Los Angelesból San Franciscóba a kulináris metszetek nyomában (továbbá egy ötlettel arról, hogyan váljunk biztosan milliomossá).
Christian Seiler szövege · Markus Roost illusztrációja
Az első dolog, amit Los Angelesben megismertem, az az új, enigmatikus közlekedési koncepció volt: csupa meglepetés. Amikor a jóindulatú Lincolnnal, Pasadena irányából érkezve, rá akartam hajtani az Arroyo Seco Parkway-re, a tizenhetedik századi Toyota, amely előttem sorolt be, először határozottan elindult. Aztán ugyanilyen határozottan lefékezett. Én is határozottan elindultam, de csak akkor fékeztem újra, amikor a Lincoln eleje ideiglenesen, de hevesen egyesült a Toyota csomagterével.
Touché.
Kiszálltam. Az Arroyo Seco Parkway-en száguldott el Los Angeles.
A Toyota ajtajai zárva maradtak.
Mögöttünk az első autók elkezdték dudálni.
Vasárnap volt, délelőtt fél tizenegy. Ebédelni indultam. Los Angelesben korán kell kelni, ha az ember rendes ebédet akar kapni. Nem azért, mert az éttermek olyan korán nyitnak, hanem mert az út olyan hosszú. Épp azt kívántam, bárcsak maradtam volna még egy kicsit az ágyban.
Megközelítettem a Toyotát az utasoldalról, és már kissé aggódva kopogtam az ablakon.
A sofőr mozdulatlanul ült a kormánya mögött, mintha épp egy centrifugális erőről szóló forradalmi gondolat nyomában járna. Még egyszer, egyre erősebben kellett kopognom az üvegen, míg végre meghallotta, és lassan, mintha transzban lenne, felém fordította a fejét.
Nem vagyok ijedős. Nyugodtan bemerészkedek a bécsi Práterben a szellemvasútra anélkül, hogy előtte bevettem volna a második Valiumot. De most a tiszta rettegés kerített hatalmába.
A volán mögött egy vámpír ült.
A vámpír kertésznadrágot viselt. Az arca fehér és szürke volt. A szeme alatt matt, fekete üregek tátongtak, a sűrű, fekete haja pedig a homlokába lógott. A szája széle nedves volt és csillogott, mintha a fickó nem várt volna olyan sokáig az ebédjére, mint én.
Amikor észrevett, sorsába beletörődve bólintott, és kicsatolta a biztonsági övét.
Ez egy olyan részlet volt, ami valahogy megnyugtatott. Mert sehogy sem tudtam elképzelni, hogy valódi vámpírok betartják a biztonsági öv használatára vonatkozó szabályokat.
A következő rövid beszélgetés során kiderült, hogy a fiatalember ugyan nem igazi vámpír, de egy alacsony költségvetésű horrorfilmben egész éjszaka egy holttestet alakított – végtére is Los Angelesben vagyunk, itt még az álvámpírok is filmeznek. Nem sokkal később megérkezett egy szintén filmszerű autópálya-rendőr, aki érdekes kérdéseket tett fel a testmagasságomról és súlyomról, utána pedig nagyszerű okom lett volna arra, hogy az ebédemet egy koktélbárba helyezzem át.
Ez azonban újabb dilemmát okozott. Mert hogyan jussak el a koktélbárba, ha nem a roncsautóval? A Lincoln viselte az ütközés néhány önhitt nyomát, míg a Toyota hátulja teljesen tönkrement. És hogyan kormányozzam ezt az autót vissza a szállásra, amit egy filmrendező műhelye mellett béreltem, aki mellékállásban autókat javít és szobákat ad ki? Az USA-ban szigorú alkoholtilalom van minden közlekedő számára, még akkor is, ha a kocsmákban úgy vedeltek, mintha minden sör mellé járna egy második ingyen. A parkolók tele voltak, taxik meg sehol sem látszottak. Szóval hogyan került haza az ingyen sör? Vajon valaki nem tartotta be a törvényeket?
Vagyis: Vajon itt egyáltalán valaki betartja a törvényt?
