A-La-Carte

A jövő és a végtelenség között (2021/1)

Az ország egyik leghíresebb borászata, Franz Xaver Pichler pedig a hazai borvilág vitathatatlanul legkarakteresebb egyénisége. Ma már Lucas Pichler magabiztosan és hozzáértően vezeti az apai örökséget. Csiszolt fehérboraival megmutatja az utat a Wachau jövője felé.


Apjára kiköpött mása: az éles arcvonások, a határozott orr, a mindig kissé hunyorgó szemek és a makacs fürtök, amelyek az apjánál azóta már megőszültek.

Csak a szemek kifejezése különbözteti meg őket: Franz Xaver Pichler tekintete büszke, szkeptikus, kicsit melankolikus – mintha nem tudná eldönteni, megkönnyebbült vagy szomorú legyen-e amiatt, hogy már majdnem mindent megélt –, míg fia, Lucas, aki maga is már jócskán negyven felett jár, tekintete még mindig kíváncsi, szinte gyermeki.

Lucas Pichler valószínűleg hozzászokott ahhoz, hogy a borvilágban híres apjához hasonlítják. Amióta átvette a borászatot, hozzá mérik.

Franz Xaver Pichler, akit a borvilágban egyszerűen csak F.X.-nek hívnak, nem akármilyen borász. Ausztria egyik névjegye, egy oenológiai nemzeti szentély, egy mérföldkő – a kis wachaui szőlőtermelő sikertörténete, aki szakmája olümposzára emelkedett. F.X. Pichlert az osztrák fehérborcsoda egyik társalapítójaként tartják számon. Amikor 1990-es Riesling Kellerbergje egy nemzetközi kóstolón minden más kategóriabeli bort maga mögé utasított, megszületett a világsikere. Innentől kezdve megbízhatóan söpörte be a díjakat és elismeréseket – a wachaui csúcsdűlőkből származó borai a borgyűjtők körében olyan keresett trófeák, mint csak a legkiválóbb bordeaux-i vagy burgundiai nedűk. A Riesling Unendlich és a Grüner Veltliner M borokkal már életében emlékművet állított magának.

Bőséges önbizalommal, a minőség iránti kifinomult ösztönnel és az egyediségre való vággyal felvértezve a borász legendává vált.

Olyan tulajdonságok ezek, amelyek nem könnyítik meg az utód dolgát. Az a nyomás, hogy egy ilyen neves és agyondicsért üzemet átvegyen, már sok örököst térdre kényszerített. Lucas Pichler megállta a helyét. Eleinte bizonytalanul, de egyre magabiztosabban, miközben az egész borszakma gyanakvó tekintete kísérte.

„Persze, hogy voltak aggályaim az elején, hogy vajon megfelelek-e az elvárások nyomásának” – emlékszik vissza Lucas Pichler –, „de specialista vagyok az elfojtásban.” Foto Lukas Pichler

Jó húsz éve vette át a borkészítést, néhány éve pedig az egész üzemet. Az apja már nem tudott mit kezdeni a modern pincetechnológia rafinériáival, ő mindig mesterembernek, művésznek tartotta magát. Legkésőbb 2009-ben, az új borászat megnyitásával, amely egy gigantikus építészeti alkotás, búcsút mondott a borászkodásnak. Jobban szeret a szőlőben dolgozni – ott fent a Kellerberg teraszain vagy a Loibenbergen, azokon a dűlőkön, amelyek a hírnevét alapozták meg (főleg egyedül, a felesleges beszélgetések teher számára).

„Persze, hogy voltak aggályaim az elején, hogy vajon megfelelek-e az elvárások nyomásának” – emlékszik vissza Lucas Pichler –, „de specialista vagyok az elfojtásban.”

A vezetőváltást a család fokozatosan hajtotta végre, tudatosan nem verték nagy dobra. „Különben mindenki csak arra várt volna, hogy hibázzak” – véli Lucas Pichler.

A fiú szerepét, aki csupán az örökséget kezeli, visszautasította. Fokozatosan sikerült megszabadulnia apja árnyékától, egyre nagyobb önbizalomra tett szert, és kifejlesztette a saját kézjegyét. Nem indított ízlésforradalmat, inkább kifinomult érzékszervi evolúciókat vitt véghez. Sokszor a nyilvánosság által észrevétlenül, részben azért is, mert a fiú gondosan elkerülte, hogy a jórészt zökkenőmentes sikertörténetet kockára tegye. Lehet azonban, hogy Lucas Pichlert egyszerűen csak lebecsülték. A borok az ő vezetése alatt egy kicsit csendesebbek, de nem kevésbé lenyűgözőek lettek.

A borász már régóta lemondott a botritiszről, azokról a nemespenészes szőlőszemekről, amelyeket azért szüreteltek együtt, hogy a fehérboroknak teltséget, valamint édes, mézes aromát kölcsönözzenek. Egy olyan stílus, amely Wachauban talált mestereire és vált a védjegyévé. Ahhoz, hogy az áhított cukorfokot elérjék a Smaragd borokhoz, rendkívül későn szüreteltek. Amikor mindenszentekkor az emberek lent a falvakban a síroknál álltak, fent a szőlőhegyeken épp csak megkezdték a Smaragd szőlők szüretét.

„Igazi verseny volt, hogy ki szüretel még később” – emlékszik vissza Lucas Pichler az 1990-es évek stílusának fénykorára.

Egy olyan borstílus, amely sok wachaui borásznak hozott sikert és jólétet, és amelytől érthető módon nem szívesen válnak meg. Egy olyan borstílus, amely azonban Lucas Pichler számára már nem tűnik korszerűnek. Az ő irányítása alatt a ház rizlingjei és zöld veltelinijei könnyebbek és elegánsabbak lettek. Cukormáz nélkül még világosabban mutatják eredetük nyomait, az egyedülálló wachaui ősmaradványos talajokét. Pichler a borai készítésekor a gasztronómiai fejlődést is figyelembe veszi: „A konyhai stílus is megváltozott” – mondja –, „a francia mintára készült, redukált mártásokkal és rengeteg vajjal operáló, dús konyha mára passzévá vált.”

