Alfons Haider 2021 óta tölti be a fertőmeggyesi (Mörbisch) tavi játékok főintendánsi tisztjét – a „Mamma Mia!” és a „My Fair Lady” után 2025-ben a „Szombat Night Fever” című darabbal hozza el a diszkóhangulatot a Fertő-tóhoz. A főszerepre Paul Csitkovicsot választották, aki többek között már a berlini Theater des Westens és a Bécsi Volksoper színpadán is fellépett. Most Tony Manero tánccipőjébe bújik. A schau mindkettőjükkel beszélgetett.
Mit jelent számodra főszereplőként visszatérni a tavi játékokra?
Paul Csitkovics: Egyszerűen őrület! Hihetetlenül örülök, hogy visszatérhetek Fertőmeggyesre. Már akkor is hatalmas megtiszteltetés volt, amikor a „West Side Story”-ban közreműködhettem. A színpad, a díszlet, a hangulat – ez egyszerűen egyedülálló. Most pedig főszerepben állni szinte szürreális. Még magam sem fogtam fel teljesen, de a várakozás óriási!
Felsőpulyai (Oberpullendorf) születésűként mit vált ki belőled, hogy éppen szülőföldeden lépsz fel?
Paul Csitkovics: Közép-Burgenlandban aligha van olyan vendéglő vagy család, ahol ne álltam volna valamikor egy kis színpadon. Kiskoromtól kezdve mindenki tudta: „Ez a gyerek színpadra termett!” Akkoriban nem volt magától értetődő, hogy vidéken ugyanazok a lehetőségek álljanak rendelkezésre, mint a városban. De mindig voltak emberek, akik segítettek. Legyen szó arról, hogy elvittek Bécsbe énekórára, vagy hogy oktatók elhoztak Burgenlandba. E támogatási hálózat nélkül sok minden nehezebb lett volna.
Visszatérni most, és megmutatni azoknak az embereknek, akik annak idején támogattak, hogy mi lett belőlem, egyszerűen nagyszerű érzés. Úgymond visszaadhatok valamit. Különösen szép, amikor gyerekkori ismerősökkel találkozom – olyanokkal, akikkel együtt jártam iskolába, és akik most talán a technikai csapatban dolgoznak, vagy valahol a kulisszák mögött tevékenykednek. Bárhová is sodorjon az élet, a végén minden út Fertőmeggyesre vezet (nevet).
Mindig tudtad, hogy a színpad az utad?
Paul Csitkovics: Igazából sosem tettem fel magamnak ezt a kérdést, egyszerűen mindig egyértelmű volt. Gyerekkorom óta énekeltem, játszottam és táncoltam. Imádok olyan emberekkel együtt dolgozni, akik ugyanígy osztoznak ebben a szenvedélyben. És ha az ember ebben a közegben mozog, akkor sok minden magától alakul – persze nem kemény munka és intenzív felkészülés nélkül. De volt szerencsém ahhoz, hogy az álmomat hivatásommá tehessem. Ezért végtelenül hálás vagyok.
Mi a lenyűgöző a színészi létben, különösen musicalszínészként? És mi a legnagyobb kihívás?
Paul Csitkovics: Azt hiszem, egy bizonyos kíváncsiság elengedhetetlen – a vágy, hogy új személyiségeket ismerjünk meg, és megértsük a motivációikat. Számomra ez a legizgalmasabb ebben a szakmában: mindig új karakterekbe élni bele magunkat, más perspektívákat felvenni, és kollégákkal közösen felfedezni azokat a történeteket, amelyeket a színpadon el akarunk mesélni.
Haider úr, mi kell ahhoz, hogy valaki igazán kitűnjön a musical világában?
Alfons Haider: A musical fizikailag és mentálisan is sokkal megterhelőbb, mint például az operett. Az operettben a szerepkörök gyakran élesen elválnak: vannak énekesek és vannak táncosok. A musicalben mindent tudni kell – énekelni, táncolni, játszani –, méghozzá a legmagasabb szinten. A „Szombat Night Fever” meghallgatásán Faye Anderson koreográfus valóban a határaikig vitte a jelentkezőket. De pontosan ez tesz naggyá egy musicalszínészt. Sokáig mosolyogtak a musicaleken, de az elmúlt tíz évben a kép sokat változott. Ma már tudják: akinek ebben a műfajban érvényesülnie kell, annak mindent tudnia kell – tökéletesen. De ha az ember ezt az összetett csomagot egyszer elsajátította, akkor érezhető, akkor megvan benne.
Térjünk át a darabra. Van mindkettőtöknek személyes kötődése a „Szombat Night Fever”-hez?