Kérdések, csupa kérdés. Az autópálya-rendőrrel való első találkozásom után mindenesetre én lettem az az ember, aki mindenütt Los Angelesben csak alkoholmentes sört rendelt. Csak arra az esetre, ha arra jártok, és valakit üdvözölni akartok tőlem.
Kicsit később Los Angeles a csodálatos oldalát mutatta. A tenger, a nap, a pálmák, nyugodt emberek, legalább tíz színesre festett, régi VW-busz. Manhattan Beach a párás délutáni fényben, a sosem fáradó röplabdázók, szörfösök, minden ház a parton, mintha egy lakberendezési magazinból lépett volna elő, még ha némelyik régebbi évjáratú is volt.
Élveztem a levegőt, amely lágyan fújt a Csendes-óceán felől. Fantasztikus, kissé elvarázsolt „Good Vibrations”-t szállított a szívembe, ahogy azt a bolondos Beach Boys olyan összehasonlíthatatlanul megénekelte, és hamarosan döntenem kellett, hogy a) veszek egy csomag chipset és tovább bámulom a tengert, vagy b) emlékeztetem magam, hogy a Manhattan House-ban egy asztal vár rám.
A megoldás b) volt, és jó megoldásnak bizonyult. A Manhattan House-ban, amely önmagát kacsintva kocsmának nevezi (körülbelül olyan pontosan, mint David Alaba megjegyzése, hogy ő csak „egészen jól focizik”), olyan jól ettem, mint sehol máshol Los Angelesben.
És nem akármit ettem. Downtown voltam egy elegáns mexikói étteremben, a B.S. Taqueriában, folyt a sör, a zene olyan hangos volt, mint a Gypsy Kingsnél, és uborkasalátát és ízletes padlizsán-guisadát ettem, mielőtt megérkeztek a tacók, és ezeket is csak enyhén megsérülve éltem túl, mert elővigyázatosságból kibányásztam belőlük a rejtett chiliket, bár nem mindet.
Aztán meglátogattam Hollywood legdivatosabb fúziós éttermét, egy E.P.&L.P nevű amerikai-ázsiai helyet, ami valójában nagyon flancos és csillogó volt. A konyha saját leírása szerint „regionális, mély gyökerekkel a thai konyhában, kínai, vietnami és Fidzsi-szigeteki hatásokkal”. Tetszett ez a regionalitás-értelmezés. Grillezett tengeri csigát ettem curryvel, makréla-sashimit, kétszer főtt sertést chilivel és lime-mal, báránynyakat chililekvárral és – igen, ez is belefért – egy kagylócurryt, ami elég jó volt. Emellett szórakoztam a mellettem ülő párokon, akik nyilvánvalóan az első randijukon voltak, és láthatóan azzal a kérdéssel voltak elfoglalva, vajon az ágyba kerülésig tartó idő mindig ilyen lassan telik-e. Bár nem kellett volna annyi fogást rendelniük, de különben meg nem lett volna illendő első randi. Komplex dolog.
