A megújulás és a kreativitás mindig is a csúcsgasztronómia részét képezte. Mára azonban a teljesítménykényszer akkora, hogy az már a vendégszeretet rovására megy. Gondolatok az éttermi világ nemzetközi tendenciáiról.
<
Szöveg: Georges Desrues Illusztráció: Joel Spector
Az étlapok hanyatlása 1998-ban kezdődött, amikor Ferran Adrià úgy döntött, hogy „El Bulli” nevű éttermében lemond az étlapról – és a továbbiakban csak egyetlen, évente változó menüt kínál. Adriàt kora legkreatívabb séfjének tartották, ételei igazi műalkotások voltak, amelyeket hónapokon át fejlesztett a laboratóriumában, majd egy divattervezőhöz hasonlóan kollekcióként mutatott be. Avantgárd stílusát világszerte másolták – és vele együtt az étlap elhagyását is. Egyszerre csak alig akadt olyan felkapott étterem a világon, ahol még ott lett volna a hagyományos elő-, fő- és desszertlista, amelyből választani lehetett; helyette csak a séf által összeállított fix menü létezett.
Ez egy olyan korszak kezdete volt, amikor a séfek már nem arra törekedtek, hogy egy minél inkább felismerhető ételt, az úgynevezett signature dish-t alkossák meg, amely jobb esetben bevonulna a történelembe – mint ahogy az Paul Bocuse-nek a „Soupe aux truffes VGE” (Valéry Giscard d’Estaing számára) vagy Alain Ducasse-nak a „Baba au Rhum comme à Monaco” esetében sikerült. Innentől kezdve a cél az volt, hogy minden évben újra és újra bizonyítsák a látszólag kifogyhatatlan kreativitásuk teljes skáláját. Még annak kockázatával is, hogy ezzel menthetetlenül túlterhelik a vendéget.
Amikor néhány évvel később a skandináv szakácsok, mindenekelőtt a dán René Redzepi, Adrià tanítványa, elfordultak az úgynevezett molekuláris stílustól, kémcsöveitől és kémiai reakcióitól, újfajta természetességet hirdettek és radikális szemléletváltást indítottak el, legalább az egyik újítást megtartották Adriàtól – mégpedig a fix menüt. És kiegészítették egy további rendezői fogással, amely még inkább háttérbe szorította a vendéget: a fogásokat nem a pincérek, hanem maguk a szakácsok szolgálták fel. Mostantól a teljes konyhai személyzet felvonult az asztalokhoz, és minden egyes tagja bemutatta a saját kreációját, elmagyarázva, mire gondolt, amikor a jávorszarvasfilét homoktövissel és friss mohával kombinálta, vagy miért éppen attól a kertésztől szerezték be a paszternákot, aki „korábbi életében” rajztanár volt.
Ebből egy olyan éttermi stílus alakult ki, amely mind a mai napig dominál: miközben a szakácsok néha kissé görcsösen fitogtatják kreativitásukat, a vendég egyetlen szabadsága az marad, hogy nyolc, tizenkettő vagy húsz fogás közül választhat, amelyek tartalmára semmilyen ráhatása nincs. Ráadásul az ételsort gyakran még egy szinte átláthatatlan mennyiségű amuse-bouche, konyhai üdvözlet, petit four és hasonló nyitja és zárja, amelyek főként abban különböznek a menü fogásaitól, hogy nincsenek rajta az étlapon. Csupán az allergiák, intoleranciák és erkölcsi aggályok növekedése miatt kérdezik még meg, hogy szeretne-e a vendég esetleg lemondani bizonyos élelmiszerekről.
Az étkezésnek két eleme szenved különösen az uralkodó rendszer alatt: az asztali beszélgetés és a társasági élet – mindkettő az igényes étkezés alapvető pillére. Bár a csúcséttermek vendégei korábban gyakran panaszkodtak a szervizre, amely túl formálisnak, túl merevnek és túl tolakodónak tűnt számukra. Ebből egy – társadalmi – gátlás is kialakult, amely sokakat visszatartott attól, hogy egyáltalán belépjenek ilyen éttermekbe. Ezt a gátat szerencsére mára jórészt sikerült leküzdeni. Ám helyét átvették a néha tolakodónak érzett szakácsok, akik újra és újra felbukkannak a vendégek között, megszakítják a beszélgetést és kommentálják a felszolgált tányérokat. Természetesen magától értetődik, hogy ezért feltétel nélküli csodálatot vagy legalábbis tiszteletteljes elismerést várnak el a vendégtől.
