Egy idegen, ismeretlen országban: Hol találjuk meg az örömöt, hogyan együnk jót, mit tegyünk, hogyan tegyük? 1. szabály: „Hagyja el a szállodát, amilyen gyorsan csak lehet!“ Pontosan ezt a szabályt, amelyet egykor az elhunyt étel- és utazási újságíró, Anthony Bourdain állított fel, próbálja egyre több szállodatulajdonos cáfolni – olyan gasztrokoncepciókkal, amelyek a vendégek megváltozott elvárásaihoz igazodnak.
A legutóbbi téli szezon végével végül eljött az idő, és a lechi Almhof Schneider, az ország egyik legnevesebb és legféűűzűbb szállodája, végleg bezárta fine dining éttermét. „Egyszerűen nem volt már értelme” – meséli Katia Schneider szállodatulajdonos –, „minden évben a szezon kezdetén új konyhai csapatot kellett összeállítanunk, ami egyre nehezebbé vált. Főleg úgy, hogy a legtöbb vendégünk amúgy is inkább valami földhözragadt, illetve a helyre jellemző ételt szeretett volna enni.” Így hát a főéttermet, az úgynevezett Wunderkammer-t kibővítették az egykori fine dining étterem helyiségeivel, és ott főként osztrák konyhai klasszikusokat szolgálnak fel. „Azt a tapasztalatot szereztük, hogy elsősorban nemzetközi vendégeink ma már inkább otthon mennek előkelő éttermekbe, míg a lechi síelés alatt éppen a regionális ételeket, vagy olyan konyhát részesítenek előnyben, ahol a könnyedség és az egészség áll az előtérben. És ha egyszer lemondanak a félpanzióról, hogy máshol egyenek, akkor inkább valami háziasat, gyermekbarátot keresnek, mint a fondü, a raclette vagy a pizza” – mondja Schneider.
Kinek kell még homár?
A legtöbb szállodatulajdonos beszámol arról, hogy a szállodai gasztronómia jelentősen megváltozott az elmúlt években, a járvány és a munkaerőhiány idején, beleértve a vendégek kívánságait és igényeit is. Sokuk számára egyre nehezebb személyzet- és költségigényes csúcsgasztronómiát kínálni létesítményeikben. Természetesen már régen elmúltak azok az idők, amikor a tehetős vendégek még az alpesi luxusszállodákban is homárt és fésűkagylót vártak. Ilyen és ehhez hasonló „idegen” alapanyagokat használt fel például Norbert Niederkofler a dél-tiroli Hotel Rosa Alpina St. Hubertus éttermében még a 2010-es években. Egészen addig, amíg ő is rá nem ugrott a helyi alapanyagok trendjére, kifejlesztette a „Cook The Mountain” koncepciót, és azonnal bezsebelte harmadik Michelin-csillagát. De úgy tűnik, manapság a szállodaiparban nemcsak a nemzetközi haute cuisine ment ki a divatból, hanem az haute cuisine általában véve is. Így a St. Hubertus is végleg bezárt a múlt téli szezon után „Radical local” verziójában, anélkül, hogy a szálloda üzemeltetői eddig bejelentették volna, milyen koncepció követi a háromcsillagos éttermet.
Szenvedély kell hozzá
Azon alpesi szállodatulajdonosok egyike, akire mindez nincs hatással, és aki továbbra is a csúcsgasztronómiára épít a létesítményében, Joschi Walch, a Lech melletti, magasan fekvő Zug faluban található Hotel Rote Wand tulajdonosa. „Nálunk a minőségi konyha egyszerűen az összkoncepció része, és sok vendégünk és törzsvendégünk számára ez az egyik fő ok, amiért minket választanak” – mondja Walch, akinek Chef’s Table étterme Vorarlberg, sőt az egész ország egyik legismertebb és legnevesebb helye. Ugyanakkor rámutat arra, hogy Zug falu még sokkal távolabb esik, mint Lech, így onnan nem lehet egyszerűen és spontán egy másik étterembe átmenni. Valójában ezeket a vendéglátóhelyeket nem szállodai étteremként, hanem egyszerűen olyan étteremként értelmezik, amely nem szállodai vendégeket is fogad. Ami a kihasználtságot tekintve egész jól sikerül, ahogy fogalmaz.