Még Matthew Kenney vegán helyén is jártam Venice-ben, amelynek séfje nem kevesebbet ígér, mint hogy az „étkezés jövőjén” dolgozik. Az étterem neve Plant Food & Wine volt, és megerősített minden előítéletet, ami az embernek a vegán szcénahelyekkel szemben lehet, amikből Venice Beach-en több van, mint currykolbászos bódé Berlinben. Ugyan az étterem szépen be volt rendezve, ha valaki a jógastúdiókat szépnek találja, de a pincérek szabályszerűen tetoválva voltak, és az étlapon számos érdekes natúrbor szerepelt, amikből azonban közlekedésrendészeti okokból nem tudtam fogyasztani. Alkoholmentes sör nem volt. A mandulából készült vegán burrata mellett döntöttem, ami hiba volt, majd egy kesudió-raclette mellett, nos, kesudióból. Valahogy nem volt világos, hogy egy vegán étteremben nincs sajt, és sajt sem volt, csak a „sajt” szó. A burrata és a raclette egy olyan diókrémből készült, amelyet a „Raw Food Guru” Kenney baktériumokkal dúsított és erjesztett, fűszernövényekkel és borssal együtt. Anélkül, hogy a hamburger-proli énemet akarnám kidomborítani: pontosan olyan íze volt, mint amilyennek hangzik. A „raclette” forrón érkezett, öntöttvas serpenyőben sütve, retekkel és petrezselyemmel kísérve, és forró, kissé megromlott diókrém íze volt. Megettem a retket és a petrezselymet. Jó, hogy rendeltem még egy panzanellát, mert a kovászos kenyér, ami a toszkán salátában volt, jó volt, a paradicsom pedig csodálatos. A sárgarépa és a lencse csak sárgarépa és lencse volt, és igazából csak a csokoládéválasztékot találtam a végén valamennyire élvezetesnek – eltekintve persze az asztalszomszédomtól, aki kihúzott háttal és egy szép, láthatóan új nővel érkezett az étterembe, és minden fogással egyre gondterheltebb lett. Először is, hogy miért kellene ezt ennie, amikor a sarkon túl legalább egy szuper sushibár volt. Másodszor, vajon egy szorosabb kapcsolat ezzel a nővel járna-e azzal, hogy az embernek rendszeresen Matthew Kenney-nél kellene megvitatnia az étkezés jövőjét. Ezt a gondolatot barátom némileg melankolikusan, nagy mennyiségű natúrborral oltotta ki. Nagyon közel éreztem magam hozzá.
Máskor a malibui mólón ettem egy fagylaltot, az jó volt, és vigasz azért, amiért a Nobu Malibuban, ami tényleg csillogóan fekszik a Pacific Highway domború ívében, nem kaptam asztalt, pedig térden csúszva könyörögtem a parkolóban. Oké, talán azért is, mert térden csúszva könyörögtem a parkolóban. Megint máskor a Universal Studios gasztronómiáját teszteltem, és azt a pengeéles diagnózist kellett felállítanom, hogy a hamburger nem felelt meg az igényeimnek, miután a színvonalamat a New York-i Boilermakerben újra kalibráltam.
Szóval, New York-i utazóknak jegyzetelésre: a legjobb hamburger Manhattanben – Boilermaker, 13 First Avenue (az Első utcánál), és ha mégsem ízlik annyira, mint nekem, vigasztalódhattok ott annyi felestől és koktéltól, hogy elfelejtitek, miért is voltatok ott.
Ó, Manhattan. Amikor beléptem a Manhattan House-ba, és a hangszórók dübörgésétől felpörgetve kérdezősködtem az asztalom felől, még nem tudtam, hogy a fiatal nő, aki épp kidugta a fejét a konyhából, Diana Stavaridis, a város egyik legtehetségesebb szakácsa, amiről pár nappal később olvastam a Timesban. Diana épp akkor jött vissza Európából, ahol először Franciaországban tanult sajtot készíteni és dióolajat sajtolni, mielőtt Hugh Fearnley-Whittingstallnál dolgozott volna a River Cottage-ban, és csak azért jött Los Angelesbe, hogy megnyissa a Manhattan House-t.
Kezdésnek egy Carrotology nevű ételt ettem, a finom sárgarépa olyan precíz dekliniációja volt minden lehetséges állagban, hogy azonnal újra hozattam az étlapot, hogy rendeljek még valamit (azon is gondolkodtam, felhívjam-e Matthew Kenney-t, mert ez itt a vegán étkezés jövője, nem az ő hamis burratája; de aztán eszembe jutott, hogy nincs meg a száma). Megrendeltem az összes előételt, ami volt. A mascarponéval, parmezánnal és sóskakrémmel töltött tökvirág egyszerűen fantasztikus volt. A burrata igazi, házi készítésű és ízletes volt. A darált bárányhúsból készült golyócskák a grillről jöttek, és a komfortételek múzeumába valók. A hamburger igazából már sok volt nekem, de mégis megettem, mert a bolyhosságával és az umami ünneplésével a köretben világszínvonalú volt. Jó, hogy a csokitorta, amit végül választottam, liszt nélkül készült, ez lehetőséget adott arra, hogy megkóstoljam a Meyer citromból készült lemon curdot is. Ez megerősített.
