rejtélyes módon valamilyen sarokban mindig találunk egy többéves fehérburgundit, egy nagyon érett olaszrizlinget vagy egy megöregedett veltelinit. Az egyik lehetőség, hogy mi magunk isszuk meg. Sok ilyen bor jobb, mint gondolnánk. A másik: megfőzni vele.
De: nem azt tanultuk, hogy csak a legjobb bor kerülhet az ételbe? Még egy csúcsétteremben is? Csak annyit tudok, hogy a túlérett fehér- és vörösborok kiválóan alkalmasak főzéshez. Mégpedig akkor, amikor már vesztettek a savtartalmukból. A legjobb borlevesünk testes velteliniből készül, amelynek a legjobb fogyasztási szakasza már elmúlt. Néha kifejezetten keressük. Nem feltétlenül kell úgy csinálni, mint a szőke nő az egyik kedvenc hűtőmágnesemen, aki a konyhában áll, forgatja a poharat, és azt mondja: „Imádok borral főzni. Néha még az ételbe is teszek belőle.” Arról nem is beszélve, hogy a híres „főzőcske” egy profi konyhában nem kaphat helyet. Ennek azonban nem annyira erkölcsi, mint inkább a koncentráció megőrzése az oka.
És még valami: a vörösbor, amely valóban dugós, bár – lásd fentebb – amúgy is egyre ritkább. Vörösboros mártáshoz és vörösboros sültekhez kiválóan alkalmas. A dugóíz már néhány percnyi főzés után elillan. A vörösbor egyébként is többre képes, mint azt az átlagos ivó gondolná. A legújabb krimimhez az életmeghosszabbítási módszerekről is kutattam. És rátaláltam az izgalmas hatóanyagra, a resveratrolra. Ahogy azt genetikusok bebizonyították, ez idézi elő a „francia paradoxont”: a franciák bizonyítottan sokat és bőségesen esznek, mégis viszonylag alacsony náluk a szív- és érrendszeri betegségek aránya – és ez növeli az átlagos várható élettartamukat. Ez a resveratrol megváltoztatja bizonyos fehérjék aktivitását. Ezáltal a sejtek kevésbé gyorsan öregszenek. A szervezet számára a kalóriamegvonás szimulálódik, a sejtek úgymond minden erejüket összeszedik a túléléshez, ahelyett, hogy zsírt halmoznának fel, inkább izomnövekedésbe és aktivitásba fektetnek. Nem csoda, hogy a nemzetközi gyógyszeripari konszernek jelenleg a resveratrolhoz hasonló anyagokon kutatnak, hogy két álmot is beteljesítsenek: az emberiség álmát a hosszabb életről, és a főnökeik álmát a hatalmas profitról. Én egyelőre inkább a természetes terméknél maradok. Csak az a kár, hogy a túlzott vörösborfogyasztásnak más, nem annyira pozitív következményei is lehetnek...
Ha a resveratrol híre elterjed, akkor a következő pohár borhoz való kifogások mellett érdekes új bornevek is születhetnek. A „tökéletes” név keresése a különleges borok számára már most is foglalkoztatja a borászokat, és néha furcsa gyümölcsöket terem. A „Resi”-t (a resveratrolból) ajánlhatnám, a „Vera” is működhetne, de biztosan másoknak is eszükbe jut majd még jobb. A „szerelemgépig” már mindent láttunk...
Bár a boraink a borászaink nélkül csak a dolog fele lennének. Ez az egyik legszebb dolog, ha az ember borvidéken él és főz: megtapasztaljuk az évjáratokat, de az embereket és a fejlődésüket is. Else-nek és Peternek időközben már nemcsak két gyereke van, hanem a rizlingjük idén tartományi győztesként még a wachaui rizlingeket is maga mögé utasította. Egy másik borász, aki, mint sokan nálunk, szeret megállni egy kicsit, amikor egy megerőltető értékesítési körútból tér vissza, egy ideje szívinfarktust kapott. Úgy látszik, egy bizonyos ital mégsem adott neki szárnyakat. Most Schuckert senior újra itt van, és örülünk, hogy látjuk. Tom, aki egyébként kiváló vörösborokat készít, jövőre nősül, és kvázi egy mega-bor-esküvő lesz. Mert a sógor is borász. A sógornő, Sabine pedig szakképzett óvónőből lett a sokak által körülrajongott vendéglős – bizonyos közös alapfeltételek talán meglehetnek. Matthias még csak húszéves, de már egyre inkább átveszi a borászkodást. Jó iskolákban és jó helyeken tanulta. És az apja tapasztalata is segít. Mindenesetre: az első borai nem egy embert késztetnek ámulatra.
Ez az egyik gasztronómiai álmom: egyre inkább lemondunk az előregyártott borlapról, helyette az egyik kedvenc borászunk van itt, és elmeséli a vendégeknek, hogyan készülnek a borai. Közösen gondolkodunk, melyik ételhez milyen bor illik. Kvázi nem bor az ételhez, hanem borász az ételnél. A borban az igazság, tartja a sokat idézett mondás. Hogy így találja-e meg az ember, hogy egyáltalán meg lehet-e találni, azt nem tudom. Inkább kóstolni és élvezni. A nüanszok, a teljes aroma nyomában...
Eva Rossmann újságíróként dolgozott, mielőtt a Mira-Valensky-krimikkel bestsellerszerzővé vált. Emellett időnként moderálja az ORF „Club 2” vitaprogramját, és szakácsként dolgozik Manfred Buchinger „Zur Alten Schule” vendéglőjében, ahonnan az „A la Carte” számára rendszeresen tudósít a konyhai mindennapokról.