De sok szakács mintha elfelejtené, hogy a vendég gyakran nem kizárólag miattuk vagy a kreativitásukért jött. Sok esetben elsősorban azért, hogy például a születésnapját vagy az évfordulóját ünnepelje, vagy egyszerűen csak kellemesen eltöltsön egy ebédet vagy estét. Tőle azonban azt várják el, hogy mondjon le a társasági életről és az élvezetről, és egy professzionális kóstolóhoz hasonlóan vesse alá magát egy menünek, amelyet apró fogások sorozatára bontanak, amelyek általában inkább alkalmasak arra, hogy okostelefonnal lefotózzák és megosszák a közösségi hálókon, mintsem hogy valódi, maradandó benyomást hagyjanak a konyhai tudásról és inspirációról. Ehhez jön még a mindent átható borpárosítás, amely oda vezet, hogy ma már minden egyes asztaltárs a saját zavarba ejtő pohárerdeje előtt ül, melyek tartalmát hamar elfelejti. Ez vágyakozást ébreszt azok iránt az idők iránt, amikor még egy teljes étkezésen át csak egy-két borral foglalkoztunk elmélyülten, és közben együtt éltük át, hogyan fejlődnek az este folyamán.
A húrt azonban végképp Amerikában feszítik túl, ahol még az idén néhány csúcsétterem olyan rendszer bevezetését tervezi, amelyben előre, tehát már a foglaláskor, egy nem visszatérítendő fix árat kell fizetni. Köztük Thomas Keller két háromcsillagos étterme, a Napa-völgyi „French Laundry” és a New York-i „Per Se”; tehát nagyjából a legjobb, amit az ország gasztronómiailag kínálni tud. Ez viszont természetesen ellentmond a vendéglátás minden ismert szabályának. És olyan helyzetet teremt, amelyben a jövőben belépőt kell fizetni ahhoz, hogy részt vehessünk a szakács virtuóz alkotásainak kóstolóján, és tapsolhassunk a zsenialitásának.
A trend nemcsak a nagyvárosokban, hanem a kis szigeteken is hódít. Aki Magnus Nilsson „Fäviken Magasinet” éttermében akar étkezni, annak a nem visszatérítendő számlaösszeget már a foglaláskor át kell utalnia.
Pedig nem titok, hogy az éttermi üzemeltetés számára a fix menü számos előnnyel jár. Például egyszerűbb konyhai folyamatokat és könnyebb anyagköltség-számítást tesz lehetővé. De a felszolgáló szakácsokkal is lehet spórolni. Így például tudjuk, hogy René Redzepi „Noma” konyhájában a standard csapaton felül akár 35 szakács is dolgozik egyszerre. Mégpedig teljesen fizetség nélkül (mert remélik, hogy az ebből adódó önéletrajzi bejegyzés jobb karrierlehetőséget biztosít számukra). Így aztán kézenfekvőnek tűnik, hogy ezt az ingyenmunkaerő-hadsereget a szervizben is alkalmazzák. Amivel a társasági élet és a vendégszeretet mellett a pincér tiszteletreméltó szakmáját is aláássák, amely eddig közvetítőként működött a vendég és a szakács között.
Persze üdvözlendő, hogy a szakácsszakma végre és teljesen jogosan elfoglalta méltó helyét a kreatív szakmák körében. Ugyanakkor sajnálhatjuk, hogy közben a közös étkezés az alkotói tevékenységének egyfajta átláthatatlanul terjedelmes és egyben felületesen lapozgatott katalógusává silányul. Legkésőbb itt felmerül a kérdés: kinek is válik ez a hasznára? A gasztronómiai élvezetnek biztosan nem. Hiszen az valami rendkívül komplex dolog, amely csak az érzékek összjátékával jön létre. Következésképpen annak a vendégnek sem, aki az élvezet és egy szép este reményében érkezik az étterembe. De nem feltétlenül magának a szakácsnak sem, akinek valódi tehetsége a fogások sokszorozódásában és kreációinak illékonyságában vész el. Tehát arra gyanakodhatunk, hogy kevésbé arról van szó, hogy emlékezetes estét készítsenek a vendégeiknek, mint inkább arról, hogy trendeket indítsanak el, hogy továbbra is felkapottak maradjanak. Vagyis hogy lenyűgözzék azokat, akik az érintett médiumokban, internetes fórumokon és blogokon gondoskodnak arról, hogy a szakács és étterme ebben az évben és a következőig megkapja a szükséges figyelmet, amely ebben a hálózatosodott és a rövid életűséget előtérbe helyező korban a sikerről vagy kudarcról dönt. De René Redzepi saját maga fogalmazta meg ezt a legjobban, amikor néhány hete a The Guardiannek adott interjút a „Noma” éttermének Tokióba való, sokat emlegetett átmeneti átköltözése alkalmából. Közvetlenül a számos nehézséggel és malőrrel kísért nyitás után a séf ezt mondta a londoni lap újságírónőjének: „Most ki kell találnunk valamit, amit legközelebb csinálhatunk.”