És, ember, szükségem volt az erősítésre. Mert hazafelé északra hirtelen az volt az érzésem, hogy az alkoholmentes sör az anyagcserémben hirtelen megállíthatatlanul LSD-vé változik. Manhattan Beach nem feltétlenül van a szomszédban, ha az ember Pasadena határában lakik, és az az 50 kilométer autópálya, ami előttem állt, euforikus érzések szimfóniájává vált. Miután bizarr körforgalmakon keresztül felhajtottam az I-110-re, hihetetlen látvány tárult elém. Nyugaton még világított a kora este gömbszerű fénye, ami már önmagában is kihívás az olyan romantikusnak, mint amilyen én vagyok, csak épp abban a pillanatban arra kellett ügyelnem, hogy a Lincoln az autópálya négy sávjának egyikén maradjon, és ne boruljon le annak szélén a lefolyóba. A másik oldalon, keleten, a Los Angeles International felé leszálló repülők titokzatos fények rajává formálódtak, amelyek egyenesen felém tartottak, nyolc vagy tíz egymás mögött egy sorban, látszólag mozdulatlanul függve a levegőben, mint az összeomló csillagok. Ehhez jött azoknak az autóknak a vörös hátsó fénye, amelyek engem, aki vasmarokkal tartottam az előírt 35 mérföldet, dupla sebességgel előztek – bárki, aki azt mondja, hogy a forgalom Los Angelesben olyan simán megy, mert mindenki betartja a sebességkorlátozást, még nem járt ott.
Balra a világűr. Jobbra az ufók. Körülöttem a mozgás, a színek és a zajok tengere. Van-e csábítóbb meghívás arra, hogy megálljak és nagy szemekkel figyeljem, melyik hullámot is lovagolom épp, megtenni a lépést a cselekvéstől az elengedésig, a birtoklástól a létezésig, a létezéstől a nemlétig…
Ebben a Koyaanisqatsi-kulisszában tényleg össze kellett szednem magam, hogy ne csináljak hülyeséget. Feltekertem a rádiót, és hagytam, hogy valami hip-hop csapat kiverje belőlem az álmodozást. De nem volt könnyű.
Másnap elhagytam Los Angelest. Palm Springs felé vettem az irányt. Nyitott szájjal bámultam Noah Purifoy szabadtéri múzeumát, aki ócskavasból és hulladékból fantáziavárost épített a sivatagban. Átmentem a Joshua Tree Nemzeti Parkon, amit addig csak egy régi U2-lemez borítójáról ismertem. Végül célba vettem a Palm Springs-i Ace Hotelt, egy szállodakomplexumot „Swim Clubbal”, mert pontosan erre volt szükségem. Pontosabban, először egy tisztességes italra volt szükségem, de arra az Ace Hotel kollégái még jobban fel voltak készülve, mint az úszásra, mert a medencét már ironikusan elhelyezett gumifigurák és napszemüveges, dohányzó lányok vették birtokba.
Soha azelőtt és sehol máshol nem kaptam még olyan nagy italokat, mint itt. Ez szép volt. Sajnos nem jegyeztem meg, hogyan töltöttem a következő napokat, de azt hiszem, nagyon szép volt.
Mielőtt befutottam volna a végállomásomra, San Franciscóba, megálltam a Big Surnél. Ellátogattam a Hearst Castle-be, láttam kövér fókákat a parton feküdni, többször végigmentem a legendás 1-es úton, tűző napsütésben és sűrű ködben, ami az óceánba zuhanó sziklák ismeretében egy kicsit olyan érzés volt, mint egy kötéltánc elosztva a Lincolnnal, felfedeztem a kedvenc éttermemet Big Surban, bár harminc kilométerrel odébb, Ragged Pointon voltam elszállásolva, lődörögtem abban a házban, ahol Henry Miller titkára, Emil White múzeumot rendezett be mestere számára, és minden étkezési időt kihasználtam, hogy a Big Sur Bakery-ben görögdinnyét egyek édesköménnyel Meyer citrom vinaigrette-ben, egy étel, ami frissességével, eleganciájával és eredetiségével felemeli a koponyádat. Mivel már ott voltam, természetesen ettem sertéshasát és grillezett polipot is, és bevásároltam a fantasztikus rugelachokból, amiket ott lehetett venni – aztán újra a világ szélén kocsikáztam, néztem a Csendes-óceánt, e partszakasz felejthetetlen topográfiáját, olvastam, mit írt Hunter S. Thompson Henry Millerről a Rogue magazinban, ami egyértelműen viccesebb volt, mint Miller saját félpornografikus kirohanásai, felfaltam a rugelachokat és vágyakoztam a görögdinnyére édesköménnyel. Hogy pontosan fogalmazzak, még mindig vágyakoztam utána.
