A hunokról azt tartják, hogy ők találták fel a labdarúgást, a kínai történelemben pedig e sport kialakulását Huang-ti császárhoz kötik, aki az időszámításunk előtti 2. évezredben az írást, a zenét, a fazekasságot, az íjat és nyilat, valamint a szekeret és a hajót is bevezette. Japánban a 8. századból maradtak fenn az első labdarúgójátékokról szóló feljegyzések, Amerikában pedig a kolumbusz előtti időkben számos labdajátékot ismertek, amelyeket Alaszkától Tűzföldig űztek. Angliában, amelyet a labdarúgás igazi szülőhazájának tekintenek, a játékot először 1174-ben említették. Azonban csak a 19. század első felében indult be igazán, amikor az eatoni, harrowi és cambridge-i diákok elkezdték játszani. 1863-ban megalapították a „Football Association”-t a londoni „Freemasons' Tavern”-ben, ahol a játék alapvető szabályait is lefektették. 1872-ben Glasgow-ban került sor az első válogatott mérkőzésre Skócia és Anglia között, amely 0-0-s döntetlennel ért véget.
Hamarosan fiatal angolok vitték át a labdarúgás játékát az európai kontinensre, ahol Svájc úttörő szerepet töltött be. A Genfi-tó menti magániskolákban, ahol fiatal angolok tanultak, vezették be ezt a sportot. 1879-ben megalapították az FC St. Gallent. Németországban ebben az időben egy Konrad Koch nevű tanár mutatta be a labdarúgást a braunschweigi Martino-Katharineum iskolában, aki eredetileg a rögbinek volt a híve. Ezt követően a futballt főként polgári körökben játszották, különösen a feltörekvő zsidó családok fiai. A labdarúgás iránti lelkesedés csak a weimari köztársaság idején terjedt át a munkásosztályra, és vált tömegjelenséggé.
First Vienna Football Club 1894
Ausztriában az 1891-es évből egy badeni gimnázium diákjainak rögbi-szabályok szerinti labdajátéka, 1894-ből pedig a grazi Akademisch-Technischer Radfahrerverein (Akadémiai Műszaki Kerékpáros Egyesület) egyik belső mérkőzése maradt fenn. 1892-ben végül megalapították a Vienna Cricket Clubot, amely 1894-ben vette fel programjába a labdarúgást. A Vienna, ahogy a klubot ma is hívják, az első szabályos osztrák labdarúgócsapat volt, amely 1931-ben nyerte meg először és 1955-ben utoljára a nemzeti bajnokságot. A labdarúgás iránti rajongást a Rothschild báró kertjei felügyelőjének fia hozta magával Bécsbe egy többéves angliai tartózkodás után. Ez a Franz Joli alapító tagja lett a Viennának, amely kezdetben a krikettezők konkurenciája volt. Mielőtt 1899. november 1-jén megnyitották volna a Hohe Warte sportpályát, a Vienna a Kuglerwiesén és a Kreindlwiesén játszott. A megnyitó mérkőzésen a döblingiek 2-0-ra győztek a prágai Deutscher Fußballklub ellen.
Hamarosan Bécsben megalakult egy másik klub is, a WAC, és az évszázadfordulóra már élénk nemzetközi mérkőzésforgalom zajlott egyre több csapattal. A lapok is felfigyeltek erre a sportágra, például a „Neue Wiener Tagblatt”, amely 1900. március 13-án a Challenge-kupáról tudósított: „Minden helyen sűrű tömegek nézték a mérkőzéseket, a díszpáholyban pedig kiemelkedő sportembereket, tiszteket és a labdarúgás iránt érdeklődő hölgyvilágunk számos bájos képviselőjét láthattuk.” Akkoriban senki sem sejtette, hogy a női labdarúgás egyszer majd teret hódít.
A Vienna első sztárja egyébként a korábbi angol profi, M.D. Nicholson volt, akit tiszteletbeli kapitánynak neveztek ki, és aki az új „Fußball-Union” szövetség első elnöke is lett. A legendás újságíró, Egon Erwin Kisch, aki „A száguldó riporter” című könyvével szerzett hírnevet, a 20. század elején a német Prager Fußballklub Sturm bal szélsőjeként játszott. Az egész Monarchiát képviselő válogatott csapat nem létezett. A Habsburg Birodalom utolsó mérkőzésén, 1918. október 6-án Magyarország 3-0-ra legyőzte Ausztriát.