Arra a kérdésre, hogy a létesítményében a gasztronómia gazdaságilag is kifizetődő-e, a szállodatulajdonos közvetve és mosolyogva válaszol. „Szóval a ceruzával vagy a számológéppel inkább nem érdemes nekimenni” – mondja Walch –, „de a Chef’s Table éttermünknek és általában a gasztronómiánknak köszönhetően folyamatosan beszélnek rólunk, és beszámolnak rólunk a médiában és az étteremkalauzokban. Ami minden esetben jelentős közvetett jövedelmezőséget jelent.” Megjegyzendő, hogy éppen a Chef’s Table egy, az alpesi vendéglátóiparban legalábbis szokatlan és viszonylag személyzetkímélő koncepcióval dolgozik: asztalok helyett a vendégek egy pultnál ülnek, amely körbeveszi a konyhát, és ahol a konyhai személyzet látja el a felszolgálást. Egy olyan rendszer, amit eddig csak olyan nagyvárosokból ismertek, mint New York.
Az üzlet a sztárokkal
Ott, azaz a nagyvárosokban, a szállodatulajdonosok természetesen egészen más körülmények között dolgoznak, mint a nyaralóövezetekben tevékenykedő kollégáik. Bár nagyváros és nagyváros között is van különbség. Párizsban például a legtöbb luxusszálloda sztárszakácsokkal működik együtt – gondoljunk csak Alain Ducasse-ra a Le Méridien-ben, Jean Imbert-re, Ducasse utódjára a Plaza Athénée-ben, vagy Niko Romitóra a Bulgari-ban. De még a sűrűn látogatott francia fővárosban is egyre több az olyan luxusszálloda, amely inkább a földhözragadtságot részesíti előnyben. Ilyen például az ötcsillagos, szecessziós ékszerdoboz Lutetia, amely egy általános felújítás után lemondott fine dining étterméről, és helyette egy 180 ülőhelyes brasserie-t üzemeltet.
Másrészt Párizsban, ahogy néhány más városban is, egyre több olyan szálloda van, amely kiválóan értékelt, illetve híres konyhafőnököket fizet meg azért, hogy azok nevével ékeskedjenek, amiktől jelentős imázsjavulást remélnek. A trend különösen Dubajban elterjedt, ahol olyan konyhafőnököknél ehetünk a szállodai éttermekben, mint José Avillez, Massimo Bottura, Mauro Colagreco, Daniel Boulud, Jean-Georges Vongerichten és még sokan mások. A szupersztárokat azonban aligha fogjuk látni. Általában ők csak a koncepciót adják át, a megnyitón és utána még néhány napot ott vannak, majd ezt követően a tekintélyes nevük használatáért az árbevétel egy kialkudott részét fizettetik meg maguknak.
Bécs más
Bécsben az ilyen és ehhez hasonló együttműködések a szállodák és a sztárszakácsok között azonban sokkal ritkábbak. „Párizsban például teljesen természetes, hogy valaki besétál egy luxusszállodába ebédelni vagy vacsorázni” – mondja Joschi Walch –, „míg a bécsieknél ez inkább szokatlan, és az elhunyt Reinhard Gerer Korso étterme a Ringstraßén lévő Bristol szállodában inkább kivételnek számíthat.” Való igaz, az ősrégi bécsi Hotel Sacher-ben is inkább a hagyományra, mint az alkotásra helyezik a hangsúlyt. „A Sacher végül is nagyon szorosan kötődik Bécshez, ezért a főéttermünkben, a Rote Bar-ban inkább klasszikus bécsi konyhát szeretnénk kínálni” – mondja Alexandra Winkler, társtulajdonos és ügyvezető igazgató. „A mi esetünkben a gasztronómiai koncepciónak illeszkednie kell a házéhoz, ezért a konyhánk étteremkalauzokban való értékelése természetesen örvendetes, de nem az elsődleges célunk.” A mitikus szálloda mindenesetre nem panaszkodhat a kevés helyi vendégre az éttermében, hangsúlyozza a szállodatulajdonos, a Rote Bar inkább a bécsi vendégek és a nemzetközi utazók találkozásának és eszmecseréjének helyszíne. „Természetesen az étterem üzemeltetése jelentős személyzeti ráfordítással jár” – folytatja Winkler –, „de ennek ellenére meg kell térülnie, ami a koncepciónknak köszönhetően így is van. Mert ha egy csúcséttermet, mint például a Steirereck-et vezetnénk, a ráfordítás bizonyára jóval nagyobb lenne.”