Monterey felé vettem az irányt, ahol sört ittam. Carmel-by-the-Sea-ben időztem, ahol egy francia étteremben kihúzták a pénzt a zsebemből. Végül San Franciscóban kötöttem ki, ahol a Hotel Vitale-ban szálltam meg, egy elegáns helyen közvetlenül az 1-es mólónál, amely több okból is jelentőséggel bír minden San Franciscó-i tartózkodásnál. Az 1-es mólón található a Hog Island Oyster Bar, amely sok más étteremmel együtt a volt kikötői épületben kapott helyet, és ahol a nap és az éj bármely szakában sorban kell állnod, hogy asztalhoz juss. Állj sorba! Szerezz a bárban egy italt, ami lerövidíti a várakozást, és jegyezd meg annak az osztrigafajtának a nevét, amiből rögtön egy tucatot fogsz rendelni: Kumamoto. Ez egy kis, húsos osztrigafajta, amelyet a Csendes-óceánon tenyésztenek, és amelynek íze rendkívüli, édes, zsíros, diós, abszolút meggyőző. Ha ezeket az osztrigákat először szürcsölted, habozás nélkül újra be fogsz állni a sorba, örömtől remegő lábakkal, és még azt a füves Sauvignon blanc-t is élvezni fogod Napából, amit ajánlanak hozzá.
Amikor bejelentkeztem a Vitale-ba, épp egy Instagram-parti zajlott a tetőteraszon. Probléma nélkül bejutottam. San Franciscóban nincs olyan szomorú alak sem, aki ne nézne potenciális milliárdosnak ki, ez segít az olyan típusoknak, mint én, az arc-kontrollnál. Végül is egy dolog, amiért hálásak lehetünk Marc Zuckerbergnek.
A kilátás a kikötőre és az Oakland Bay Bridge-re fenomenális volt. A pincérek jó haveroknak bizonyultak, meleg volt, alant elrobogtak az F-Line történelmi villamosai. A világ jó volt. Ugyanakkor ebben az időpontban még nem is tudtam, milyen nagyszerű lesz a Kumamoto-osztriga íze, még nem tudtam, hogy a Frog Hollow Farm Caféban egy lélegzetelállító avokádószendvicset készítenek, amire reggelire abszolút nincs alternatíva, és csak vékony elképzelésem volt a Ferry Plaza Farmers Marketről, ami hetente kétszer zajlik az 1-es móló mellett: a csodálatos termékek, elhivatott emberek és imádnivaló finomságok mámora, mint később kiderült.
Ami volt, az egy jegy Daniel Patterson Coi éttermébe. Roland Trettl, aki pár éve meghívta Patterssont a Hangar-7-be, a fülembe rágta, hogy a Coi-t semmiképpen ne hagyjam ki, még akkor sem, ha az útiköltségvetés már elfogyott (ami legkésőbb Palm Springs óta így volt). Patterson, mondta ugyan Trettl, „arrogáns, hatalmaskodó és paranoiás”. De éppen ezért „az ízesítés abszolút bajnoka”. Egyetlen más szakács sem ment még el az ízek határaiig – és azon túl. Patterson lényeges komponensei ehhez a sav és a só. Ezek mentén a komponensek mentén mozog olyan régiókban, amelyektől minden más szakács visszariad.