A mai nap szubtilis ételeihez bizony már nem passzolnak a tegnap alkoholbombái.

A Pichleréknél már korábban szüretelnek. Érettséget akarnak, de már nem túlérettséget. A globális felmelegedés is megköveteli ezt a lépést.

Az ember folyamatosan vadászik a hűvös fekvésű dűlőkre – meredek teraszos szőlőültetvényekre magasan fenn az erdőszélen, amelyeket évtizedek óta nem műveltek. A helyreállítás költséges, hiszen a kőteraszokat először kézzel kell újjáépíteni, a művelés pedig fáradságos. Sok borászat számára ez már nem tűnik kifizetődőnek. Lucas Pichler számára viszont ez pontosan az a kihívás, amire szüksége van:

„Én magam akarok alkotni valamit” – mondja. „Ha csak az előző generáció babérjain nyugszunk, az a hanyatlás kezdete” – vallja.

Természetesen Lucas az elejétől kezdve bőséges forrásokból gazdálkodhatott, az apja szabad kezet adott neki. Mindig a kimondatlan elvárással azonban, hogy a fiú csúcsteljesítményt nyújtson.

Például a biotermesztésre való átállás döntését az apja kezdetben csak morogva vette tudomásul. Ott fent a meredek teraszokon, ahol már traktor nem járhat, teákkal és gyógynövénykivonatokkal kísérletezni, költségesen zöldíteni és komposztot kijuttatni, csak értetlenséget váltott ki belőle. És az elképzelés, hogy minden egyes gyomot kézzel kell kitépkedni, mint régen, amikor még kisfiú volt – egyenesen elmebetegségnek tűnt. Azoktól a csapásoktól, amelyektől a modern agrokémia segítségével menekültek meg, most önként újra vállalni. Az idősebb generáció sok borásza számára a biogazdálkodás visszalépést jelent a kőkorszakba, véli Lucas Pichler:

„Apám valószínűleg még mindig a feje fölött csapkod.”

Az a nézet, hogy Wachauban a biogazdálkodás nem lehetséges, makacsul tartja magát a régióban. Neki is voltak félelmei, hogy nem fog működni, de az átállásnak csak a fejben kell megtörténnie, „akkor menni fog”.

Közben az üzem bio-tanúsítvánnyal rendelkezik. Egy lépés, amelyet a mai kor megkövetel, vallja Pichler.

Pontúgy, mint borászatának kilépése a Vinea Wachau-ból, abból a regionális borászszövetségből, amely a Wachau régióban éppolyan hatalmas, mint a felvonótársaság Tirolban. Szabályaik meghatározzák a borok stílusát és jellegét.

A Steinfeder, Federspiel és Smaragd márkákkal kötelező érvényű minőségi szinteket hoztak létre, amelyek a cukorfokhoz igazodnak. Egy sikertörténet – amely azonban elavult, véli Lucas Pichler: „Negyven év után a ló már kifulladt” – mondja –, „itt az ideje egy új lónak!”

Éveken át próbálta meggyőzni a Vinea tagjait, hogy az úgynevezett kódexet igazítsák az időhöz. A borágazat az elmúlt tizenöt évben rendkívül gyorsan fejlődött – csak a Wachau maradt makacsul egy helyben.

A DAC eredetvédelmi rendszer jelenlegi bevezetése Wachauban erre lehetőséget adott volna. Ám senki sem tartott vele. Mindenki csak elzárkózott.

„Úgy éreztem magam, mint Don Quijote, aki szélmalmok ellen harcol!” – panaszkodik.

Ma már senki sem állíthatja komolyan, hogy egy 14 százalék alkoholtartalmú bor jobb, mint egy 13 százalékos.

„A Codex egy olyan fűző, amely már nem időszerű” – ítéli meg.

Még ha nehezére is esett a lépés, a merev előírásokkal szembeni ellenérzése túlsúlyban volt. Lucas Pichler most más utakat jár, hogy boraiknak újra azt a finomságot adja, amit megérdemelnek.

Ha régen a meleg dűlőkért, mint a Loibenberg, harcoltak, ma ő egyre inkább a hűvösebb fekvésű területeket keresi. A zöld veltelini szenved a fokozódó szárazságtól. A forró nyarakon a jellegzetes frissessége elvesztésével fenyeget.

A Liebenberggel, a ház legújabb szerzeményével, ideális helyszínt találtak a hazai fajta számára. Lucas Pichler a „kis Kellerbergjének” nevezi. Még a meleg években is sikerülnek neki finom érzékű borok a Dürnsteintől nyugatra fekvő egyetlen dűlőből. A zöld velteliniket az ott uralkodó meszes talajok határozzák meg. Borok az ínyenceknek, ahogy ő gondolja. Nem feltétlenül tetszetősek, inkább önállóak – követelőzőek és szinte hévvel teli a serdülőkorukban; érlelten viszont egy tökéletes előadás.

A Pichlerék egyik nagy sikerének titka: mindig egy hajszállal a kor előtt járni, a végtelenség irányába.

F. X. Pichler borászat
Oberloiben 57, 3601 Dürnstein
Tel.: 02732/853 75
www.fx-pichler.at

[the_ad_placement id="banner-story-einzelseite"]

Iratkozzon fel a schauvorbei hírlevélre és nyerjen!

Sajnos nem sikerült befejezni a regisztrációdat. Kérjük, próbáld meg később újra.
Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre!