Évezredek óta bányásznak márványt a toszkánai Apuai-Alpokban – és majdnem ugyanilyen régóta készítenek szalonnát is. Nem csoda, hogy aligha van még egy élelmiszer, amely annyira összeforrt volna származási helyével, mint a híres fehér szalonna Colonnatából.
Szöveg és fotók: Georges Desrues
Az út a hegyi faluba, Colonnatába poros és történelemmel terhes. Felfelé vezet az út az Apuai-Alpokba, amelyeknek csak a nevük alpesi, valójában az Appenninekhez tartoznak. Mindkét irányban megrakott teherautók konvojai akadályozzák a forgalmat, vastag fehér porfelhő lóg a levegőben, mindenütt hatalmas gépi berendezések és magas törmelékhalmok állnak, fúrnak, kalapálnak, csiszolnak. Ami első pillantásra fehér hómezőnek tűnik a hegyek lejtőin és csúcsain, az valójában Carrara híres kőbányája, ahonnan már az ókori rómaiak is fejtették azt a fehér márványt, amiből villáikat, templomaikat és szobraikat emelték. „Látja ott fent?“ – mondja Davide Bruni, és egy hatalmas fehér lyukra mutat a hegyoldalban. „Az az a kőbánya, ahol Michelangelo személyesen válogatta ki a márványt a szobraihoz.“ Bruni egy olyan céget vezet, amely turistákat visz a kőbányákba és egészen fel a hegyre, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílik a márványmedencékre, a csillogó Ligur-tengerre és a kis Colonnata falura, annak 300 lakójával, akik közül tizenketten készítik a híres szalonnát, amelyet Lardo di Colonnata néven ismernek.
Az egyik termelő Fausto Guadagni; ő és munkatársai éppen szalonnát tesznek el, ami egy ilyen hagyományos larderiában csak októbertől áprilisig végezhető munka, amikor a hőmérséklet a nem hűtött pincékben még elég alacsony. Akárcsak kint a tájban, az érlelőpincében is a fehér szín uralkodik: fehér a pince márványburkolata, fehérek a férfiak ruhái, és fehérek a márványteknők is, amelyekbe a hófehér szalonnát fektetik. „Ezzel a technikával nem használhatunk vörös húst“ – mondja a főnök –, „túlságosan magába szívná azt a sót, amivel a szalonnát bedörzsöljük.“ Só és egy csak részben titkos fűszerkeverék – szerecsendió, fahéj, friss fokhagyma, rozmaring és zsálya – borítja a négyzet alakú darabokat, amelyek maguk is kicsit úgy néznek ki, mint a márványtömbök miniatűr változatai. Szorosan egymás mellé rakva legalább hat, de gyakran tíz hónapig vagy még tovább kell érniük a márványteknőkben. Kizárólag olyan olaszországi sertések hátszalonnáját dolgozzák fel, amelyek ugyanabból a régióból származnak, mint amiből a pármai sonka készül. Azzal a különbséggel, hogy ezek nem nemes részek, mint a sonkához használt combok. Ami a zsíros szalonnát nemessé teszi, az csak a feldolgozás és az érlelés.
Jöjjön velem, van még egy nagyobb kincsünk is“ – mondja Fausto Guadagni, és kinyit egy jelentéktelen ajtót egy alacsony mennyezetű kisebb terembe. Szinte olyan érzés, mintha egy kripta szakrális atmoszférájába lépnénk. Az egyik sarokban egy krisztusszobor áll, természetesen fehér márványból, és védelmezően terjeszti ki karjait néhány márványteknő fölé, amelyek kisebbek, mint a fő érlelőpincében lévők, nyilvánvalóan néhány évvel idősebbek, és kis szarkofágoknak tűnnek. „Régen magánhasználatra készültek, most arra használjuk őket, hogy különlegességeket érleljünk bennük“ – mondja Guadagni, és a teknőkön lévő kis táblákra mutat. Az egyiken az áll, hogy Mora Romagnola, a másikon az, hogy Cinta Senese, a harmadikon az, hogy Mora Calabrese. Ezek régi, részben kihalófélben lévő olasz sertésfajták, amelyek szalonnája itt szintén Lardóként érik. Egészen más a zsírjuk állaga, sokkal dúsabb, egyúttal lágyabb, de mindenekelőtt nem olyan fehér, mint a közönséges sertéseké – hangsúlyozza Guadagni. „Itt egy kicsit kísérletezünk, és másként nevezzük el a termékeket, mert ezek a fajták nem engedélyezettek a di Colonnata eredetmegjelöléshez“ – mondja. Így érlelődik itt többek között egy Lardo, amelyet Mediterraneónak hívnak, és ahol a sertészsírt szintén sóval, de más fűszerekkel és gyógynövényekkel is bedörzsölik, ebben az esetben csípős chilivel és szárított bergamotthéjjal – ez a két termék jellemző Dél-Olaszország Calabria régiójára, ahonnan a sertések is származnak.
Közvetlenül a Larderia szemben található a Trattoria Locandapuana, amely Guadagni húgának, Carlának a tulajdona, és ahol a férfiak ebédelni szoktak. De mielőtt asztalhoz ülnének, a szalonnás még egy kört szeretne tenni a faluban. Az út elhalad a sok kőfaragó márványemlékműve mellett, akik életüket vesztették a márványtömbök egykor oly veszélyes kitermelése és elszállítása során, valamint a dicső anarchisták (márvány) emléktáblái mellett, akik kiálltak a kőbányák munkásainak jogaiért. Carrara és települései, köztük Colonnata, ma is az olaszországi anarchista mozgalom központjának számítanak. „Évszázadokon át nagyon kemények voltak a munkakörülmények, a márványt kézzel fejtették ki a kőbányákból és ökrös szekerekkel szállították el. Ilyenkor a szalonna volt gyakran az egyetlen tápláló étel, amely a Marmoristi rendelkezésére állt“ – mondja Flavio.
A trattoriában testvére, Carla, Lardós és szardellás crostinit szolgál fel, mellé egy tányér hajszálvékony Lardo-szeletet magában, és egy másikat Lardo-„carpaccióval“ kapribogyóval, újhagymával és egy kevés olívaolajjal. A Colonnata-i asszonyok régebben főzéshez is inkább szalonnát használtak, mint az akkori sokkal drágább olívaolajat, például a Taglierini nei fagioli elkészítéséhez, a babos tészta ezen helyi változatához, amely egész Olaszországban népszerű. Ma azonban kiment a divatból a sertészsír, legalábbis mint főzési zsiradék. Csemegeként azonban a fehér Colonnata-i szalonna népszerűbb, mint valaha. „A Lardo di Colonnata az egyik leginkább hamisított olasz eredetmegjelölés, Európa minden tájáról érkeznek hamisítványok“ – sajnálkozik Guadagni. És ez annak ellenére van így, hogy a világon aligha létezik még egy élelmiszer, amely olyan egyedülálló módon összeforrt volna származási helyével és annak történetével, mint a Carrara fehér márványából származó fehér szalonna.