Nagy bejelentés. Közvetlenül féltem egy kicsit, hogy a magas elvárások nyomják a kedvemet, amikor a Coi felé tartottam, húsz perc gyaloglásra a Vitale-tól, keresztben a Market negyeden, ahol nem tudtam ellenállni, és egy utcai árustól, aki eredeti pólókat kínált, megvettem a „Atheists” feliratú ékkövét. A felirat az „Athletics”, a szomszédos Oakland baseballcsapatának logóján alapult, nagyon vicces.
Pedig csak Isten dolgában vagyok hitetlen. Hiszek a jó ízlésben, a szent aromás konyhában, és ezen az estén bőségesen megjutalmaztak a hitvallásomért. Nemcsak azért, mert a Coi egy olyan kápolnára hasonlít, amit például Peter Zumthor találhatott volna ki, egyszerű, nemes, és a fókusz a lényegesen van, az ételen. Egy ablakon keresztül beleláthattam a kis, egyértelműen túlnépesedett konyhába is, ahol Daniel Patterson a szenvedélyes arcát mutatta. Ő, vallotta be Trettlnek, állandóan elégedetlen azokkal a tányérokkal, amiket ki kell engednie a konyhából. Ha egy este, amikor legalább pár száz tányér hagyja el a Coi-konyhát, négy olyan akad, amit sikerültnek tart, akkor már boldog.
Én más vagyok, mint Patterson. Én több mint négy tányérral boldog voltam, amiket kellemes ritmusban tettek elém az asztalra. Boldog voltam a Roederer-pezsgővel, amit aperitifként lehúztam – a Coi gyalog volt a Vitale-tól, és San Franciscóban, szemben L.A.-vel, működik a taxi- és tömegközlekedés –, meglepett a Scribe Winery Estate Chardonnay-jének eleganciája, amit a sommelier osztott ki nekem – amikor valami tisztát, frisset, rendkívülit kértem, először a Hirsch pincészet Heiligenstein-jét akarta eladni, amit elfogultság miatt elutasítottam; szeretem a Hirschéket és a boraikat, de most valami amerikait akartam, még azon az áron is, hogy Herr Hirsch most rossz hazafinak tart – és aztán az este táncolni és lebegni kezdett. Kóstoltam barna rizskekszeket isteni, legmélyebb íz-mélységekre mutató avokádókrémmel, majszoltam a jégkristályokat a fagyasztott Niabell-szőlőléből tengeri sóval, élveztem a kaliforniai kaviárral megrakott, nyers tojássárgáját creme fraiche-sel, és gyorsan megértettem, mire gondolt Trettl: Minden ételben közös volt, hogy az alapanyagokat erős kontrasztokkal állították színpadra, a só, sav és finomság háromszöge volt minden konstrukció alapja.
Jött sashimi elefántormány-kagylóból (igen!), amit jégfű, retek és torma kísért, aztán egy cuki tányér vörös és sárga, hámozott koktélparadicsomokkal, amelyek egy, bocs, igazán dögös grillezett cukkini- és búzafűlé-püré köré gyűltek. Ezt követte egy tányér kukorica minden lehetséges halmazállapotban, ahol a lé, amiben a polenta tökmaggal és pattogatott kukoricával úszott, perui Huacatay konyhai fűszernövénnyel volt ízesítve, és szent komolysággal bírt. A lazac Yuba-csomagolásban érkezett, ami szójababból készült hártya, japán specialitás, ami egy halmousse-t tartott formában, aminek a közepéből a lazacszelet világított ki. Ehhez, szintén egy csúcspont, grillezett fejes káposzta és szárított fésűkagyló-szósz (amit Chinatownban mindenhol lehetett kapni, ott már alaposan megcsodáltam) és gyömbér.
A tányérok szerényen voltak tálalva, mégis (vagy éppen ezért) nagy szépségűek voltak. A vékony nyers Matsutake-gomba szeletek például egy burgonya- és fenyőtűpürét árnyékoltak, ami ugyanolyan szokatlanul, mint kihívóan ízlett. A főtt és grillezett bárányborda pedig (a benne lévő, ízletes zsírbetéteket leszámítva) látványosan hevert a mángold-szárak és -levelek mellett, amik rozmaringgal és Garum-halszósszal voltak fűszerezve, ami viszont megadta azt az éles rúgást, ami minden Patterson-étel sajátja.