Szükség van a helyiekre
Egy kissé más megközelítést alkalmaznak az úgynevezett lifestyle szállodák, amelyek az utóbbi években gombamód elszaporodtak Bécsben és máshol is. „Természetesen a gasztronómiával is pénzt akarunk keresni” – vallja be Christoph Hoffmann, a 25hours szállodalánc alapítója, amely csak az elmúlt évben nyitott házakat olyan városokban, mint Firenze, Dubaj és Koppenhága –, „ami a legtöbb esetben sikerül is, még ha az árrések, már csak a személyzeti ráfordítások miatt is, inkább kicsik.” Akárcsak a Sacher-ből ismert Alexandra Winkler, Hoffmann is úgy véli, hogy az étteremnek illeszkednie kell a szálloda stílusához. Azonban házainak gasztronómiája kifejezetten és elsősorban a helyiekre irányul, hangsúlyozza. „Olyan gasztronómiát akarunk, ahol élet van. Ez az oka annak, hogy a klasszikus szállodai éttermet éppúgy kategorikusan elutasítjuk, mint a klasszikus reggelizőhelyiséget” – mondja Hoffmann. „Néhány esetben még arra is törekszünk, hogy az étterem úgy tűnjön, mintha nem is lenne a létesítmény része. Például azzal, hogy saját bejárattal rendelkezik, vagy a szállodán keresztül egyáltalán nem is érhető el.”
A működési filozófia része ugyanis az, hogy ha a helyiek jönnek, akkor a vendégek is követik őket. Erich Bernard, a bécsi BWM építésziroda munkatársa tervezőként dolgozott mind a Sacher, mind a 25hours éttermei számára, és Hoffmannhoz és Winklerhez hasonlóan látja a helyzetet. „Manapság egyre több utazó keresi az autentikusságot, és szeretne akkor is valamit kapni a régióból, illetve a városból, ahol tartózkodik, amikor a szállodában van” – mondja Bernard –, „ezért döntenek éppen a városi szállodaiparban sokan olyan koncepciók mellett, amelyek elsősorban a helyiek megszólítását szolgálják.”
Fine dining mint küszöb
Egy olyan cél, amelyet a fine dining helyekkel sokkal nehezebb elérni, véli Bernard. „A fine dining helyeket a helyiek csak esetenként látogatják, néha csak különleges alkalmakkor. Ezzel szemben sokkal inkább szükség van rendszerességre és olyan légkörre, amelyet a csúcsgasztronómia általában nehezen tud nyújtani.” Ezért tanácsolják a szállodatulajdonosoknak – mondja az építész –, hogy létesítményeiket ne annyira utazók szálláshelyeként pozícionálják, ahol mellesleg enni is lehet, hanem inkább a helyiek éttermeként, ahol az utazók számára szobákat is kínálnak. —

„A legtöbb vendégünk nyaraláskor inkább valami földhözragadtat, illetve a helyre jellemzőt szívesebben eszik.”
Katia Schneider, Almhof Schneider, Lech am Arlberg

„Olyan gasztronómiát akarunk, ahol élet van. Ezért utasítjuk el a klasszikus szállodai éttermet ugyanúgy, mint a klasszikus reggelizőhelyiséget.”
Christoph Hoffmann, 25hours Hotels

„A ceruzával inkább nem érdemes nekimenni, de a Chef’s Table éttermünk jelentős közvetett jövedelmezőséget hoz.”
Joschi Walch, Rote Wand, Zug/Lech am Arlberg

„Nálunk a gasztronómiai koncepciónak illeszkednie kell a házéhoz. A jó értékelések a kalauzokban örvendetesek, de nem az elsődleges célunk.”
Alexandra Winkler, Sacher, Bécs

„Ideális esetben a szállodai étterem úgy hat, mint egy helyieknek szóló étterem, amely mellesleg szobákat is kínál az utazóknak.”
Erich Bernard, BWM építésziroda