Paul Csitkovics: Abszolút! A darab ma aktuálisabb, mint valaha. A nagy kérdésről szól: hová tartozom? Tony a helyét keresi az életben, saját álmai és szülei elvárásai közé szorítva. Azt hiszi, a táncverseny a siker kulcsa – de mi jön utána? A 70-es évek New Yorkját egyébként is válságok és bizonytalanság jellemezte, pontosan úgy, mint napjainkat. A menekülés a diszkóba, az éjszakai életbe, egy gondok nélküli világba – ez az igény örök. És pontosan ezért marad a „Szombat Night Fever” ennyire releváns.
Alfons Haider: A darab sokkal több, mint csillogás és tánc, nagy társadalmi kérdéseket vet fel. A vége is szokatlan: nincs klasszikus happy end, csak egy őszinte felismerés. Tony életében először lesz igazán szerelmes, de rájön arra is, hogy az élet nem táncparkett.
Van olyan jelenet vagy dal a darabból, ami különösen közel áll hozzátok?
Paul Csitkovics: A dalok természetesen mind ikonikusak – a „Stayin’ Alive”, a „Night Fever” és a „How Deep Is Your Love” igazi klasszikusok. Nehéz kedvencet választani, mert minden dalnak megvan a maga varázsa, és azonnal magával ragadja a közönséget. Ha meg kellene neveznem egy kedvenc jelenetet, akkor az maga a darab egésze lenne. Az út, amit Tony bejár, egyedülálló. Színészként az ember itt ritka esélyt kap arra, hogy egy karaktert minden oldaláról megmutasson. A „Szombat Night Fever”-ben végigkísérjük Tonyt minden mélységén és magasságán, egészen a nagy fináléig, ahol eldől, merre vezet az útja.
Alfons Haider: Tony Manero intelligens, érzékeny és sérülékeny – ezzel különbözik attól a klikktől, amely gyakran csak a felszínen marad. Ezek az ellentétek teszik a darabot izgalmassá, a többi karakter számára is. Anna Rosa Döller például, aki már az előző években is brillírozott a főszerepben, eleinte bizonytalan volt, el tudja-e játszani Stephanie szerepét, mert eddig inkább a klasszikus szimpatikus női karaktereket alakította. De pontosan ez teszi olyan vonzóvá számára: ez a szerep színésznőként kihívás elé állítja, mert Stephanie nem csak a ragyogó álomnő, hanem egy komplex, néha elrugaszkodott és számító személyiség, aki Tony-t mindig újra és újra arcul csapja.
John Travolta ikonikus Tony Manero-alakítása inspirál titeket, vagy új megközelítést alkalmaztok?
Paul Csitkovics: John Travolta számomra határozottan példakép, de nem egyszerű utánzás értelmében, hanem a színészi megközelítése miatt. Ha az ember alaposan megnézi a filmet, észreveszi, mennyi apró, tudatos döntést hoz minden jelenetben. Érzelmi intelligenciája lenyűgöző volt, különösen ilyen fiatal korban.
Alfons Haider: Körülbelül 30 évvel ezelőtt lehetőségem volt személyesen interjút készíteni John Travoltával a Wurlitzer tévéműsor számára. Már akkor is nagy hollywoodi sztár volt, mégis hihetetlenül közvetlen – majdnem, mint egy haver. Még jól emlékszem, hogyan mesélte, hogy a „Szombat Night Fever” volt számára az a pillanat, amikor rájött: színészetével valóban elérhet valamit. Azt hiszem, ezt a karizmát a mi két főszereplőnk esetében is érezni lehet.
Paul, miben hasonlítasz Tonyra, és miben vagytok alapvetően különbözőek?
Paul Csitkovics: Tonyban és bennem határozottan van egy közös dolog: egyikünk sem tud jól egy helyben ülni. Impulzívak, érzelmesek vagyunk, és gyakran a végletek között élünk, vagy a fellegekben járunk, vagy nagyon mélyen vagyunk. Ezenkívül nincs gondunk azzal, hogy a figyelem középpontjában legyünk – sőt, ez kifejezetten tetszik nekünk (nevet). De csak a saját feltételeink mellett.
Miben különbözünk? Azt hiszem, Tony a történet kezdetén gyakran előítéletes. Gyorsan véleményt alkot másokról, hagyja, hogy a külsőségek elvakítsák, és abban hisz, amit látni akar, nem feltétlenül abban, ami valójában van. Remélem, én ebben más vagyok. Imádok embereket megismerni, előítéletek nélkül találkozni velük, és hagyni, hogy meglepjenek.
Tapasztalatod ellenére még mindig izgulsz a fellépések előtt?
Paul Csitkovics: Én inkább izgalomnak nevezném – egy örömteli feszültségnek. Természetesen gyorsabban ver a szív, amikor a színpadra lépés jön, de a negatív értelemben vett lámpaláz nem lenne helyénvaló. Az ember hetekig próbál, a legjobbját nyújtja, és a végén a saját felkészülésbe és az egész csapatba vetett bizalom számít. Akkor már csak egy dolga marad: élvezni a show-t és kihozni belőle mindent. És pontosan ezt fogjuk tenni!
