A-La-Carte

Ki fél a kecskétől? (2019/1)

Az összes haszonállat közül a kecskét használják a legkevésbé. Ami szigorúan véve botrányos.


Mindig ugyanaz a kellemetlen tény, amire Monika Liehl sajtkészítőnek emlékeztetnie kell vásárlói közül a sok vegetáriánust. Mégpedig az, hogy etikai okokból aligha van értelme kecskesajtot enni, és ugyanakkor lemondani a kecskehúsról. „Köztudott, hogy minden anyaállatnak vemhesnek kell lennie, mielőtt tejet ad” – mondja Liehl –, „és természeténél fogva átlagosan ugyanannyi nőstény, mint hím utódot ellik. Most felmerül a kérdés: ha az anyjuk tejére vágyunk, mit tegyünk a bakgida gidákkal, ha nem vágjuk le és esszük meg?”

Ugyanez a kérdés természetesen minden más haszonállat esetében is felmerül. Azzal a jelentős különbséggel, hogy a borjú-, bárány- és sertéshúsnak van piaca, a kecskegida, csakúgy mint a kecske húsa azonban nálunk csak rendkívül ritkán kerül az asztalra. Pedig az ausztriai kecskeállomány már sok éve folyamatosan növekszik. Például a 2005-ös 55 000-ről 2017-ben több mint 90 000-re.

A kecskepopuláció erős növekedése a kecsketejalapú termékek iránti növekvő keresletet tükrözi. Aki az 1980-as években nőtt fel, emlékezhet arra, hogy a kecskesajt akkoriban még valami egzotikusnak számított, csak szakosodott sajtüzletekben lehetett kapni, vagy olyan országokból hozták be, mint Franciaország. Ez drasztikusan megváltozott. Manapság az ország minden szegletében szinte minden szupermarket árul joghurtot, túrót, sajtrudakat, -piramisokat, -kúpokat és egyéb kecsketejalapú termékeket. Ami biztosan részben az ízének köszönhető, de legalább két további oka van. Az egyik az, hogy egyre többen tolerálják és emésztik könnyebben a kecsketejet, mint a tehéntejet. A másik pedig a természetközeliség, az állatbarátság és a kisüzemi jelleg sokszor idealizált képe, amely a kecsketenyésztéshez tapad.

„Valamilyen oknál fogva sokan azt hiszik, hogy a kecskék esetében nem létezik olyan, hogy nagyüzemi állattartás” – mondja Liehl kecsketenyésztő –, „pedig nagyon is létezik, még ha nem is Ausztriában.” Mert olyan országokban, mint például Hollandia vagy Franciaország, már régóta nagyban és ipari módon állítanak elő kecskesajtot. Ehhez a termelőknek trükkökhöz kell folyamodniuk, hogy megváltoztassák az állatok természetes reprodukciós ciklusát, és egész évben kínálni tudják a sajtot.

„Normális esetben a kecskék a téli hónapokban szárazon állnak” – magyarázza Liehl –, „ami azt jelenti, hogy ha nyártól öt hónapig vemhesek, akkor novembertől körülbelül február elejéig, amikor elletnek, nem adnak tejet.” Az ipari üzemekben azonban mesterséges fénynél tartják az állatokat, ezzel elveszik tőlük az időérzéket, így egész évben megtermékenyíthetők, és ennek következtében fejhetők.

Mivel az állatokat az ilyen nagyüzemekben is csak a tejükért, és szinte egyáltalán nem a húsukért tenyésztik, a hím utódaikat gyakran közvetlenül a születésük után elaltatják és megsemmisítik, vagy kutyaeledellé dolgozzák fel. Ez egy olyan gyakorlat, amely az apadó erőforrások és az élelmiszerpazarlás elleni kinyilvánított küzdelem világában valójában aligha elfogadható.

Liehl kis, burgenlandi, parndorfi üzeme számára viszont az éves tavaszi szaporulatnak legalább az az előnye, hogy a húsvét körüli időszakra esik. Vagyis az év egyetlen időszakára, amikor kereslet mutatkozik a kecskegida húsára. A tenyésztő azonban legtöbbször így is a húsa legalább egy részével marad rajt. „Végül is körülbelül harminc hím gidát kell levágnunk. Általában nem könnyű mindet eladni a húsvét körüli rövid idő alatt” – mondja Liehl.