Egy másodpercig szünet volt, mielőtt desszert előtti fogásként sötét mochikat szolgáltak fel, amelyek epreket és kumkvatokat burkoltak be. Csak az előjátéka voltak egy falat pézsma-sárgadinnyének kókusz- és citromaromákkal, mielőtt egy mákkal díszített filotésztába tekert őszibarackkrém úgymond áment mondott.
Amikor később lassan visszasétáltam a Vitale-ba, megpróbáltam a megélteket rendbe szedni. Bejelentetten nagyszerű volt. Minden étel azzal az ambícióval volt átitatva, hogy a fájdalomküszöbig menjen, amennyire csak lehetséges, egyensúlyba hozni az ízeket: a Coi-ban való főzést egy kötéltáncoshoz kell elképzelni, aki háló nélkül húsz méter magasan masírozik a cirkuszi aréna fölött, de közben nincs nála a megszokott egyensúlyozó rúd, hanem egy nyolcvan kilós súlyzó, talán száz is. A paradoxon ebben csak az, hogy a mozgások eleganciája nem szenved alatta, sőt, ellenkezőleg.
Még pár napig maradtam San Franciscóban. Átsétáltam a Golden Gate hídon, megcsodáltam a Herzog de Meuron lenyűgöző M.H. de Young Múzeumát a Golden Gate Parkban, megcsináltam az obligát kirándulást a Szilícium-völgybe, mielőtt a Mission negyedben leragadtam. San Francisco ezen negyede a Mission Dolores közelében található, a város legrégebbi építménye, és az elme, szórakozás, hedonizmus és optimizmus érdekes, vitális keverékét árasztja, ami olyan vonzóvá teszi az életet a nyugati parton és különösen a Mission negyedben. Lődörögtem a McSweeney’s-nél, a Dave Eggers istállójából származó kedvenc irodalmi újságomnál, amelynek ernyője alatt David Chang kiadja a híresen elvarázsolt Lucky Peach gasztromagazint is, vásároltam a „Dog eared Books” könyvesboltban, ahová az ember legszívesebben beköltözne, vettem egy pólót „Good grammar is sexy” felirattal, aminek a hordására még mindig várom az alkalmat.
A Bi Rite fagylaltozónál egy kifüggesztett felhívásba botlottam: „Eat good food”. Ezt komolyan vettem, még ha San Franciscóban ez gyakran azzal is jár, hogy hosszan kell sorban állni. Tehát beálltam a sorba a Bi Rite-nál, hogy szuper eperfagylaltot kapjak. Beálltam a Tartine Bakery előtt a sorba, hogy megszerezzem a csodálatos kovászos kenyeret. Még sorban is álltam, amikor a pékséggel baráti viszonyban lévő Bar Tartine-hoz épp sikerült asztalt szereznem fél hatos vacsorára (a három turnus az USA legtöbb helyén egyáltalán nem probléma).
A várakozás megérte. Az étel a Bar Tartine-ban (ami hamarosan áttervezésen és névváltoztatáson esik át) – ismét „farm to table”, a napjaink független mega-trendje – egyenesen fantasztikus volt, persze nem annyira elvarázsolt, mint Daniel Pattersonnál, cserébe nagyon alapvető, sosem csavar nélkül. Képzeljetek el egy nagy darab kovászos kenyeret, jó vastagon megkenve tonhalkrémmel, és először durvára vágott marhatatárral, aztán szárított tonhalszeletekkel megrakva. Nagy volt! Párolt okra, préselt és grillezett kecskesajt fűszernövényekkel, kukoricaszemek rókagombával és porcsinnal, grillezett sárgarépa tök- és napraforgómaggal és mindenféle salátacsírával, kenyérsaláta morzsolt kecskesajttal, húsgolyók ratatouille-lal. Minden jó, minden szép, minden olyan könnyed, ahogy az ember elképzeli az életet ott, ahol minden lánynak virág van a hajában. Csak épp a virágok mostanában inkább a tányérokon hevernek, mintsem hippifrizurákat díszítenek.