Alfons Haider: Azt hiszem, ebben egyetértünk – a szerep és a színpad iránti tisztelet fontos. De biztos vagyok benne: mindketten, Paul és Fabio, még John Travoltát is lenyűgöznék!
Magánemberként is ugyanolyan szenvedélyesen diszkózol, mint a színpadon?
Paul Csitkovics: Ó igen, abszolút! Ha táncolok, akkor rendesen. Ez viszont néha kényelmetlen lehet – például a klubban. Eleinte egészen normálisan táncol az ember, de aztán hirtelen észreveszem, hogy körülöttem egyre több hely szabadul fel (nevet). Nem tudom, az emberek lenyűgözve vannak, vagy csak sok nekik. De őszintén szólva, ez legtöbbször nem igazán érdekel – én jól szórakozom!
Haider úr, Paul mellett Fabio Diso is váltott szereposztásban játssza Tony Manero szerepét. Mi teszi őket ideális szereposztássá?
Alfons Haider: Egy ilyen főszerepnél nincs „alternatíva”. Ha a színész kiesik, az egész darab veszélybe kerül. Én pedig tudom, milyen csalódott a közönség, ha hirtelen azt hallja: „Ma a beugró szereplő lép fel.” Ezért tudatosan döntöttünk a váltott szereposztás mellett – ez azt jelenti, hogy két egyenértékű szereplő játssza felváltva a szerepet.
A mi esetünkben ez azt jelenti: egyik este Paul Csitkovics, a tehetséges burgenlandi fiúnk áll Tonyként a színpadon, a másik este a nagyszerű Fabio Diso, akit a Vereinigte Bühnen Wien-től ismernek. Intendánsként a feladatomat pontosan abban látom, hogy támogassam a fiatal tehetségeket. Mindketten saját értelmezésüket hozzák: Fabio nyugodtabb, lágyabb megközelítést alkalmaz a szerephez, míg Pauli az erőteljes, dinamikus stílusával győz meg.
Számíthat a közönség meglepetésekre?
Alfons Haider: Határozottan! Amit már elárulhatok: a tavi játékok történetében először néhány jelenetet élőben közvetítenek hatalmas videófalakon. Ahelyett, hogy csak távolról követnék az eseményeket, a nézők mindent testközelből élhetnek át két óriási, egyenként tizenkét méter magas és hat méter széles képernyőn.
A főintendánsi szerepet erősen meghatározzák a szervezési és menedzsmentfeladatok. Inkább fesztiválmenedzsernek látja magát, vagy továbbra is művésznek?
Alfons Haider: Több mint 30 évig álltam a színpadon, de az elmúlt években alig játszottam. Nemrég a „Skiverliebt”-ben Salzburgban újra elvállaltam egy szerepet – egyszerűen azért, hogy ne felejtsem el a színpadi érzést. De igen, intendánsként ma már több vagyok, mint művész, én vagyok az összekötő kapocs az összes szakma között. Célom, hogy mind a művészek, mind a színfalak mögötti csapat jól érezze magát. Fertőmeggyes méretei ellenére különleges intimitás alakul ki nálunk, néha még az előadás közben is az az érzése az embernek, hogy hallja a mellette ülő szívdobbanását, mert egyszerűen mágikus hangulat van a levegőben.
És ami Pault illeti: nemcsak a színpadon ad bele mindent, hanem a kulisszák mögött is igazi művész. Komponál, ír – teljesen saját energiát hoz. Meggyőződésem, hogy ezt érezni fogják az ő Tony Manero-értelmezésében is.
Nagyon szépen köszönjük a beszélgetést, mi is diszkólázban égünk!
Szófelhő
Tony Manero:
Paul Csitkovics: Menő.
Alfons Haider: Egyedülálló.
A „Szombat Night Fever”:
Paul Csitkovics: Szuper.
Alfons Haider: Szenzációs.
A színpadon kívül itt találhatsz meg:
Paul Csitkovics: Az edzőteremben.
Alfons Haider: Engem remélhetőleg hamarosan újra az edzőteremben (nevet).
Az első musical, amit láttam:
Paul Csitkovics: Elisabeth.
Alfons Haider: Mayflower.
Ha életem végéig csak egy dalt hallgathatnék, az ez lenne:
Paul Csitkovics: Prince „Kiss” című dala.
Alfons Haider: „Ich bin, was ich bin” a „La Cage aux Folles” musicalből.
A tökéletes Szombat Nightom így áll össze:
Paul Csitkovics: Jó ételek barátokkal, italok és táncolni menni.
Alfons Haider: Sajnos már nem táncolni menni (nevet).