Ráadásul nemcsak a gidákat kellene levágni, hanem olykor az anyaállatokat is. „Mindig előfordul, hogy egy kecske túl öreg lesz, vagy más okból már nem ad tejet, akkor kénytelenek vagyunk az év közben is vágni” – mondja a tenyésztő és sajtkészítő, aki még nem űzi túl régóta a hivatását. Pénzügyi szolgáltatóként dolgozott, amíg tíz évvel ezelőtt úgy nem döntött, hogy beköltözik férje családjától örökölt burgenlandi parasztházba, és szenvedéllyel és odaadással a kecsketartásnak és a nyerstejsajtok készítésének szenteli magát.

19. századi gazdaságában gyakran látogatja meg a vendéglős és csúcsszakács, Max Stiegl, a hasonló nevű településen található Gut Purbach étteremből, amely körülbelül félórányi autóútra van Parndorftól. Stiegl egyike azon kevés vendéglősnek, aki egész évben kecskehúst vesz tőle – állítja Liehl.

„Számomra a kecske a legjobb húsok közé tartozik” – hangsúlyozza a vendéglős, miközben az udvaron vizsgálja az állatokat. „Valójában semmivel sem marad el a bárány- és birkahústól, és ugyanúgy el is készíthető.” Így a fiatal gida kiválóan alkalmas sütésre és hirtelensültnek, az idősebb tejelő kecskék pedig lassú párolásra, mint például ragukhoz és currykhez. És akkor ott vannak természetesen a csodálatos belsőségek, amelyeket mindenféle módon el lehet készíteni – mondja a szakács, aki arról ismert, hogy mindig az egész állatot feldolgozza.

Valójában elég egy pillantást vetni más országok kulináris hagyományaira, hogy lássuk, milyen sokoldalúan dolgozható fel a kecskehús. A Közel-Kelet, Ázsia, Afrika, Mexikó, a Karib-térség, de Szardínia és Spanyolország konyháiban is szinte mindenütt jelen van. De Ausztriában is kellett lennie valamikor a kecsketartásnak és hasznosításának hagyományának. Ezt bizonyítja már az is, hogy a Similaun-gleccserből származó múmia, más néven Ötzi, aki bizonyos értelemben ősosztrák, közvetlenül a halála előtt kecskehúst evett, ahogy azt a tudósok állítják.

A kecsketenyésztés hazai hagyománya a különféle helyi fajtákban is megmutatkozik, amelyek közül néhány a mai napig fennmaradt. Ezek közé tartozik például a barna színű pinzgaui kecske, a foltos stájer havasi kecske, a tarka tauernschecken kecske vagy a fekete-fehér páva kecske.

Még fontosabb azonban a fajtánál természetesen a takarmányozás – hangsúlyozza Liehl. „Egyes gazdaságok hulladékkal etetik az állataikat, ami természetesen tükröződik a tej, de a hús szagán és ízén is. Ezért mi kizárólag biótakarmányt adunk nekik, nevezetesen lucernát és szénát, valamint némi zabot a fejés közben” – mondja
Liehl tenyésztő.

A Gut Purbach étteremben Max Stiegl időközben összeállított egy kecskehúsból készült menüt. Előételként tempuratésztában sült kecskemáj, valamint kecskeszív-curry gyökérzöldségekkel, enoki gombával és bottargával, azaz a ponty levegőn szárított ikrájával várja a vendégeket. Főételként pedig ropogós, pontosan sütött kecskebordát. De ezek csak példák, mert valójában számos további lehetőség, recept és ízprofil létezik, amelyek nagy szabadságot hagynak a szakácsnak a húsrésztől függő kísérletezésre. Csak a sütésnél kell egy kicsit vigyázni – hangsúlyozza Stiegl.

„Mert valamilyen oknál fogva sok vendég visszaküldi a húst, ha nem átsült” – mondja –, „pedig ők ugyanazok a vendégek, akik bárányhúsnál ragaszkodnak ahhoz, hogy szépen rózsaszínű legyen.” Ami valószínűleg annak tudható be, hogy sokan egyszerűen még túl kevéssé ismerik a kecskehúst. De pontosan erről van szó, nevezetesen hozzászoktatni a vendégeket, és közelebb hozni hozzájuk az ízét. Mert semmi sem segít jobban a kecsketejtermelőkön és tenyésztőkön, mint a kecskehús felértékelődése.

Ziegenliebe, Monika Liehl
Friedhofstraße 10, 7111 Parndorf
Tel.: 0699/18 98 00 10
www.ziegenliebe.at

Gut Purbach
Hauptgasse 64, 7083 Purbach am Neusiedler See
Hé. 18–21, Cs., Pé., Szo. 12–14 és 18–21, Va. 12–18 óráig
Tel.: 02683/560 86
www.gutpurbach.at

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!