Keresztül-kasul kóboroltam a Mission negyedben. Sok házfal virtuózan volt kifestve. Párszor felfedeztem régi hősömet, Carlos Santanát, aki – ahogy egy megfelelő publikáció tanulmányozása közben kiderült – a maga részéről a Mission negyed régi hőse volt és maradt latin lakosságával. Felfedeztem Chris Ware freskóját a Dave Eggers által alapított íróközpont felett a Valencia 826-ban, és abszolút megelégedtem volna a Bi Rite eperfagylaltjával és a Tartine Bakery kovászos kenyerével, ha egy bizalmasom nem súgja meg, hogy az Ichi Sushi nevű japán hely a Mission legszélén, ahol nincsenek könyvesboltok, csak mobiltokok és körömszalonok, a teljes őrület.
Nagyon igaza volt. Bár az Ichi Sushi hírhedtté vált őrült és néha kissé gyerekes sushikreációiról, az árnyékukban lenyűgöző crossover ételek születtek. Tsukemonót ettem, a házilag pácolt zöldséget, uborkasalátát miso-tahini öntettel, Kyu Kushiyakit, szójaszószban és ecetben pácolt, majd grillezett marhahúst, Buta Katu Niku Kushiyakit, szaftos, étvágygerjesztő sertéslapocka-darabokat, Nasu Kushiyakit, egy nagyszerű, misóval mázolt padlizsánt. Ettem csípős tonhalat is, valamint lepényhalat yuzuval és tengeri pisztrángszeleteket avokádóval (és természetesen néhányat az őrült nigirik közül is, nem is beszélve a szaké-lapról származó kísérő finomságokról); de az az étel, amit kétszer is újra kellett rendelnem, a fehér misóval mázolt kukoricacső volt. Az újrarendelés egyébként nem önkéntes döntés volt. Az édesség, a só és a finomság keveréke eufóriába kergetett. Az ízérzékelő központom tiltott mennyiségű dopamint szabadított fel, és nem tehettem mást, mint hogy kövessem a parancsait („még többet, még”).
Ugyanez a bizalmasom, akinek képzett hajlama van a crossover iránt, mellesleg még Palo Altóba is elküldött, annak az életstílusnak a jövőbeli epicentrumába, amelyről jelenleg még fogalmunk sincs. Palo Alto, azon kívül, hogy az Apple ott székel, és az SAP egy első osztályú wifivel rendelkező trendi kávézót üzemeltet, a parndorfi outlet-központ bájával rendelkezik (és lényegében ugyanazzal a funkcióval is, csak valamivel nagyobb hatótávolsággal).
Pontosan ott, a Patyomkin-falu főutcáján látható egy ötlet, mondta a bizalmasom, amit magamévá tehetnék; végül is olyan ismeretlen-milliomos arcom van, ideje lenne egy kis valóságnak. Közvetlenül az Apple-bolt mellett, a világon az első mellett, jegyzem meg, egy ravasz hispán-japán egy teljesen új umami-bombát árul, ami félig sushi, félig burrito. Az üzletet az áruhoz méltóan Sushirritónak hívják, és Európa pontosan erre az ötletre vár. Azt feltételezi, mondta a bizalmasom, hogy a tippért cserébe tíz százalékos részesedést adok neki az üzletből. Egy előleget megfelelőnek találna.
A Sushirrito előtt hosszú sor állt. Biztosan húsz percig tartott, amíg elhaladtam a két szakács mellett, akik futószalagon tekerték a tonhalat, ananászt, salátát, avokádókrémet és rengeteg rizst egy-egy hínárlapba, és egy rádió méretű táskát formáztak belőle. Mindketten tűzbe jöttek a munkától. A kész Sushirrito alig tíz dollárba került, és – mmh, be kell vallanom, elég jól ízlett, kellemes volt, finom. Azonnal elkezdtem vizsgálni a cuccot, fényképezni, lerajzoltam az alap- és metszetrajzát, meghatároztam a keresztmetszetét, és fejben elkezdtem csoportosítani a hal, a rizs és a szószok arányát, újrafogalmazni, valamint elgondolkodni a célcsoportokon és a helyszíneken.
Hallani fogtok felőlem, barátaim. Hallani fogtok felőlem.