A rettegett ellenfél, Magyarország
A K. u. K. Monarchia összeomlása után 1919. április 6-án ismét Magyarország volt a Német-Ausztria maradványköztársaság nemzeti csapatának ellenfele. Ezúttal Magyarország nyert 2-1-re. Az 1919. október 5-i visszavágón Bécsben, a WAC-pályán Ausztria 25 000 néző előtt győzött 2-0-ra. Hugo Meisl történelmet írt, aki 1937-ig szövetségi kapitányként vezette az osztrák csapatot. 1924-ben nálunk is elindult az első profi bajnokság, amelynek győztese a zsidó Hakoah klub lett, a magyar születésű Gutmann Bélával, aki 1964-ben az osztrák nemzeti válogatott szövetségi kapitánya lett.
Az 1930-as évek elején nemcsak a bécsi Praterstadiont nyitották meg, hanem Ausztriának volt egy nagyra értékelt „csapatcsodája” (Wunderteam) is, amely például Skóciát és Németországot is egyértelműen lemosta a pályáról. Ennek a csapatnak a kapujában Rudolf Hiden állt, a neves mezőnyjátékosok közé tartozott Matthias Sindelar, Poldi Hofmann, Friedrich Gschweidl és Walter Nausch. Míg ma nagy poprendezvényeket tartanak a Happel Stadionban, a Hohe Wartén – ahol a Vienna Európa egyik legnagyobb sportlétesítményével rendelkezett – már 1924-ben tíz szabadtéri előadást tartottak Verdi „Aida” című operájából. A premierre 20 000 ember volt kíváncsi. 70 évvel később, 1994-ben egyébként Bob Dylan is fellépett ebben az arénában.
A legnagyobb sikerek
A német Wehrmacht bevonulása és Ausztria Harmadik Birodalomhoz történő „csatlakozása” után a zsidó Hakoah klubot feloszlatták, a profi labdarúgást pedig megszüntették. A játékosok az erőműveknél, a villamosnál vagy kisiparosként helyezkedtek el. Olyan osztrák játékosok, mint Schmaus (Vienna), Hahnemann (Admira) vagy Pesser (Rapid) a Birodalom nemzeti csapatának tagjai voltak. Karl Decker 1938 és 1952 között a Viennában ünnepelte legnagyobb sikereit játékosként, mielőtt 1958 és 1964 között az ÖFB (Osztrák Labdarúgó-szövetség) szövetségi kapitányaként olyan nagy nevekkel vezette győzelemről győzelemre a csapatot, mint Stotz, Koller, Hanappi, Hof, Senekowitsch, Nemec vagy Buzek, felidézve a „csapatcsoda” emlékét. A legsikeresebb vb-szereplés 1954-ben volt, amikor Ausztria a harmadik helyen végzett, az 1934-es tornán a negyedik, az 1978-as vb-n pedig a hetedik helyet szereztük meg. Különösen az utóbbi vb-n vívott, Németország elleni cordobai mérkőzés maradt emlékezetes, amelyet Ausztria 3-2-re megnyert, és amelyen a „Goleador” Hans Krankl két gólt szerzett. Az ORF-nél ez a győzelem ragadtatta Edi Finger riportert a „Megőrülök!” (I wer’ narrisch!) ujjongó kiáltásra. Az ÖFB szövetségi edzője akkoriban egyébként a korábbi Vienna-játékos, Helmut „Seki” Senekowitsch volt.
Az osztrákok ma is ugyanúgy szeretik futballhőseiket, mint régen, és mosolyognak gyakran eredeti beszólásaikon, mint például Toni Polster („Ez őrület. Vannak olyan játékosok a csapatban, akik még nálam is kevesebbet futnak!”), Hans Krankl („Nyernünk kell, minden más csak másodlagos.”) vagy Herbert „Schneckerl” Prohaska („Elég jól kihúztuk magunkat az atmoszférából.”). Jelenlegi válogatott játékosainkat, David Alabától Marko Arnautovicon át Konrad Laimerig vagy Marcel Sabitzerig, Ralf Rangnick edzi, aki szintén nem veti meg az ütős kijelentéseket: „Nem azért megyünk oda, hogy mezeket cseréljünk. A skalpjukat akarjuk.”
